|
A historizálás ördöge előszeretettel kísérti meg a nagymúltú fesztiválokról szóló
beszámolók szerzőjét. Kérem a kedves Olvasót, engedje meg, hogy ellenálljak a
kísértésnek, és hogy Szombathelyen szerzett tapasztalataimat ne helyezzem el egy,
a Bartók Szeminárium és Fesztivál fejlődéstörténetét leíró képezeletbeli görbén.
Ehelyett csupán írásba szeretném foglalni benyomásaimat, amelyekre a mintegy két
héten át tartó eseménysorozat öt és fél napja alatt (július 13-18.) tettem szert.
A parti sétányra kanyarodni vagy a gáton menni tovább? A séta irányát illetően
ezt a szimbolikus értelmet nyerő kérdést kell nap mint nap megoldania az Emlékiratok
könyvében Thoenissenéknek, ha éppen Heiligendammban, a tengerparti gyógyüdülőben
időznek. Hasonló, bár baljós árnyaktól legkevésbé sem terhelt dilemmákkal Szombathelyen
is szembe kell nézni. Merre is induljunk, be a központba, a Főtéren álló Művészetek
Házához, vagy kifelé, a strand irányába, a Főiskolához? A főtéri épületben Rohmann
Imre tartja zongorakurzusát. Verőfényes délelőtt, a földszinti kávéház és
a tér hangjai beszállingóznak a nyitott ablakon; halványsárga falak, stukkós mennyezet.
Rohmann magával ragadóan lendületes és nagyvonalú - és mindig hangszerel. Úgy
értem, a hangszínnel, artikulációval, karakterekkel kapcsolatos elképzeléseit
szívesen fejezi ki különböző hangszerekre, azok játékmódjaira, vagy éppen operai
divertissement-jelenetekre való hivatkozással. Másrészt sosem mulasztja el felhívni
tanítványai figyelmét a művek tonalitásának, hangnemi rendjének sajátosságaira.
A Szemináriumon tartott előadása, amelyben Bartók 1926-os Zongoraszonátáját elemezte,
ugyancsak ezeket a kérdéseket taglalta legrészletesebben. Rohmannt hallgatva ismét
meggyőződhettünk arról: Lendvai Ernő Bartók-analízisének inspiráló hatását nem
befolyásolja az a tény, hogy e zárt teoretikus rendszer egyes előfeltevéseit és
téziseit meggyőzően cáfolták vagy kérdőjelezték meg a körülötte folyó több évtizedes
tudományos vitában. Örvendetes volt, hogy Rohmann ugyanakkor hivatkozott Bartók
talán legfontosabb ars poeticájára, az úgynevezett Harvard-előadásokra, illetve
a "polimodális kromatika" fogalmára - imigyen bemutatva a bartóki tonalitás megközelítésének
másik útját is.
Odaát, a Főiskolán Csalog Gábor délutánonként egy közös órát is tartott
hallgatóinak, amelyen csak Kurtág-műveket zongoráztak, főleg a Játékokból. A hosszú
terem egy része mindig árnyékban marad; kint csönd van, csak a madarak csivitelése
hallatszik be; odabent gyakran maga a zene is telített csönddé válik. "Túl konkrét,
túl aktív" - sokszor hallhattuk ezt a megjegyzést a zenei tér- és fényasszociációk
iránt különösen érzékeny Csalogtól. A belsőleg felidézett, majd a test mozdulatával
közvetített, végül a hangzásban alakot öltő gesztusok természetéről, e
három szint adekvátságáról nagyon sokat lehetett tanulni ezeken az órákon. Jó
volt látni Csalog empatikus odafigyelését, rendkívüli alaposságát, meg a zongorista
tanítványok intenzív és igazán lelkes munkáját.
A Szemináriumra tizennyolc országból érkező hatvan hallgató az említettek mellett
a nemzetközi tanári gárda által tartott zeneszerzés- és számítógépes zenei kurzuson,
Eckhardt Gábor zongora-, Luisa Castellani és Csengery Adrienne
ének-, valamint Hadady László oboakurzusán vett részt. Érdemes megemlíteni,
hogy a hangszeres kurzusok hallgatói a közös munkára szánt darabok kiválasztásával
nagy mértékben meghatározhatják a célkitűzése szerint Bartók és az "Új Zene" köré
szerveződő Szeminárium arculatát. Kétségkívül számos hallgató érkezik azzal a
szándékkal, hogy kortárs műveket játsszon, vagy a 20. századi zene jelentős elmélyülést
igénylő területeit tanulmányozza behatóan. Mindamellett sokan nem akarnak lemondani
arról sem, hogy a jeles professzoroktól hasznos tanácsokat kérjenek olyan művek
előadásával kapcsolatban, amelyek a hagyományos akadémiai és versenyéletben piacképesebbnek
számítanak, vagy amelyekkel valami oknál fogva egyébként is foglalkoznak. Domenico
Scarlattitól Orbán Györgyig mindenesetre meglehetősen sokféle szerző művei csendültek
fel a kurzusokon.
