|
A budapesti nemzetközi zenei versenyek sorában idén ismét Liszt hangszere, a zongora
került sorra. Jellemző az idő múlására, hogy öt évvel ezelőtt, 1996-ban léptek
pódiumra az ifjú pianisták, akkor a tizedik Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny
abszolút győztesének Bogányi Gergelyt látta a zsűri. 2001. szeptember 3-án este
az ő és Kelemen Barnabás hangversenyével nyílt meg a 36. zenei, ezen belül a 11.
Liszt Zongoraverseny. Idén a kilenctagú testület, amelyet Lantos István,
a Liszt Társaság elnöke, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zongora tanszakának
vezetője irányított, nem adott ki első díjat. Az 1933-ban alapított (és Fischer
Annie fényes győzelmével végződött) verseny történetében megesett már ez, sem
1966-ban, sem 1981-ben, sem 1986-ban nem leltek a döntnökök kiemelkedő tehetséget.
Az is többször előfordult, hogy egy helyre több jutalmazottat szemeltek ki.
Idén sem nyújtották át a fődíjat; a másodikat Tóth Péter nyerte, s három
harmadik díjast neveztek meg: Farkas Gábort, Vadim Kholodenkót (Ukrajna)
és Massimiliano Motterlét (Olaszország). Ez alkalommal a főváros különdíjat
ajánlott fel, melyet az osztrák Ingolf Wunder nyert el. A döntőbe jutott
orosz Lev Vinocour és kanadai Wang Li - akárcsak a többi díjazott
- magyarországi koncertfellépéseket kapott. A budapesti versenyt a Hungarofest
szervezte, és megállapodott a másik két európai Liszt-verseny gazdáival, hogy
a győztesek a 2003-as Európai Liszt Estek keretében mindhárom helyszínen, azaz
Weimarban, Utrechtben és természetesen Budapesten is fellépnek.
A zsűri egyik tagjával, a Liszt-játékban mértékadó Jandó Jenő zongoraművésszel,
valamint a zsűri titkárával és a verseny menedzserével, Schanda Beátával
a záróhangverseny után beszélgettünk arról, vajon mi volt az oka, hogy az első
díj nem talált gazdára, és milyen korú és felkészültségű mezőny jelent meg Budapesten.
Schanda Beáta elmondta, hogy a versenykatalógusban szereplő nyolcvannyolc jelentkező
közül végül ötvennyolcan léptek pódiumra. A sokéves tapasztalat azt mutatja, hogy
körülbelül kilencvenen adják le nevezésüket, de csak kétharmaduk jön el a versenyre,
számos ok mellett elsősorban nyilván azért, mert nem tudnak felkészülni a kitűzött
anyagból. Schanda úgy látta, hogy az indulók átlagéletkora elérte ugyan a 26 évet,
de a döntőbe jutottaké ennél jóval alacsonyabb volt, amiből az a következtetés
vonható le, hogy aki huszonkét-huszonhárom éves korában nem tud kellő érdeklődést
kelteni maga iránt, tulajdonképpen már hiába jár versenyekre.
Jandó igen kiegyensúlyozottnak látta a versenyt, a pódiumra lépőket magas színvonalú
technikai tudás jellemezte, de tény: igazán kiemelkedő egyéniség nem akadt közöttük,
emiatt nem adták ki az első díjat. Teljesen egyetértett Lantos Istvánnal, a zsűri
elnökével abban, hogy az autonóm személyiség sugárzása mellett a mű és a szerző
szellemét szolgáló művészi alázat hiányzik a fiatal muzsikusokból. Ugyanaz a jelenség
mutatkozott meg itt is, mint a mesterkurzusokon, nyári akadémiákon: a briliáns
manuális készség mögött nem áll alapos zenei műveltség - lelki érettségről persze
az életkorból adódóan szó sem lehet. Az viszont elvárható lenne, hogy például
Liszt opera- és dalátiratainak eredetijét legalább a meghallgatás szintjéig ismerjék.
Az elődöntőben sokan azon véreztek el, hogy fogalmuk sem volt a szöveg akcentusairól,
vagyis a dalok versszövegeiről, a korról és a stílusról, amelyben keletkeztek.
Így meglehetősen nehéz volt az elődöntőből kiválasztani a középdöntőbe jutó versenyzőket.
Az etűdöket jól "eltekerték", de általános problémának látszott a pedálhasználat.
Ez az eszköz csak a zongoránál áll úgy az előadó rendelkezésére, hogy a kifejezés
szépségén jelentős mértékben javítson. Jandó úgy véli, a fiatal zongoristák nem
használják a fülüket; mechanikusan, csupán erővel nyomkodják a pedált.
