|
Naggyá egy eseményt két dolog összjátéka tehet: a tettet véghezvivők lelki
nagyságának találkoznia kell az eseményt átélők lelki nagyságával. Önmagában
egyetlen esemény sem nagy; akkor sem, ha egész csillagképek válnak semmivé,
ha népek pusztulnak el, ha roppant birodalmakat alapoznak meg, ha iszonyú erőkkel
megvívott és iszonyú veszteségekkel járó háborúk söpörnek végig egy-egy országon;
az ilyesmit gyakran mint porszemet fújja el a történelem szélvihara. [...] Ezért
még egy nagy ember tette sem lesz igazán nagy esemény, ha nincs tartós hatása,
ha félbeszakad, ha terméketlen marad; a tett pillanatában az illető talán nem
mérte fel, hogy mikor kell cselekednie; nem jól mérte fel célját, nem
jól választotta meg a cselekvés időpontját, vagy csak a véletlen szavára hallgatott.
A nagyságnak és a szükségszerűség felismerésének ugyanis a legszorosabban össze
kell tartoznia.
Nem a mi dolgunk mérlegelni, hogy ami most Bayreuthban történik, jó időben történik-e
és szükségszerű-e; a tépelődést azokra bízzuk, akik kételkednek Wagner képességében
a szükségszerűség felismerésére. Mi tele vagyunk bizakodással; mi úgy látjuk,
hogy Wagner egyként hisz tette nagyságában és a tettét átélők lelki nagyságában.
Erre büszkék lehetnek mindazok, akik osztják e hitet, legyenek bár sokan vagy
kevesen - mert hogy nem mindenki osztozik benne, nem az egész jelenkor, még
csak nem is az egész német nép, mostani állapotában, arra maga Wagner hívta
fel figyelmünket 1872 májusának huszonkettedik napján, avatóbeszédében, és senki
közülünk nem teheti, hogy vigasztaló szavakkal ellentmondjon neki. "Csak Önökhöz
fordulhattam - mondotta volt akkor -, Önökhöz, saját művészetem, működésem és
alkotásaim barátaihoz; csak Önöktől kérhettem segítséget, hogy műveimet tisztán
és torzítások nélkül mutathassam be azoknak, akik megértést mutattak irántuk,
jóindulatot annak ellenére, hogy eddig csak zavaros és torz formában ismerhették
meg őket." [...]
Bayreuthban a néző is megnéznivaló, ez nem is kétséges. Egy bölcs, szemlélődő
szellem, aki századról századra vándorol a világtörténelemben, hogy összehasonlítsa
egymással a jelentékenyebb kulturális mozgalmakat, Bayreuthban sok látnivalót
találna; itt azt érezné, hogy valamiféle Golf-áramba került, miként a tó vizében
úszó ember a melegforrás közvetlen közelében; máshonnan, mélyebből jön ez az
áramlás, mondaná magában, a sekélyes részekről származó víz nem ad a jelenségre
magyarázatot. Így hát azokat, akik most Bayreuthban ünnepelnek, korszerűtlen
embereknek érezzük: másutt a hazájuk, nem ebben a korban; magyarázatuk,
igazolásuk is másutt keresendő. [...] A bayreuthi vállalkozásnak nem volt semmiféle
előjele; nem készítette elő semmiféle átmenet vagy közbülső fok; Wagneren kívül
senki nem ismerte a célhoz vezető utat és magát a célt sem. A világ első körülhajózása
ez a művészet birodalmában, olyan felfedezőút, amely nemcsak egy új művészetnek,
hanem magának a művészetnek a felfedezéséhez vezet.[...] [...] A föld mára eléggé
elkeletiesedett; most újra hellenizálásra vár; aki itt segíteni akar, annak
gyors lépésekre, szárnyas lábra van szüksége, hogy kapcsolatot teremtsen a tudás
végtelenül sokféle, egymástól távoli pontjai között, hogy összekösse a tehetség
egymástól igen távol fekvő földrészeit, hogy bejárhassa az egész, roppant kiterjedésű
tájat, és úrrá legyen rajta. Így hát most egy sor ellen-Nagy Sándorra van
szükség, olyanokra, akik képesek arra, hogy a legnagyobb erővel összevonják,
összekössék azt, ami összetartozik, akik a legtávolibb szálakat is képesek összecsomózni,
akik a szövetet képesek a szétfoszlástól megmenteni. Most nem az a feladat,
hogy valaki megoldja a görög kultúra gordiuszi csomóját, ahogyan azt kardjával
Nagy Sándor tette, elérve, hogy a kötélvégek szabadon szerteszét repüljenek,
mind a négy égtáj felé. Egykor megoldották, most meg kell kötni a csomót.
