|
Elment a Bartók-játék utolsó koronatanúja, Székely Zoltán.
Matuzsálemi kort ért meg: hamarosan betöltötte volna kilencvennyolcadik évét.
Hogy életének utolsó évtizedében volt-e még öröme a földi létben, azt talán csak
az a néhány barát tudja, akik Banffben, a kanadai Sziklás-hegység festői környezetében
fekvő művészeti centrumban - itt élt és tanított a Magyar Vonósnégyes feloszlása
óta Székely Zoltán - megpróbálták szellemileg életben tartani. Kivált 1990 óta,
amikor felesége, Mientje asszony meghalt, nem találta helyét. Kemény próbatétel
volt számára hallásának romlása. 1981-ben, amikor utoljára hallottam pódiumon
hegedülni (Bartók 2. hegedű-zongora-szonátáját adta elő), bár lebilincselően játszott,
zongorista partnerét már inkább csak szemmel követte. Egyre nehezebbé válván a
hozzá zarándokoló vonósnégyesek tanítása, új tennivalót találtak ki számára. Claude
Kenneson dokumentumokra és interjúkra alapozott könyvet írt életútjáról-művészetéről,
amit Zoltán bácsi felügyelt.
Ezt az 1994-ben megjelent kötetet (Székely and Bartók: The Story of a Friendship.
Portland, Oregon: Amadeus Press) minden hegedűsnek, minden kvartett-játékosnak,
a Bartók zene valamennyi tolmácsolójának el kellene olvasnia. Különös figyelemmel
a Performance practice fejezetet, amelyben például Bartók kottázásának
nem egy vitás kérdéséről annak a koronatanúnak hitelével beszél, aki közvetlenül
a zeneszerzőtől kérdezhette meg a számára sem teljesen világos jelek értelmét.
Hihetetlenül pontosan emlékezett mindarra, amit sok évtizeddel korábban hallott.
A magam vele való beszélgetései, oral history-jellegű kérdezgetései alapján
hozzáteszem: Székely Zoltán ideális kútfő volt. Nyomban megmondta, ha valamiről
nem volt emléke. S mert a rendszeres tanítást lényegében csak hetven éves
korában kezdte, emlékezetében a valóságos emlékek nem keveredtek a tanítás során
könnyen kialakuló professzori sztereotípiákkal.
Természetesen önző kisajátítás Székely életútját és művészetét a Bartók-életmű
szemszögéből értékelni - de talán nem teljesen indokolatlan. Közvetlenül azután,
hogy Hubaynál befejezte tanulmányait, Kodály (akinél magánúton zeneszerzésórákat
vett csellista barátjával, Hermann Pállal) beajánlotta Bartóknak. Székely eljátszotta
saját hegedű szólószonátáját, amelyet pár évvel később az IGNM velencei fesztiválján
Schoenberg és Stravinsky is érdeklődéssel fogadott (nemrégiben Kolja Lessing játszotta
lemezre). E találkozás nyomán, bár még csak tizennyolc éves volt, Bartók Bélával
koncertezhetett. Debussy szonátáját és a Kreutzer-szonátát éppúgy játszották,
mint kortárs hegedűdarabokat, vagyis a meghatározó években ízlését-muzikalitását
nem kis részben éppen a Bartókkal való együttmuzsikálás alakította.
Kettejük alkotói kapcsolatának vizsgálata mára bevonult a zenetudományi szakirodalomba.
Brahms és Joachim, Stravinsky és Dushkin munkakapcsolatánál is jelentékenyebb,
ami Bartók Hegedűversenyének esetében történt. A magánszólam Bartók elképzelése
szerinti előadása a források egyedülállóan érdekes háromszögében tanulmányozható:
ahogy a zeneszerző a szólamot eredetileg lekottázta; ahogy párizsi próbáik után
ebből a kottából Székely a darabot bemutatta (az ősbemutató hangrögzítése azóta
megjelent); és ahogy Bartók kérésére Székely a szólam előadási jeleit a Boosey
& Hawkes-kiadás metszése előtt a kottában véglegesítette. Hogy pontosan az legyen
a kottában, amit a hegedűs nem érthet félre. Nagy szerencse, hogy ma már van fiatal
hegedűs, aki hiteles "szöveg"-forrásként meri a Székely-bemutató hangfelvételét
is a kotta mellé tenni (említhetem például Gil Shahamet, aki pár éve Boulezzal
rögzítette lemezre a Hegedűversenyt).
Székely Zoltán művészetének legmaradandóbb monumentuma mindazonáltal a vonósnégyesjáték
marad. Pódiumkarrierjének leghosszabb periódusát (1938-1972) a Magyar Vonósnégyes
primáriusaként élte le. Olyan évtizedekben álltak a kvartettezés első vonalában,
amikor még markánsan különbözött a vezető vonósnégyesek stílusa. Például Beethoven
komplett vonósnégyes-muzsikája a Budapest, a Magyar, vagy a Juilliard
Kvartett tolmácsolásában jelentősen eltérő eszmények ideális előadását vonultatta
fel. Ami a négy muzsikus harmonikus (bár természetesen soha nem teljesen egyenrangú)
szerepvállalását, a közös interpretáció kialakításának mikéntjét, a próbálás módszertanát
illeti, nos, a Magyar Vonósnégyes e tekintetben is különbözött vetélytársaitól.
Tisztelték egymás erényeit; a partitúrák megfelelő pontjain utat engedtek a személyes
hangnak; Székely csak a kitüntetett pillanatokban ragadta magához a vezető szerepet.
Hiába is tagadnám, elfogult vagyok. Közel harminc éve, hogy abbahagyták a játékot,
de a repertoár néhány meghatározóan fontos szerzőjét én ma is legszívesebben Székely
Zoltánék tolmácsolásában hallgatom.
Ami utánuk következett, abban több a technikai, mint a lényegi előrelépés, miközben
a veszteség szubsztanciális. Ezt a világtrendet egyelőre az sem tudta megfordítani,
hogy az 1970-es évektől számos kiugróan tehetséges fiatal kvartett, köztük Takács-Nagy
Gáborék is, Banffben, Székely Zoltánnál csiszolták repertoárjukat.
Ittléte vagy egy évtizede jószerivel virtuális kapcsolat volt már csupán, de most
ennek is vége. Gyászolunk, Zoltán bácsi!
|
