|
Szentgotthárdról induló, tökéletesen üres esti vonattal érkeztem Grazba június
30-án. Még éppen világos volt, amikor a szemet gyönyörködtető és a forró nap végén
enyhülést hozó, kellemes utazás után hajszálpontosan 21.20-kor a grazi pályaudvarra
gördült a szerelvény. Épp elég időm maradt, hogy elhelyezkedjem a szállodában,
és kényelmesen elérjem a 11 órai, késő esti hangversenyt - gondoltam elégedetten,
de tévedtem. A hegyek lábától pár lépésre fekvő, barátságos kis szálloda taxin
nem tetszett távolinak, ám elképzelésem, hogy onnan egy óra alatt majd beballaghatok
a központba, illúziónak bizonyult. Így azután tízperces késéssel érkeztem a styriarte
Salon emeletnyi magasságban lebegő, sivár betonkockájához, az egykori Café
Thaliába, amely a fesztivál néhány kevésbé jelentős és e kései órára száműzött
hangversenyének adott otthont (délutánonként pedig közönségtalálkozóknak, pódiumbeszélgetéseknek).
A késés végeredményben egyáltalán nem bizonyult végzetesnek. Csak az első szám,
Chopin cisz-moll fantázia-impromptuje jó részéről maradtam le, a veszteséget azonban
könnyen kihevertem. Az est művésze, az ifjú Ingrid Marsoner ugyanis amolyan
tájjellegű zongorista: stájer születésű, Grazban nőtt fel és végezte tanulmányait,
és fesztiválszereplését bizonyára lokálpatrióta gondoskodás motiválta. Chopin-műveket
igyekezett eljátszani - technikai értelemben, ismerjük el, gyakran meglehetős
sikerrel - egy Yamaha zongorán, amely mellett egy-egy nagyméretű, struccot, illetve
zsiráfot formázó bábu is fel volt állítva, semmiképp sem nyilvánvaló jelentéssel.
Produkcióját a közönség nagy lelkesedéssel fogadta; ezt a művésznő több ráadással
hálálta meg a zenei élményt bőséges utcazajjal színesítő, hőségcsapdaként is jól
működő hodályban.
Ezzel szerencsére véget is értek a kellemetlen fesztiválélmények, és bizonyára
Marsoner kisasszony művészete sem jelenne meg emlékezetemben oly előnytelen megvilágításban,
ha a következő két napon hallott másik három koncert nem lett volna egytől-egyig
rangos, sőt kiemelkedő produkció.
A fesztivál másnap, vasárnap délelőtt, a csodálatos, kora barokk Eggenberg-palota
mennyezetfreskóiról híres Planetensaaljában folytatódott számomra. Itt rendezték
a Himmlische Längen elnevezésű hangversenyt - a styriarte fesztiválon
ugyanis minden hangverseny irodalmi címet kap. Az egész rendezvénysorozat - melynek
minden kiadványát Utópia szigetének képzeletbeli űrfényképe díszíti - a szebb,
igazságosabb, békésebb világ iránti nosztalgia jegyében zajlott, az egyes hangversenyek
programfüzetében a művek, az alkotók korának történelmét, társadalmi problémáit
elemző kis tanulmányokkal. (Hogy áll össze mindebből az Utópia-éthosz? Ennek megállapításához
persze nem volt elegendő az egyhónapos fesztiválon töltött két nap és egy este.)
A tárgyhoz visszatérve: a Himmlische Längen fordulat természetesen Schubertre
vonatkozik, mégpedig meglepően találóan és szellemesen. A bécsi Altenberg Trió
(tagjai: Claus-Christian Schuster - zongora, Amiram Ganz - hegedű,
Martin Hornstein - gordonka) ugyanis Beethoven op. 70 no. 2-es Esz-dúr
triója mellett Schubert Esz-dúr darabját adta elő, s a Schubert által a kiadás
céljára megrövidített zárótételnek csak nagyritkán hallható, csonkítatlan verzióját
játszották. Miután a lassú tétel anyagát felidéző és tovább variáló, megrázó erejű
finálé még rövidebb alakjában is meglehetősen bonyolult formájú és terjedelmes
(amiért akkor és azóta ismételten meg is kritizálták), az eredetileg a "nagy"
C-dúr szimfóniára vonatkozó Schumann-jellemzés itt egyenesen "duplafenekű" értelmet
kap.
