Muzsika 2001. október, 44. évfolyam, 10. szám, 13. oldal
Dalos Anna:
Találkozások
Haydn Eszterházán, 2001
 

A találkozások jegyében zajlott idén Strém Kálmán szervezésében a Magyar Haydn Társaság negyedik fesztiválja Fertőd-Eszterházán. A nagyszámú közönség természetesen elsősorban Haydn alkotásaival találkozhatott. Egy hét alatt a zeneszerző életművének számos műfaja került terítékre: zongoraszonáták, zongorás triók, vonósnégyesek, divertimentók, notturnók, egyházi mű, kantáta-, oratórium- és operarészletek, valamint szimfóniák. A fesztivál arra is alkalmat adott, hogy külföldi és magyar előadóművészek randevúzhassanak egymással, s ami talán még ennél is fontosabb: a mostani eseménysorozaton két hangszer - a csembaló és a fortepiano - találkozásának lehettünk szem- és fültanúi. A fesztivál fővendége, a harminchét éves csembaló-, fortepiano- és orgonaművész Siegbert Rampe, aki Kenneth Gilbert és Ton Koopman tanítványaként tanulta szakmáját, s 2000 óta Harnoncourt és Gilbert utódaként a salzburgi Mozarteum professzora, szólóestjén mindkét hangszeren megszólaltatott billentyűs szonátákat Haydntól. A nyitóesten Komlós Katalin fortepianón, a záróesten Siegbert Rampe csembalón játszotta a D-dúr versenyművet billentyűs hangszerre és zenekarra, a fesztiválhoz kapcsolódó kurzus keretében pedig csembalóművészek kísérletezhettek a fortepiano-játékkal egy 1795-ben, Bécsben készült hangszeren.
A találkozások köré csoportosított program sokrétűen tárta fel a résztvevők előtt egyfelől a haydni életmű gazdagságát, másfelől a régi zenei előadópraxis kérdéseit és problémáit. A komponista páratlan termékenységét leginkább az esti hangversenyek tanúsították. Vashegyi György együttese, az Orfeo Zenekar és Siegbert Rampe zenekara, a Nova Stravaganza két-két koncertet is adott: az egyiken szimfonikus és versenyművet, a másikon énekes szólistákat is foglalkoztató alkotásokat szólaltattak meg. Vashegyi zenekara a fesztivál nyitóhangversenyén (szeptember 1.) kitűnő formában lépett színpadra: a két D-dúr szimfónia (Hob. I:70, 75) előadását artikuláltság, proporcionáltság, feszes formálás és eseménygazdagság jellemezte, a hangzáshoz pedig - talán mert az előadók következetesen kerülték a vibratót - bizonyos puhaság, selymesség társult. Ez a zenekari szín egyértelműen a késő romantikus hangzásideál elutasításaként jelent meg, s éppen ezért jogosan merült fel a kérdés: vajon az interpretáció fel tud-e mutatni egy másik alternatívát?
Vashegyi értelmezése mindenképpen határozott igennel válaszolt erre a kérdésre. A karmester ugyan nem hagyta figyelmen kívül a szellemes-játékos pillanatokat, mégis mindkét szimfóniában tudatosan hangsúlyozta a reprezentatív jelleget és a stílus archaikus elemeit. Ennek folyományaként a két menüett nem könnyed táncként, hanem fényes udvari bevonulásként hatott, s a karmester a nyitótételek fennkölten nemes hangütésével, a fanfárok, plagális fordulatok, unisonók és fúgás szakaszok figyelemreméltó nyomatékosításával is elsősorban a klaszszikát megelőző korhoz közelítette Haydn szimfónia-ideálját. Így mindkét szimfónia élvezetes interpretációját olyan restaurációs szellem uralta, amelyben a régi zenei előadói gyakorlat valamikor korszerű eszméje egy másik, konzervatív esztétikai ideológia megfogalmazásának eszközévé vált: a felvilágosult, játékos és emberközpontú klasszika helyére a reprezentációt előtérbe helyező, súlyos és intézményesült barokk került.
Az Orfeo Zenekar második hangversenyén (szeptember 7.) felhangzott Stabat Mater valóban a "konzervatív" Haydn alkotásainak körébe tartozik. Itt a zeneszerző - már az egyházzenei műfajból adódóan is - eleve archaikusabb eszközökkel élt. Vashegyi György azonban nemcsak ezekre a karakterisztikumokra mutatott rá, hanem azokra az elemekre is, amelyek egyrészt az 1760-as évek kortárs zenei stílusában meghatározók, másrészt az érett Mozart egyházzenei műveit előlegezik meg. A zenekar játéka a sok, egymást követő lassú tétel ellenére sem vált egyhangúvá, mert Vashegyi mindenhol érzékeltetni tudta a különböző karaktereket és a sirató-gesztusok sokféleségét. A hangversenyen kitűnő szólisták működtek közre: Zádori Mária énekét - mint mindig - most is páratlan stílusérzék és bravúros virtuozitás jellemezte, Németh Judit líraian búgó altjával Zádori méltó társaként lépett színpadra. Bizonytalan magas hangjaitól eltekintve Timothy Bentch is stílusosan kapcsolódott bele az előadásba, Mozsár György buffóbasszusa azonban kevéssé illett a mű gyászhangvételéhez. A Purcell Kórus igazi állóképességről és szép, egységes hangzásról tett tanúbizonyságot.