Wagnerban én ilyen ellen-Nagy Sándort ismerek fel; ő megköti és összefogja
azt, ami ma még magának való, gyenge és lomha; benne - ha orvosi műszóval élhetek
- adstringáló erő rejlik; ennyiben Wagner a kulturális nagyhatalmak egyike.
Szuverén módon bánik a művészetekkel, a vallásokkal, a különféle népek történelmével,
és mégis ellentéte a polihisztornak, a csak adatokat gyűjtögető és rendezgető
szellemnek: mert ő az összehordott anyag egybemarkolója és átlelkesítője, a
világ egyszerűbbé tevője. Nem okozhat zavart az ilyen elképzelés, ha ezt
a legáltalánosabb feladatot, amelyet géniusza maga elé állított, összehasonlítjuk
azzal a sokkal szűkebb körű és közelibb feladattal, amelyre mostanában Wagner
nevének hallatán gondolni szoktak. A színház megreformálását várják tőle;
mármost feltéve, hogy ez a reform sikerül, mivel szolgálná ez ama magasabb és
távolibb feladat megoldását?
Nos, azzal, hogy megváltoztatná, megreformálná a modern embert. Modern
világunkban az egyik feladat olyannyira szoros és szükségszerű összefüggésben
van a másikkal, hogy elég akár csak egyetlen szöget kihúzni, máris meginog,
romba dől az egész építmény. Minden más valódi reformtól is elvárható lenne
az, amit itt - látszólag túlzással - a wagneri reformról várunk. Elképzelhetetlen
a színházi művészet legmagasabbrendű és legtisztább hatása, ha elmarad a minden
oldalú újulás, a megújulás minden téren: az államban és az erkölcsben, a nevelésben
és az emberek egymás közötti érintkezésében. [...] Hogy művészeteinknek az élethez
való viszonya mennyire szimbóluma az élet elkorcsosulásának, hogy színházaink
mennyire gyalázatára válnak azoknak, akik megépítették és látogatják őket, ennek
megértése érdekében újra kell tanulnunk látni: a megszokottra és köznapira tudnunk
kell úgy tekinteni, mint valami szokatlanra és bonyolultra. Az ítéletalkotás
különös megzavarodása; rosszul titkolt beteges vágy a mindenáron való szórakozás
után; tudálékos, fontoskodó és alakoskodó játék a művészet komolyságával az
előadók részéről, kíméletet nem ismerő pénzvágy a vállalkozók részéről; egy
társadalom üressége és gondolattalansága, amely a szépre csak annyiban gondol,
amennyiben az neki hasznos vagy veszélyes, úgy jár színházba vagy koncertekre,
hogy eközben eszébe sem jut, hogy akár csak egy pillanatra is emlékezzen kötelességeire:
mindez így együtt dohossá teszi és megfertőzi a mai művészeti állapotok légkörét;
ha pedig hozzászoktunk ehhez a levegőhöz, ahogyan a mi műveltjeink hozzászoktak,
akár azt is hihetjük, hogy egészségünk érdekében éppenséggel szükségünk van
rá, s rosszul érezzük magunkat, ha valami arra kényszerít, hogy lemondjunk róla.
Valójában egyetlen eszköz áll rendelkezésünkre, hogy gyorsan meggyőződjünk,
színházi közállapotaink mennyire alantasak, mégpedig elképesztően és kínosan
alantasak, s ez a következő: szembesítenünk kell őket a görög színház egykor
volt világával. Ha még a hírét sem hallottuk volna a görögöknek, akkor talán
semmi kifogásolnivalót sem találnánk a mi állapotainkban, akkor az először Wagner
által megfogalmazott ellenvetéseket nem ebben a világban élő emberek ábrándozásának
vélnénk. Az emberek olyanok, amilyenek, mondhatnánk; megelégednek az ilyen művészettel,
és ilyen művészetet érdemelnek - márpedig az emberek soha nem voltak másfélék!
- Nos hát, igenis, volt idő, amikor másfélék voltak, és még ma is vannak olyan
emberek, akik elégedetlenek a mindmáig fennmaradt állapotokkal; - Bayreuth
ténye pontosan ezt bizonyítja. Barátaim, itt felkészült és felszentelt nézőket
találtok, mélyen megrendült embereket, akik úgy érzik, hogy a boldogság csúcsára
jutottak, akiknek egész lénye e boldogságban összpontosul: további és magasabb
életfeladatokra akarják megedzeni akaratukat; itt a művészek odaadó önfeláldozásával
és a színjátékok színjátékával találkoztok. [...]