Előbb azonban a Beethoven-triót halottuk. Ennek tanúsága szerint az Altenberg
Trió - amelynek tagjai több évtizede triójátékosok, még ha jelenlegi kamarazene-társaságuk
csak nyolc és fél éve alakult is - egészen kivételes adottságú együttes. Mind
egyéni játékuk, mind összjátékuk technikai és zenei értelemben is tökéletesen
kontrollált, kidolgozott. A zenei organizmus él, lélegzik és magától értetődően
tagolódik, az együttes dinamikája szuggesztív, hangszínek iránti érzékenysége
- amint az többek között az Allegretto mesteri színkombinációiban megmutatkozott
- bámulatos. A tempók, karakterek abszolút meggyőzően hatottak, az egész előadás
egyszerre volt szuggesztív és természetes. Ha egyáltalán kifogásolhattunk valamit
az Claus-Christian Schuster fortéban időnként ijesztően kíméletlenné váló zongorahangja
volt: de még ez is csak magát a hangot érintette, a hangzás egyensúlyát, tehát
a vonósjátékosokkal fennálló arányt sohasem billentette fel. És még egyszer: kiemelkedővé
az idővel való gazdálkodás "mennyei biztonsága" tette ezt az interpretációt.
A Schubert-trió előadása már nem bizonyult ennyire problémamentesnek - legalábbis
az én benyomásaim szerint. Persze ugyanolyan magabiztos és kontrollált volt, mint
a Beethoven-kompozícióé, és bővelkedett szebbnél szebb részletmegoldásokban. Mindazonáltal
a nyitótétel tempóját nehézkesnek éreztem, jóllehet igen szépen sikerült a kidolgozás
kezdetének miszteriózus pillanata, s csodálatos finomsággal megoldott hangsúlyokat,
mikroagogikákat hallhattunk. A három művész, akiknek dallamformáló képessége egyébként
egészen rendkívüli, talán a lassú tételben maradt legtávolabb a tökélytől. A híres-nevezetes,
svéd népdalon alapuló téma agogikai tagolása itt-ott "szájbarágósnak" hatott,
s hasonló érzésünk támadt egy-két más helyen is. Ezzel szemben a hegedű- és a
cselló tónusa álomszerű szépséggel olvadt egybe, s a hegedűs hangja magasabb fekvésekben
sem vált durvává, hasítóvá. A Scherzando tempója megint csak vontatott
volt kissé, a döntő fontosságú zárótétel azonban ismét meggyőzően szólt. Végül
mindenképpen jelentékeny előadást hallhattunk, a koncert egészét pedig bátran
nevezhetjük megragadóan szépnek. Aznap este következett - Lux aeterna címmel
- a fesztivál spiritus rectorának, Nikolaus Harnoncourt-nak a hangversenye,
az, amelyet idei - kétszer-kétszer előadott - négy fesztiválprogramja közül talán
a legnagyobb várakozás előzött meg. (Rövid áttekintés a többi háromról: Dvořák
Szláv táncai, Bartók Zenéje és Beethoven B-dúr zongoraversenye; Haydn Terézia-miséje
és Beethoven Gyászzenéje II. József halálára; Haydn és Mozart egy-egy szimfóniája,
illetve áriái Cecilia Bartolival.) Erre az estére a Verdi-Requiem második megszólalása
esett, az Arnold Schoenberg Chorral, az Európai Kamarazenekarral,
s a szólószerepekben L'uba Orgonášovával, Marjana Lipovšekkel, Glenn
Winslade-del és Matti Salminennel. Az imponálóan soknemzetiségű előadást
a város reprezentatív, nagy koncerttermében, a bécsi Brahms-teremre emlékeztető
Stefaniensaalban tartották. Magyar hallgató számára, aki Harnoncourt "általános"
- nem régi zenére szorítkozó - karmesteri pályafutását csupán a rádióból és hangfelvételekből
kíséri figyelemmel, még mindig van valami valószerűtlen abban, hogy a grazi születésű
mester egy modern hangszerekkel telezsúfolt pódiumra lép, és Verdit kezd vezényelni.