Szakmailag kevésbé látszott kiegyensúlyozottnak Siegbert Rampe együttese, a Nova Stravaganza. Elsősorban a vonós szólamok kidolgozatlansága tűnt fel: a muzsikusok szinte mindvégig forte játszottak, mintha nem is ismernék a hangerőfokozatok és hangszínek ezerféle árnyalatát. Hivatalosan ugyan a csembaló előtt ülő Rampe irányította őket, a zenészek egy része azonban inkább a koncertmester Christoph Hesse mozdulatait figyelte, s ezért a fontosabb formaszakaszoknál gyakran nem sikerült egyszerre belépniük. Ráadásul a hangzás kidolgozatlanságához a forma és az interpretáció megmunkálatlansága is társult. Mindez két szempontból is sajnálatos. Egyrészt azért, mert mindkét hangversenyen (szeptember 6. és 8.) igazi zenei csemegéket szolgáltak fel, másrészt mert első koncertjük két kitűnő pályakezdő énekes bemutatkozását tette lehetővé: a nagyon szép hangú, de a hang teljes megéréséhez talán még túl fiatal Margit Diefenthalét (alt) és a már most hibátlan technikával és nagyszerű virtuozitással rendelkező Antje Bitterlichét (szoprán).
Az első koncerten kantáta-, oratórium- és operarészleteket, nyitányokat és áriákat mutattak be, s így az életműnek ez a kevéssé ismert fejezete is megszólalhatott a fesztiválon. A Philemon és Baucis d-moll nyitánya, a L'anima del filosofo egyik áriája, az Il ritorno di Tobia c-moll nyitánya és két áriája, valamint az Armida egyik áriája mind arra hívta fel a figyelmet, hogy még mindig van mit felfedeznünk Haydn életművében. Rampéék második koncertje sem követte a hagyományos nyitány-versenymű-szimfónia felépítést. A koncert első felében két szimfónia hangzott fel: egy korai A-dúr (Hob. I:21), valamint a híres Búcsú (fisz-moll, Hob. I:45), második felében pedig a Lo speziale opera nyitánya és a már említett D-dúr koncert.
Siegbert Rampe nemcsak zenekarvezetőként mutatkozott be a fesztiválon, hanem csembaló- és fortepiano-művészként is. Szólóhangversenyén (szeptember 2.) éppúgy, mint Kertész Istvánnal és Pertorini Rezsővel adott trióestjén (szeptember 4.) mindkét hangszeren bemutatta tudását. A G-dúr, Esz-dúr és F-dúr (Hob. XVI:6, 38, 23) szonátában csembalójátékát az erőteljes hang, a dinamikai-ritmikai árnyalás kidolgozatlansága jellemezte. Talán csak a lassú tételeket formálta meg alaposabban, ezekben is elsősorban a díszítések megmunkálására fektetett hangsúlyt. Ennek ellenére nyitva maradt a kérdés: miért választotta éppen e régi hangszereket? A naiv hallgató ugyanis feltételezi, hogy a régi médiumon felcsendülő előadás a műnek olyan rétegét tárja fel, amelyet a mai hangszer nem képes megmutatni. Rampe azonban a csembalón is elsősorban zongorázott. Talán fortepianózása is csak azért tűnt hitelesebbnek, mert ez a hangszer közelebb áll a mai zongorához. A C-dúr és az Esz-dúr szonáta (Hob. XVI:48, 52) azonban fényt derített Rampe technikájának sebezhetőségére, mint ahogy arra is, hogy ezekhez a nagy szonátákhoz - főként a beethoveni formátumú Esz-dúrhoz - előadó-személyisége sem elég jelentős.
Ezek a problémák vetették rá árnyékukat a trióestre is. Rampe korábban nem ismerte muzsikustársait, éppen ezért reménykedhettünk abban, hogy találkozásuk jó muzsikusok közötti gazdag eszmecserét eredményez majd. Az A-dúr divertimentóban (Hob. XV:35), az F-dúr (Hob. XV:6), az esz-moll (Hob. XV:31) és az E-dúr trióban (Hob. XV:28) azonban nem születhetett meg ez a kommunikáció. Kertész Istvánt elkedvetlenítette billentyűs partnere mozdíthatatlansága, míg Pertorini Rezsőt leleményes agogikai játékokra, váratlan dinamikai változtatásokra sarkallta, amelyek ugyan megkérdőjelezték Rampe előadói magatartását, változtatni azonban nem tudtak rajta.