A budapesti versenynek persze van egy rendkívüli nehézsége, teszi hozzá Schanda,
mégpedig az, hogy itt kizárólag Liszt-művekkel és nem általános zongorarepertoárral
lehet versenyezni. Vagyis ha valaki arra készül - és miért ne tenné -, hogy végigjátssza
mindhárom fordulót, akkor majdnem két és fél órányi Liszt-zenét kell megtanulnia.
Etűdöt, rapszódiát, átiratot, szonátát, versenyművet - ez pedig olyan mennyiségű
és minőségű matéria, amelynek nem minden eleme található meg a zeneakadémiák tananyagában,
illetve a kezdő művészek repertoárjában. Némelyik fiatal játékában tisztán lehetett
érezni, hogy a darabot még nem "játszotta be", s hogy a művel a gyakorlásban jó
színvonalig jutott ugyan el, de a nyilvánosság előtt nem, vagy csak egyszer-kétszer
szólaltathatta meg - márpedig a kompozíciók előadása jócskán érik a közönséggel
való találkozáskor, a hangversenypódiumon. Nyilvánvaló, hogy a pedálhasználattal
és a kifejezéssel kapcsolatos problémák egy része is ezzel a rutintalansággal
magyarázható.
A két és félórányi zene sokszori meghallgatása a zsűrit is próbára tette a két
hét alatt. A közönség - amely idén szeretetével és élénk figyelmével tüntette
ki a versenyt -, könnyebb helyzetben volt: ha egy produkció nem tetszett neki,
elhagyhatta a termet. Jandó Jenő, akinek ez nem állt módjában, elmondta: nem hiszi,
hogy kegyetlen ember volna, de az elődöntőben egyik-másik versenyzőt már az első
perc után szívesen leállította volna. Túl sok csábítás leselkedik a Liszt-játékosra,
és akadnak, akik ellenszenves, teátrális gesztusokkal, mindenáron extrém teljesítményre
törve próbálnak meg visszaélni a zsűri elfogulatlanságával és türelmével. A Liszt-művek
előadásának legnagyobb problémája a hitelesség és az egyéni stílus kényes egyensúlya
- a gyönge tolmácsolás befutott művészek esetében is a zeneszerzőre vet árnyékot.
A raritás öncélú keresésére idén is akadt példa. A Mefisztó-keringőt például valaki
olyan - korai, de nemrég kiadott - változatban szólaltatta meg, hogy arra még
Alan Walker, a jeles Liszt-kutató sem ismert rá. Jandó szerint Liszt nem
véletlenül dolgozott, javított annyit művein, az általa elvetett verziót fölösleges
(s talán kegyeletsértő is) elővenni. E tendenciáért persze nem a versenyzők hibáztathatók,
hanem az általános - bizonyára a fogyasztást élénkíteni óhajtó - zenei divat.
Egyébként igazán sajnálja az osztrák versenyzőt, aki rontott a döntőben, ám az
nem is volt kétséges, hogy a főváros tekintélyes különdíja őt illeti. Jandó is
szívesebben "elhall" egy-egy melléütést, ha azt érzi, hogy a játékosnak van szuverén,
de a szerző és a mű szellemét kifejező mondanivalója a darabról. Találkozott precíz,
de számára színtelen teljesítménnyel is, az unalmas előadást azonban kérlelhetetlenül
elutasítja. Egyébként véleménye szerint nagyjából igazságos ítéleteket hozott
a zsűri, Schanda Beáta is ezt erősítette meg azzal a kiegészítéssel, hogy az egyöntetű
vélemények is azt jelzik: az átlagosan jó színvonal mellett nem találtak kiemelkedő
személyiséget. Tapasztalata szerint izgalmas minősítő vitákra általában akkor
kerül sor, ha különlegesen érdekes ifjú tehetségre bukkannak. A zsűriben igyekeztek
a Liszt-művek különféle előadói iskoláit képviseltetni, bár Alan Walkertől eltekintve
a bírálók Európa centrumát képviselték: Marian Lapšanský Pozsonyból, Rolf-Dieter
Arens Weimarból, Massimo Gont Triesztből érkezett.
A statisztikai adatokhoz és a tervekhez visszatérve: ilyen terjedelmű versenyanyag
mellett hatvannál több versenyző nem kezelhető, ezért a 2003-as fuvolaverseny
mezőnye számára valószínűleg az elődöntő kötelezettségeit szűkítik le, hogy a
remélhetően népes induló mezőnyből mindenki pódiumhoz juthasson. A jövő évi Szigeti
József Nemzetközi Hegedűversenyt már meghirdették, a kiírás és a kívánt anyag
az interneten, a Hungarofest és a Budapest Music Center honlapján is olvasható.
|