Így lehet csupán igazán átélni, hogy Harnoncourt nem több és nem kevesebb: igen
jelentékeny karmester, akinek ugyanannyi joga van a teljes repertoárhoz, mint
bárki másnak. Valahogyan azért Verdijének (Schumann-, Lanner- és Bartók-interpretációi
után is) van valamilyen speciális - mije is? egzotikuma? szekszepilje? Talán Verdinek
- vagyis inkább a Requiem Verdijének - az a mélységesen őszinte, és a stílus színpadiassága
ellenére százszázalékosan személyes kitárulkozása okozza, hogy itt úgy
érezzük, végérvényesen színt kell vallania a karmesternek arról, hogy teljes személyiségét
adja-e a produkcióba, más szóval: valóban vásárra viszi-e a bőrét, ahogy azt egy
karmesterről képzeljük és tőle elvárjuk, vagy pedig csupán a lehető legjobban
megszólaltat egy partitúrát, amit egy - esetleg kiváló - mesterember feladatának
érzünk.
Nos, persze hogy tudtuk: Harnoncourt karmester a szó szoros értelmében, művész
tehát (szóval: dudás), nem csupán mester. Nem mindennapi élmény volt azonban ezt
ott át is élni. Nikolaus Harnoncourt csodálatos Verdi-Requiemet dirigált július
1-jén a grazi Stefaniensaalban. Ez az előadás felemelt és porba sújtott, ebbe
mindannyian beleremegtünk. Az első szordínós vonóskari hangoktól (micsoda fojtott
és sötéten izzó szín volt!) a Dies irae utolsó felidézéséig, a Libera me döbbent
csendbe torkolló befejezéséig ellenállhatatlanul ragadott minket magával a mű
sodra. Harnoncourt jelenléte mindvégig maradéktalan volt. Valahogyan még a bécsi
újévi koncerten megfigyelt "rossz keze" is egészen másképp működött, intése nemcsak
szuggesztívabbá: konkrétabbá és követhetőbbé is vált.
Persze partnerei sem akárkik. Az Európai Kamarazenekar (amely csak nevében kamara)
kiváló és fegyelmezett együttes makulátlan hangszertudással, remek koncentrációval.
Az Arnold Schoenberg Chor hanganyagában talán nem tökéletesen professzionista
énekkar; annál inkább az intonációban, muzikalitásban, együttlélegzésben. Az énekszólisták
közül a két férfit - még az ünnepelt Salminent is! - halványabbnak éreztem, a
tenoristát helyenként már-már elnyűttnek. A két énekesnő közül a mezzoszoprán,
Marjana Lipovšek valóságos fenomén, akinek minden hangja gyönyörűség. L'uba Orgonášova
csak egy paraszthajszállal kevésbé tökéletes nála; a különbség bőségesen elfér
a napi diszpozíció számláján is. A Libera me zárótételnek a szoprán szólistára
nehezedő hatalmas és gyönyörűséges feladatát egy pillanatnyi technikai megingással,
ám lélegzetelállító szépséggel oldotta meg. Az alig felejthető pillanatok között
megemlíthetem a Dies irae sugárzóan erőteljes rézfúvósállásait, vagy Lipovšek
valószerűtlen érzékenységgel megformált és lezárt Liber scriptus-szólóját; a Recordare
nagyszerű női duettjét, a Lux aeternában ismét Lipovšek éneklésének és a rezek
mély, túlvilági akkordjainak már-már fokozhatatlan szépségét; a Libera me fagottkórusát
és nem utolsósorban a kórus szuggesztivitását, elsősorban a Dies irae szakaszban.
Nagyon szép, s ha már van ilyen, a Verdi-évhez valóban minden szempontból méltó
hangverseny volt.
Másnap, hétfőn este a milánói Il Giardino Armonico együttesnek a többinél
kevésbé szellemes, Concerti grossi címmel megjelölt hangversenyével ért
véget számomra a rövid, de változatos styriarte-kivágat. A kiváló régi
hangszeres zenekar ezen az estén is a felvételeiről és hangversenyeiről megszokott
igen magas színvonalú zenélést hozta, bár sajnáltuk, hogy koncertmesterük, Enrico
Onofri ezúttal valamilyen okból hiányzott közülük.
