Nietzsche 1873 és 1876 között írott és közvetlenül az Ünnepi Játékok megnyitása előtt közreadott nagystílű Wagner-laudatiója látszatra alkalmi írás. Szerzője később, amikor a romantikusan túlfűtött rajongás már átcsapott a leplezetlen ellenérzésbe, a gyűlöletbe, ezt a "korszerűtlen elmélkedést" maga nevezte - némi öniróniával - "győzelmi és ünnepi beszédnek", amelyet a nagy bayreuthi színházavatás ihletett, az az esemény, amelyről irónia nélkül is elmondható: "a legnagyobb győzelem, amelyet egy művész valaha is arathatott". Az "Ecce homo" (1888), alig valamivel Nietzsche szellemi összeomlása előtt, ehhez képest új megvilágításba helyezi a képzeletbeli "avatóbeszédet". Eszerint "amit ifjúkoromban kihallottam Wagner zenéjéből, annak semmi köze Wagnerhez"; "a pszichológiai szempontból lényeges részek rólam szólnak - Wagner neve bárhol felcserélhető az én nevemre vagy a Zarathustráéra". Örökzöld vitatéma: mennyire kell komolyan vennünk a szerző gondolatainak ezt az önátértelmezését. Egy dolog viszont nehezen vitatható: a "Richard Wagner Bayreuthban" nagyszabású filozófiai kísérlet a wagneri zenedrámának mint "opus metaphysicum"-nak olyan interpretációjára, amelynek vezérelve a kultúrfiliszterséggel szembeszegezett tragikus világlátás.
Nietzsche interpretációjára a romantikus életfilozófia nyomja rá a bélyegét. Egy 1875-ből származó előtanulmányban stiláris dagályosság nélkül fejezi ki ennek az életfilozófiai értelmezésnek a lényegét: "Nem tudom, milyen úton juthattam volna valaha is a létező legtisztább, verőfényes boldogság birtokába, ha nem Wagner zenéjének jóvoltából, akkor is, ha ez a zene nem a boldogságról beszél, hanem az emberi tevés-vevés (Menschentreiben) félelmetes és kísérteties erőiről, a minden boldogsággal együtt járó szenvedésről és boldogságunk végességéről; az a boldogság, amely belőle árad, e zene beszédmódjában rejlik." Carl Dahlhaus ennek kapcsán okkal figyelmeztetett: Nietzsche Wagnerről szóló írásait, "A tragédia születésé"-től a Bayreuth-tanulmányon át a kései "Wagner-ügy"-ig és a "Nietzsche contra Wagner"-ig nem elég pszichológiai szemmel olvasni, mint egy gyűlöletbe átcsapó barátság dokumentumait; az igazi feladat ezeknek az írásoknak filozófiai olvasata, mint olyan dokumentumoké, amelyek a zenéről és a zenében való romantikus gondolkodásról szólnak.
A "Richard Wagner Bayreuthban" zárófejtegetéseit Nietzsche a végleges kézirat nyomdába adása előtti hetekben, 1876 kora nyarán vetette papírra, érezhető gondolati erőfeszítések közepette. Mintha felderengett volna előtte az ünnepi szónoklat és szózat belső ellentmondása, a pusztán retorikus eszközökkel be nem temethető szakadék az eszményképpé magasztosított Bayreuth és a deprimáló "birodalmi német" valóság között. Mintha most egyszerre eltűnne a korábbi eufória, a "Bayreuthban a néző is megnéznivaló" öncsaló illuzionizmusa. Wagner zenéje e zárófejtegetések tanúsága szerint tragikusan otthontalan művészet. Kérdés mármost, hogyan menthető át a jövőbe egy ilyen "korszerűtlen" művészet, hol vannak a ma élők között a wagneri zenedráma igazi megértői, hol vannak "a szabadok, félelem nélküliek, ártatlan önzésben önmagukból felnövekvők és kivirágzók, a Siegfriedek"? A kérdésre adott válasz disszonáns hangot üt meg: Wagner igazi értője csak egy eljövendő, szabad szellemű nemzedék lehet. A "Richard Wagner Bayreuthban" e végszavával Nietzsche életművében megindul a romantikus "művész-metafizikával", a "metafizikai vigasz" művészetével való leszámolás folyamata. A "Vidám tudomány" jóval a Wagnerrel való szakítás után így idézi fel ezt a korszaknyitó antiromantikus fordulatot: "Maradjunk hűek Wagnerhez abban, ami igaz és eredeti benne - mégpedig azáltal, hogy mi, a tanítványai, hűek maradunk magunkhoz abban, ami bennünk igazi és eredeti (...) Légy férfi, és ne engem kövess, hanem - önmagadat! (...) Nekünk is szabadoknak és félelem nélkülieknek, önmagunkból felnövekvőknek és kivirágzóknak kell lennünk!" Nietzsche Siegfrieddel ezt üzeni a szabad szellemű utódoknak, Schoenberg és Bartók nemzedékének.