Számunkra "Bayreuth" a csata napján a reggeli áhítatot jelenti. Mélységesen
igaztalan volna feltételezni, hogy minket kizárólag a művészet foglalkoztat;
hogy mi a művészetet csak gyógyszernek és kábítószernek tekintjük, amely megszabadít
állapotaink minden mizériájától. A bayreuthi tragikus műalkotáshoz mi éppenséggel
az egyedülállók harcát társítjuk, a harcot minden olyan erő ellen, amely látszólag
leküzdhetetlen szükségszerűségként szegül szembe velük - az egyedülállók, a
magányos egyének harcát a hatalommal, a törvénnyel, a szokásokkal, a szerződésekkel,
a dolgok egész rendjével. [...] A művészet persze nem tanító és nem nevelő,
nem a közvetlen cselekvés előmozdítója; ebben az értelemben a művész soha nem
oktat és soha nem ad tanácsokat; amire a tragikus hősök törekednek, nem tekinthetők
minden további nélkül a köznapokban is kívánatos dolgoknak. Amíg a művészet
bűvkörén belül vagyunk, addig a dolgok értékelése, mint az álomban, megváltozik;
amit ilyenkor olyannyira kívánatosnak tartunk, hogy egyetértünk a tragikus hőssel,
aki inkább a halált választja, mintsem hogy róla lemondjon, az a valóságos életben
ritkán méltó hasonló nagyra értékelésre és hasonló tetterőre; a művészet éppen
ezért a megpihenő ember tevékenysége. A művészet által bemutatott harcok leegyszerűsítései
az élet valóságos harcainak; problémái lerövidítései az emberi cselekvés és
akarás végtelenül bonyolult számvetéseinek. De éppen abban van a művészet nagysága
és nélkülözhetetlensége, hogy egy egyszerűbb világ látszatát, az élet
által feladott talány rövidebb úton való megoldásának a látszatát kelti. Akinek
az élet szenvedés, az nem nélkülözheti ezt a látszatot, mint ahogyan senki sem
nélkülözheti az álmot. Minél nehezebben ismerjük fel az élet törvényeit, annál
bensőségesebben vágyakozunk a leegyszerűsítő látszat után, jóllehet csak pillanatokra;
annál nagyobb lesz a feszültség a dolgok általános megismerése és az egyén szellemi-erkölcsi
képességei között. Hogy az ív ne törjön meg: erre való a művészet.
Az egyént valami személyfölöttivé avatni - ezt akarja a tragédia; az egyénnek
felednie kell azt a rettenetes szorongást, amit a halál és az idő kelt benne;
mert élete legapróbb pillanataiban, legparányibb atomjaiban is találkozhat valami
szenttel, amely minden harcért és minden ínségért busásan kárpótol - más szóval:
az egyénnek érzületében tragikusnak kell lennie. [...] Így érzem én!
Csak egy remény, csak egy biztosíték van az emberi jövőre nézve: az, hogy nem
hal ki a tragikus érzület. [...]
Wagner jött rá először, hogy mennyire katasztrofális helyzetbe került mára mindaz,
amivel a civilizáció összekapcsolja a népeket: mindenütt megbetegedett a nyelv,
s az egész emberi fejlődésre ránehezedik e szörnyű kór ólomsúlya. A nyelv lépésről
lépésre haladva eljutott a számára egyáltalán elérhető világ végső összefüggéséig.