A hangversenynek két különlegessége volt. Az egyik a meglehetősen érdekes műsorválasztás:
Bachnak az első félidőt kitöltő C-dúr szvitje és a-moll hegedűversenye után ugyanis
a második részben Veracini két oboára és vonósokra írott concertóját (eredeti
címe szerint: ouverture-jét) és Giuseppe Sammartini szopránfurulyára és zenekarra
komponált F-dúr versenyművét játszották, majd befejezésül Vivaldi "Grosso Mogul"
feliratot viselő D-dúr hegedűversenyét. A két előbbi szerző közös vonása, hogy
hosszú ideig élt Londonban (Veracini Drezdában is). A sohasem érdektelen Veracini
darabja egzaltált, sőt egyenesen őrült kompozíció, az oboaszólamok a gyors tételekben
csak úgy füstölnek, tehát a mű igen jól illik a zenekar karakteréhez, és hálás
anyag a valóban nagyszerű oboisták (Paolo Grazzi és Guido Campana)
tudásának csillogtatására. A záró menüett groteszk katonazenéje, fabábszerűen
merev mozgása pedig kifejezetten izgalmas zeneszerzői (és persze előadói) teljesítmény.
A Sammartini-furulyaverseny a hangszer repertoárjának standard darabja, sikerült,
kedves kompozíció, amely amúgy egy Giovanni Antonini számára nem igazán
nagy kihívás. Ezúttal azonban inkább Antonini, a karmester volt érdekesebb
a hallgató számára, s a rá jellemző, kissé groteszk, kígyószerű mozgással járó,
ugyanakkor rendkívül kifejező, meggyőző, szinte polifon vezénylési mód.
A másik különlegesség, melyre céloztam, a zenekar vendégművésze, Viktoria Mullova
volt. A Moszkvában végzett hegedűművésznő, aki a maga idejében a Sibelius-
és a Csajkovszkij-versenyt is megnyerte, jelentős karriert futott be, és azóta
igen sokrétű - talán túlságosan is sokrétű - tevékenységet folytat egy modern
hangszereken barokk módra játszó kamarazenekar megalapításától a jazzig, a világ-
és popzenéig. A hangverseny a zenekar és a hegedűművésznő első közös szereplése
volt, Mullova játszotta a Bach- és a Vivaldi-koncert szólóját. Úgy gondolom: hallani
lehetett azt a különbséget, amely Mullova igazán magas színvonalú, de csak majdnem
tökéletes "egyen"-játéka és egy odaképzelt specialista, mondjuk Onofri játéka
között fennáll; vagyis a "mindenevés" árát. A tökéletesség (Mullova hegedűhangja
nagyon szép, tiszta tónusú) "majdnem" jellege ráadásul nemcsak stílus, hanem technika
tekintetében is igaz; például a kadenciákban hallottunk egy-két, ha nem is lejátszatlan,
de kissé kusza szakaszt. Mindez általában talán fel sem tűnne, de a Giardino
kíméletlenül következetes és a teljes együttesre kiterjedő technikai perfekciója
mellett groteszkül hat, ha a neves vendégszólista csupán 97 százalékot nyújt.
Ennyit tapasztalhattam meg személyesen az idei styriarte fesztiválból, amelynek
az Harnoncourt vezényelte Zene mellett Zádori Mária oratórium-közreműködése
volt a másik magyar vonatkozása (nem valami sok, ha a távolságot nézzük). Volt
ezenkívül még klezmer, régi és új kamarazene, dalest, Hesperion XXI, gyermekprogram,
kórushangverseny, és így tovább, ahogyan az egy nagyobb fesztiválhoz illik. A
fesztiválon kívül, ráadásképpen a Herrengasse egyik szabadon megközelíthető, tágas
udvarában minden este zenei filmeket mutatnak be, ingyen. Mindehhez igen kellemes
hátteret szolgáltat Graz, háta mögött a hegyekkel - barátságos város, amely, ha
akarom, provinciális, ha akarom, pezsgő kulturális centrum. Sajnáltam elutazni.
A vonat kora reggel indult, végigbóbiskoltam az utat.
|