A zeneszerzéstanárok - Jacopo Baboni Schilingi, Szigetvári Andrea, Johannes Kretz
és Martin Bresnick - július 14-én műveikkel is bemutatkoztak a Fesztivál közönsége
előtt. A Milánó közelében született, harmincéves Jacopo Baboni Schilinginek
egy korai darabját hallhattuk. A basszusklarinét és a marimba hangja hol finoman
egymásba olvad, hol rafinált párbeszédbe fog a Kereszthangzások című műben,
melyet Rozmán Lajos és Bíró Gergely adott elő - finoman és rafináltan.
Baboni Schilingi egyébként ugyanezen nap délelőttjén öniróniától éppen nem mentes
előadást tartott egy Jacopo nevű fiatal olasz zeneszerző kalandos pályafutásáról.
Hősünk milánói tanulmányokkal és genovai nyaralásokkal töltötte élete első negyedszázadát,
méghozzá majdnem egy évtizeden át ugyanannak a tanárnak a famulusaként. Nem is
volt más terve, mint hogy megmaradjon e 100 km-nél nem sokkal hosszabb észak-olasz
tengely vonzásában, és helyi erőkre támaszkodva családot alapítson. Hirtelen jött
magánéleti válsága elől azonban Párizsig kellett menekülnie. Itt viszont már nem
menthette meg senki attól, hogy az IRCAM magas köreibe keveredjen, új kapcsolatait
beházasodással pecsételje meg, ráadásul rendszeres kompozíciós munkára fogja magát,
és igazi kozmopolitává váljék. Baboni Schilingi e referátum után hangfelvételről
bemutatott néhány részletet a kilencvenes évek vége óta készülő ciklikus művéből,
amelyben az egyes darabok címük révén egy-egy színhez kötődnek (Il colore del
Blu, Rosso, Bianco, Giallo, Nero). A darabok apparátusa változó (különböző
összeállítású zenekarok, vonósnégyes és így tovább). Első hallásra úgy tűnt, a
ciklus egy igen erőteljes akkordfüzér állandó visszatérésén és a hazai Bartók-elemzésekben
"halálba hajlónak" aposztrofált formaideálon (is) alapulhat. Elemi gesztusok szolgálatába
állított, rendkívül szofisztikált, intellektuálisan izgató ritmusszervezés; "idegen"
hangok beépítésével feszültté tett kvázi-tonális harmóniakapcsolások szigetei
a saját törvényei szerint mozgó hangrendszerben - csak néhány külső jellemzőjét
sorolom e nagy hatású, inspirált és igényes zenének. De most hadd térjek vissza
a július 14-i koncertre. Elmélyedésre, várakozásteljes figyelemre késztette hallgatóit
Szigetvári Andrea tavaly keletkezett számítógépes zenei kompozíciója, a Mandala.
Idő- és térbeli utak egymásba tűnéséről elmélkedhettünk a címében távol-keleti
világmindenség-szimbólumra hivatkozó művet hallgatva. S ha a Mandala számos képet
idézett is fel a hallgatóban, az persze világos volt, hogy a kompozíció mögött
botorság lenne valamely romantikus, festői programot keresni. Pár nappal később
pedig meghallgattuk a szerző előadását, amelyben megismertette velünk a mű hangzó
világa mögött álló, a "mandala" eszményéhez nem ábrázoló módon, hanem a struktúra
analógiája révén kapcsolódó, nagyon is racionálisan kialakított rendszert. A Bécsben
működő Johannes Kretz szóló hegedűre írt Monológját az ausztrál
Joanna Lewis adta elő. Ezt az első hallásra legalábbis nem túl megnyerő
művet a szerzői nyilatkozat szerint a "matematikai és fizikai instabil fraktálkutatások
eredményei ihlették." Kretz másik elhangzó darabja, a csellót és elektronikát
alkalmazó "heavily moved inside" (7 miniatűr) mintha a nagy hagyományú
instrumentális Orfeo-jelenetek sorába illeszkednék. (Csellón Edda Breit
működött közre áldozatosan.) A New Yorkban született, ötvenes éveiben járó Martin
Bresnicktől két darabot, a Schumannt idéző Madár mint próféta és A
nemeknek: a Paradicsom kapui címűeket hallhattuk. (Utóbbi a hasonló című William
Blake-műre épül, Blake illusztrált kéziratát videós összeállítás keretében fel
is használja). E darabok alapján azt sejthetjük, hogy a szerzőt mostanában erősen
foglalkoztatják a tercépítkezésű hármashangzatok, különösképpen ezek ismételgetései,
ugyancsak nem hagyják nyugodni bizonyos nagyon naiv diatonikus melódiák, miközben
zenéjében törekszik olyasfajta effektusok alkalmazására, amelyeket jó filmzenék
sikeresen szoktak használni. A mintegy harmincperces, egyébként nagyon ízléses
Blake-videó szemlélése közben csak akkor jöttünk igazán zavarba, amikor a zongorista
előadónak prózában, dalban és dúdolásban is meg kellett nyilvánulnia. (Bresnick
darabjainak előadásában a már említett Joanna Lewis mellett az ugyancsak ausztrál
Lisa St. John Moore vett részt.)