Ha kezdetben természetes módon tükrözi az erős érzelmi felindulásokat, akkor
később igyekszik ettől a szférától minél távolabb kerülni, igyekszik fogalmilag
megragadni az érzéssel ellentétes szférát, a gondolat birodalmát. Ilyen módon
mintegy továbbnyújtózkodik önmagán, s ez az igyekezete az újkori civilizáció
idején gyorsan felőrli minden erejét; a nyelv éppen arra vált alkalmatlanná,
amire való: hogy tudniillik vele a szenvedő ember mások értésére adja a maga
legegyszerűbb gondját-baját. Ma már az ember nem tudja a nyelv útján kifejezni
azt, amiben szükséget szenved, tehát nem tud igazán megnyilatkozni: e nyomorúságos
állapotban a nyelv mindenütt önálló, magáértvaló hatalommá vált, amely csontvázkezével
megragadja és akaratukkal ellentétes irányba löki az embereket; amikor meg akarnak
állapodni egymással, össze akarnak fogni valaminek az elvégzésére, elfogja őket
az általános fogalmak, sőt a tiszta szóhangzások tébolya, s közlésre való képtelenségük
miatt nem tudják megérteni egymást: immár nem valóságos gondjukat-bajukat fejezik
ki, hanem mindössze a zsarnoki hatalomra szert tett szavak és fogalmak ürességét;
így eddigi szenvedésein túl az emberiség most kénytelen vállára venni a konvenció
okozta szenvedéseket is, vagyis azt a terhet, hogy a szavakban és cselekedetekben
realizált megállapodásból hiányzik az érzésbeli megállapodás. Ahogyan hanyatlása
időszakában minden művészet elér egy olyan pontra, ahol betegesen burjánzó kifejezési
eszközei zsarnoki túlsúlyra tesznek szert a művészek lelke felett, a formák
rabszolgáivá változtatva őket, úgy most, a nyelvek hanyatlása idején az emberek
a szavak rabszolgáivá lesznek; e kényszerhelyzetben már senki sem tudja megmutatni
önmagát, senki sem tud naivan beszélni; most csak igen kevesek képesek arra,
hogy megőrizzék individualitásukat, szembefordulva egy olyan műveltséggel, amely
sikerességét nem azzal akarja bizonyítani, hogy világos érzések és szükségletek
kialakulását mozdítja elő, hanem azzal, hogy az individuumot "világos fogalmak"
hálójába fonja, és helyes gondolkodásra akarja megtanítani; mintha bármit is
érne az, ha valakit helyesen gondolkodó és következtető lénnyé teszünk - anélkül,
hogy előbb helyesen érző lénnyé tettünk volna. Ha mármost egy lelkileg
ennyire sérült emberi világban megszólal német mestereink zenéje, voltaképpen
mi az, ami itt megszólal? Nos, nem más, mint a helyes érzés, amely ellensége
minden konvenciónak, minden mesterséges elidegenedésnek és megnemértésnek ember
és ember között; ez a zene: visszatérés a természethez, egyszersmind megtisztítása,
átalakítása a természetnek; mert ez a visszatérésre való késztetés szeretettel
teli emberek lelkében jött létre és az ő művészetükben a szeretetté változtatott
természet hangzik fel.
[...] Amikor sűrűn lakott nagyvárosokban elnézem a járókelők ezreit, amint unott
arccal vagy sietősen mennek dolguk után, akkor ezt ismételgetem csöndesen: bizonyára
rosszul érzik magukat. Ezeknek az embereknek mármost a művészet pusztán arra
szolgál, hogy még rosszabbul érezzék magukat, még unottabbnak és céltalan életűnek,
még rohanóbb életre kényszerülőnek és még mohóbban vágyakozónak. Mert a helytelen
érzés űzi és tartja kordában őket szüntelen, lehetetlenné téve, hogy akár
csak önmaguknak is bevallják nyomorúságukat; ha beszélni akarnak, fülükbe súg
valamit a konvenció, amitől elfelejtik, hogy mit is akartak mondani; ha szót
akarnak érteni egymással, mintha varázsigék bénítanák meg agyukat, s boldogságnak
mondják azt, amitől boldogtalanok, és szánt szándékkal saját vesztükre kötődnek
egymáshoz. Így aztán egész lényük átalakul, s ők maguk a helytelen érzés akarat
nélküli rabszolgáivá alacsonyodnak.