Pedig éppen a fesztiválhoz kapcsolódó hatnapos, Komlós Katalin és Somfai László vezette kurzus bizonyította, mennyire fontos, hogy a billentyűs játékosok hozzáértőn, szinte a tudós vértezetében nyúljanak a régi hangszerekhez. Somfai három, Haydn zongoraszonátáit elemző előadása is elsősorban a gyakorló muzsikusokhoz szólt: beszélt a hangszerválasztásról, a kottaolvasás kérdéseiről, a tempó- és dinamikai utasítások, díszítések értelmezéséről és különböző interpretációkról. Somfai elméleti útmutatásait példaszerűen egészítette ki gyakorlati tanácsaival a fortepianók egyik legalaposabb ismerője, Komlós Katalin. A mindvégig jó hangulatú fortepiano-kurzus pedig - amelyen három csembalóművésznek, Horváth Anikónak, Várallyay Ágnesnek és Szekendi Tamásnak nyílott módja arra, hogy kipróbálja a hangszert - azt is megmutatta, milyennek is kellene lennie az ideális együttműködésnek hangszerjátékos és zenetudós között.
A D-dúr billentyűs verseny kétféle tolmácsolása is a két régizenész előadói habitusának különbségére világított rá. Nemcsak azért, mert az 1784-ben keletkezett versenymű inkább fortepianóra való - hiszen a kompozíció bizonyos pontjain (például a 3. tétel törökös zenéjében) a csembaló is meggyőzően érvényesül. Hanem azért, mert míg Rampe, mit sem törődve a zenei értelmezéssel, a hangszer jellegzetességeivel és a korabeli előadói gyakorlattal, csupán lejátssza a művet, addig Komlós - híven követve a kurzuson is megfogalmazott tanítását - a hangszer jellegzetességeiből kiindulva interpretálja és technikailag-művészileg meg is valósítja elképzeléseit. Ezért nyernek nála retorikus funkciót az első tétel Spielfigurjai, ezért élnek a második tételben a romantikus dallamok, és ezért sziporkáznak kifogyhatatlanul a harmadik tétel ötletei.
Két további hangversenyre is sor került a fesztiválon. A fiatal magyar és külföldi muzsikusokból álló Campanile együttes koncertjén (szeptember 3.) igazi ritkaságok - notturnók és divertimentók (Hob. II.:11, 22, 27, 28, 31, 32) - szólaltak meg, s az előadás minden tekintetben visszaidézte a korabeli szórakoztató muzsika örömzene-hangulatát. A másik kamarazenei hangversenyen a Festetics Vonósnégyes játszott el két Haydn- és egy Mozart-kvartettet. A Haydn-művek (op. 55/3, 2) élő, kiegyensúlyozott előadása, a belső szólamok kidolgozottsága, a karakterváltások érzékeltetése, minden gesztus, minden mozdulat a kompozíciók elmélyült ismeretéről tett tanúbizonyságot, míg a Dissonanzen-Quartett legnagyobb értéke a disszonanciák kiélezésében, valamint az összjáték differenciáltságában mutatkozott meg.
A kurzus mellett az idei fesztivál újdonságai közé tartoztak az úgynevezett peremkoncertek. Augusztus 31-én az Erdődy Kamarazenekar (művészeti vezető: Szefcsik Zsolt) Rácz Márton vezényletével Michael és Joseph Haydn-műveket adott elő, szeptember 8-án pedig Németh Orsolya játszott el négy Haydn-szonátát csembalón. E sorok írásakor még előttünk áll egy szeptember 15-i hangverseny, amelyen Király Csaba Haydn- és Liszt-művek társaságában szólaltatja meg Sáry Lászlónak azt a kompozícióját (Szonátaféle in memoriam Joseph Haydn), amely elnyerte a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének Hommage à Haydn elnevezésű pályázatát. A minden tekintetben sikeres fesztivállal egy időben a Haydn Társaság és Strém Kálmán már a jövő évi rendezvénysorozat programját is meghirdette. Joseph Haydn gazdája, Pompakedvelő Esterházy Miklós herceg kastélyában a tervek szerint jövőre a Salomon Vonósnégyessel, Tom Beghin csembaló?, Simon Standage és Jaap Schröder hegedűművésszel, valamint az Academy of Ancient Music együttessel találkozhatnak az érdeklődők.


Siegbert Rampe


Margit Diefenthal és Antje Bitterlich


Vashegyi György


Somfai László és a hallgatóság


Komlós Katalin és Horváth Anikó
Felvégi Andrea felvételei