Az oboakurzust vezető Hadady László szólóestjére július 15-én került sor.
Hadady oboahangja minden dinamikai árnyalatban telt és forszírozottságtól mentes
- zománca töretlenül fénylik. Perfekcionista játéka ezúttal mégis bizonyos hiányérzetet
hagyott maga után a hallgatóban, s ebben a műsorösszeállítás is felelős lehetett.
A hangverseny első felének Kurtág-Bach-blokkjában nem győződtünk meg arról, hogy
a d-moll partita néhány tételét valóban érdemes oboán megszólaltatni. Az Allemanda
tételben alkalmazott erős cezúrák megtörték a zene természetes folyamatát, a Corrente
és Giga tételeken viszont kicsit szenvtelenül futott végig Hadady, aki nem adott
módot közönségének arra, hogy belső óráját a Kurtág-tételek másféle időkezelésére
állítsa át. A hangverseny második felében felhangzó művek közül, amelyek egy részében
Lisa St. John Moore kísérte zongorán a művészt, legérdekesebbnek Paul Méfano:
Asahï (Napkelte) című darabja tűnt, amelyben egyidejű elektronikus oboahang-átalakításokat
is hallhattunk (ez utóbbiakat Szigetvári Andrea keltette).
Július 13-án Csalog Gábor, Vékony Ildikó és Rozmán Lajos
adott kamaraestet Kurtág, Ligeti és Stockhausen műveiből. Az egészében izgalmas
hangverseny leginkább felvillanyozó perceit nekem Ligeti György fantasztikusan
nehéz, részint álomszép, részint nagyon szellemes etűdjei hozták meg Csalog előadásában.
Jó választásnak tűnt a két magyar mester művei mellé Stockhausentől többek között
éppen a Tierkreis, vagyis az Állatöv néhány tételét állítani: e játékos,
zsánerképek alkotásával kacérkodó, nem hagyományos tonális asszociációkat keltő
darab integráns részévé vált a koncertnek. A dallam- és akkordhangszerre írt mű
cimbalom-klarinét-letétjét hitelesítette Rozmán Lajos és Vékony Ildikó érzékeny,
finom nüanszokat felmutató kamarazenélése. Vékony Ildikó másnap előadást tartott
a cimbalomról a zeneszerzés-kurzus hallgatóságának. Kedves-mosolygós személyisége,
játéka, a kortárs zene iránti elkötelezettsége az ilyen előadásoktól elvárható
hatást bizonyosan elérte. Azért hadd említsem meg, hogy a történeti ismertetőt
hasonló közönség előtt máskor talán érdemes rövidebbre fogni, a hangszer különböző
zenekari, illetve kamarazenei formációkban betöltött szerepét pedig jól megválasztott
hangzó példákkal - s nem csak partitúrákkal - illusztrálni.
Kolozsvári és brassói vendégművészek július 17-i koncertjükön csupa Enescu-művet
szólaltattak meg. Ifj. Csíky Boldizsár korrekt zongorázása nem öntött igazán
lelket Enescu Szvitjébe, e kissé steril muzsikába. A századelő zongoravirtuóz-stílusára
alapozó művet csak kápráztatón csillogó hangszín, hazardírozástól sem feltétlenül
mentes nagyvonalú játék segíthette volna talán a jelentőségteljesség látszatához.
A Gaudeamus Kvartett az 1951-ben keletkezett II. vonósnégyest adta
elő. A darab elején sokáig szordinóval kell játszania mind a négy muzsikusnak:
többen meglepve tapasztaltuk, hogy az együttes hangzása a tompítók levétele után
sem vált teltebbé. Ám az estnek csillaga is volt, a kiváló Carmen Gurban
személyében. Az énekesnő meleg fényű, minden regiszterben természetesen, puhán
mozgó, szép szopránja már önmagában is elbűvölt. De Carmen Gurban emellett arra
is képes volt, hogy Enescu nem túlságosan felkavaró Clement Marot-dalciklusát
biztos ízléssel, manírok nélkül, de nagy kifejező erővel, operaénekes mivoltát
meghazudtoló intim Lied-tónusban adja elő, ifj. Csíky Boldizsár kíséretével.
Végezetül hadd szóljak Farkas Zoltán július 18-i előadásáról, amelynek
témája az 1945 utáni magyar zeneszerzésben érvényesülő Bartók-hatás volt. Azt
hiszem, a közönség mintapéldáját láthatta annak, miként kell egy témát szóbeli
prezentációra alkalmas formában, élvezetesen és informatívan, követhető illusztrációk
bevonásával előadni - és aki több-kevesebb rendszerességgel válik konferenciák
hallgatójává, az bizonyosan átérzi a mondottak jelentőségét. Farkas Zoltán valóban
a legújabb kutatások eredményeire támaszkodva jellemezte azt a zenepolitikai és
zenetörténeti szituációt, amelyben a Bartók-recepció határozottan patologikus
irányt vett - majd bemutatta a Bartók-hatás differenciálódásának, komplexusoktól
való lassú felszabadulásának, mind határozottabb szublimálódásának történetét,
előadása utolsó szakaszában különös figyelmet szentelve Ligeti György művészetének.
|