[...] Mindez a ditirambikus drámaíró lényéből következik, abban a tág
értelmében véve ezt a fogalmat, amely egyként magában foglalja a színészt, a
költőt, a zenészt is, ahogyan ez a fogalom a ditirambikus drámaírónak Wagner
előtti egyetlen tökéletes megjelenéséből, Aiszkhüloszból és görög művésztársaiból
szükségszerű módon levezethető. Számos kísérlet történt arra, hogy egyes művészi
pályák nagyszerű felívelését gátoltságokkal, belső akadályokkal, vagy elégtelenségekkel
hozzák összefüggésbe; így például Goethének a költészet valamiféle kárpótlás
volt a festői hivatás elszalasztásáért; Schiller drámáiról úgy beszélhetünk,
mint egyfajta áttételes népszónoki teljesítményről; még Wagner is ebben a szellemben
igyekszik magyarázni azt a jelenséget, hogy a németek különleges szerepet játszottak
a zene fejlődésében: miután hiányzott belőlük a természetes-dallamos hangadás
tehetsége, ez a nagy csáberő, kénytelenek voltak a zeneművészetet olyan mélységes
komolysággal művelni, mint a nagy reformátorok a kereszténységet. Ha Wagner
fejlődését ugyanígy valamilyen belső akadállyal akarjuk összefüggésbe hozni,
akkor azt kell feltételeznünk, hogy színészi őstehetség rejtezik benne, amely
színészhajlam a megszokott, triviális módon nem tudott kielégülni, amely valamennyi
művészetnek egyetlen nagy színészi produkcióba való bekapcsolásával kereste
a megoldást. De ugyanilyen jogon mondhatnánk azt is, hogy egy hatalmas zenésztermészet
- kétségbeesésében, hogy félművelt zenészekhez és nem zenészekhez kell szólnia
- erőszakosan feltépte a többi művészethez vezető átjáró ajtaját, hogy végre
százszoros világossággal nyilatkozzék meg, és megértést, a lehető legszélesebb
körű megértést verekedjen ki magának. Bárhogyan képzeljük is el az őseredeti
drámaköltő fejlődését, érett és kifejlett alkotóként túl van bármiféle gátoltságon
és elégtelenségen: valóban szabad művész ő, aki nem tehet mást, mint hogy valamennyi
művészetben egyszerre gondolkodjék; közvetítő és kibékítő, egymástól látszólag
teljesen különválasztott szférák között, visszaállítója a művészi képességek
egykor volt egységének és egyetemességének, amelyet nem lehet kitalálni és kikövetkeztetni,
csak tettel bizonyítani. [...] A szó mámorittasan követi a ritmus vonalát; a
dallam a szóval párosulva hangzik fel; végül a dallam szikrákat vetve a képek
és fogalmak birodalmába világít. Egy álomjelenség lebeg felénk, amely hasonlít
is meg nem is a természet és hódolója képéhez, egy álomjelenség, amely emberi
alakokká sűrűsödik, amely szétterülve a heroikus-mámoros akarás, a gyönyörteljes
pusztulás és többé-már-nem-akarás egymásutánjává bomlik: így jön létre a tragédia,
így részesül az élet a legnagyszerűbb bölcsesség, a tragikus gondolat ajándékában,
így nő a magasba a legnagyobb varázsló, a halandó emberek legnagyobb jótevője,
a ditirambikus drámaköltő. [...]
A józan ész őrizzen meg bennünket attól a naiv hittől, hogy az emberiség egyszer
majd rátalál a végérvényes, eszményi rendre, s hogy a boldogság akkor majd úgy
árad az ily módon rendbe szedett emberekre, mint a trópusi napsugár! Wagnernak
semmi köze az ilyen hithez, ő nem utópista. Ha Wagner nem tud létezni a jövőbe
vetett hit nélkül, akkor az csupán annyit jelent, hogy olyan tulajdonságokat
észlel a mai emberekben, amelyek nem az emberi lény változtathatatlan jelleméhez,
belső csontrendszeréhez tartoznak, hanem változók, s a művészet éppen e tulajdonságok
miatt válik hazátlanná az emberek között, ezért lesz egy másik kor előreküldött
követe. [...] Az eljövendő nemzetség talán rosszabbnak tűnik majd, mint a mostani,
mert jóban és rosszban nyíltabb lesz; az is lehet, hogy lelke, ha egyszer
szabadon nyilatkozik meg, a mi lelkünket megrendítené és megrémítené, mintha
csak a természet valamely, eleddig rejtőző vad szelleme bukkanna elő. Mert hogyan
is csengenek fülünkben ezek a mondatok: a szenvedély különb, mint a sztoicizmus
és a képmutatás; becsületesnek lenni még a rosszban is jobb, mint beleveszni
a megszokottság erkölcsiségébe; a szabad ember éppúgy lehet jó, mint rossz,
a nem szabad ember viszont a természet szégyenfoltja, s nem lehet része sem
égi, sem földi vigaszban; végül: aki szabad akar lenni, annak önmaga által kell
azzá válnia, és a szabadság senkinek sem hullik az ölébe, csodás ajándékként.
[...] Hol vannak közöttetek a szabadok, félelem nélküliek, ártatlan önzésben
önmagukból felnövekvők és kivirágzók, a Siegfriedek?
Aki így kérdez, és hiába kérdez, az kénytelen a jövő felé fordulni; s ha tekintete
valahol felfedezi azt a "népet", amely saját történelmét képes kiolvasni a wagneri
művészet jeleiből, akkor végre megérti azt is, hogy mit jelent majd Wagner ennek
a népnek. Olyasmit jelent, amit nekünk nem jelenthet, mert nem a jövő látnoka,
hanem a múlt értelmezője és megdicsőítője.
Zoltai Dénes fordítása
|
