|
Immár tizenkettedik alkalommal adott otthont a Deák téri evangélikus templom egy
hétre (június 4. és 10. között) Johann Sebastian Bach szellemének, átengedve a
zeneszerzőnek a hajót a karzattal és az orgonával együtt - ha a szószéket nem
is. Noha a műsorválasztáskor a művészeknek nem kellett kizárólag Bach egyházi
kompozícióira szorítkozniuk, és valóban el is hangzott legalább annyi partita
és concerto, mint ahány korálelőjáték és egyházi kantáta, a protestáns templom
szigorúan egyszerű belső tere vitathatatlanul megidézett valamennyit az előadott
Bach-művek vallásos áhítatából is, egyházi fenségbe és magasztosságba burkolva
őket. Annál is inkább, mivel a hangversenyek a Budapesti Bach-hét hagyományainak
megfelelően nemcsak ingyenesek voltak, hanem sokkal inkább számítottak liturgikus
eseménynek, mint koncertnek - taps nélkül, a szünet idején igehirdetéssel, perselyezéssel,
közös záróimával és áldással, amelyek (legalábbis ami az utóbbi két aktust illeti)
néha különösen, máskor annál szervesebben illeszkedtek az elhangzott kompozíciókhoz.
Az eseménysorozat szerkezetének szimmetriáját kétszeres keret emelte ki, amelyet
egyrészt a pünkösd vasárnapi (a Bach-hét eseményei közé hivatalosan még nem tartozó)
kantátazenés istentisztelet alkotott a következő vasárnap, a zárókoncerten felhangzott
kantátákkal, másrészt a holland Jacques Oggnak a Holland Nagykövetség és a Nemzeti
Kulturális Örökség Minisztériuma ünnepélyes megnyitóját követő csembalóestje a
világhírű pálya- és honfitárs, Gustav Leonhardt szombati hangversenyével.
A sorozat tervezett rendjéhez képest csak két esetben történt változás, amelyet
a Bach-hét eseményeit tartalmazó műsorfüzet nem közölt. ÁBRAHÁM MÁRTA hegedűestjét,
amelyet a művésznő kénytelen volt lemondani, ÁCHIM ERZSÉBET orgonahangversenye
váltotta föl (ezen a koncerten nem lehettem jelen), Jacques Ogg műsorából pedig
az 1740-es években, Lipcsében keletkezett Esz-dúr prelúdium, fúga és allegro (BWV
998) és a G-dúr adagio (BWV 968) után kimaradt a nyomtatásban feltüntetett BWV
1004-es jegyzékszámú hegedűpartita, helyette az e-moll toccatát (BWV 914) és a
Clavierbüchlein für Anna Magdalena Bach öt kompozícióját hallhatta a közönség
a BWV 1003-as hegedűszonátából csembalóra átírt d-moll szonáta (BWV 964) előtt.
A Magyarországon viszonylag sűrűn megforduló csembalóművész, JACQUES OGG hétfői
hangversenyén egészen furcsa lelkiállapot kerítette hatalmába a hallgatót. Ez
az est - már csak a hangversenysorozat szerkezetének hangsúlyozott szimmetriája
miatt is - minden pillanatban kihívta az összehasonlítást Gustav Leonhardt még
el nem hangzott koncertjével. Az ebből fakadó várakozás és kíváncsiság feszültsége
különös viszonyban állt Ogg játékának kiegyensúlyozott nyugalmával. Ez a lebegő,
hol méltóságteljes, hol elmélázva keresgélő-próbálkozó, szinte már meditatív nyugalom
és a technika elegáns csiszoltsága jellemezte lényegében az egész estét. Az összhatást
csak ritkán törte meg eltérő karakter: az e-moll toccata egyes részleteinek szinte
értelmezhetetlenül vad szeszélyessége, a d-moll szonáta Adagiójában felbukkanó
gyors, már-már glissandószerű futamok, vagy a Clavierbüchlein-sorozatból negyedikként
elhangzott kompozíció derűs, délceg élénksége, amely után a Goldberg-variációk
Áriájának hangszíne távolinak és elvarázsoltnak hatott. Egészében tekintve azonban
a hangverseny inkább volt egységesnek, mint színesnek mondható. Kissé mintha túl
keveset is mutatott volna meg a csembaló lehetőségei közül, és az a "légzésszabályozó"
nyugalom, amely ennek az egységnek fő biztosítéka volt, fölvetette azt a kérdést
is, vajon nem túl nagy-e a kétkarzatos Deák téri templom légtere a csembaló hangjához
mérten - különösen azokban a pünkösd hétfőn szerencsére ritka pillanatokban, amikor
a földalatti dübörgésétől enyhén remegni kezdtek a padsorok.
A szerda esti orgonahangverseny, ha nem söpörte is el, mindenesetre átmenetileg
félreállította ezt a problémát. MIKLÓSI ANDRÁS erőteljes játéka (és valószínűleg
maga a hangszer) nagy közönséget vonzott, sokan álltak is, különösen a koncert
első felében. Maga a hangverseny némileg vegyes érzéseket hagyott maga után, elsősorban
a C-dúr toccata, adagio és fúga (BWV 564) néhány elsietett ritmusképlete és az
átfogó koncepció érzetét kissé megingató technikai esetlegességei, valamint a
g-moll fantázia és fúga (BWV 542) sokszor tagolatlanul összefolyó témabelépései
miatt. A négy korálelőjáték (Herzlich tut mich verlangen, BWV 727; Nun komm' der
Heiden Heiland, BWV 659; Komm, Heiliger Geist, Herre Gott, BWV 651; Komm, Heiliger
Geist, Herre Gott, BWV 652) időnként túl élesnek tűnő hangszínei ellenére is kiegyensúlyozott
méltósággal szólalt meg. A c-moll passacaglia (BWV 582) az apróbb technikai pontatlanságok
ellenére is impozáns befejezésnek bizonyult. A mű finoman, szinte a semmiből indult,
és szigorú következetességgel az egész templomot betöltő erejűvé fokozódott, az
aznapi prédikáció kiindulópontul választott mondatát juttatva a hallgató eszébe:
"Fiat voluntas tua!"
Június 7-én, csütörtökön az egyházi kompozíciókat négy concerto váltotta föl:
DOBOZY BORBÁLA és a zenekari szólamokat egy-egy hangszeren, kamaraegyüttes formájában
megszólaltató PAULIK LÁSZLÓ, RÁCZ ERZSÉBET, DRASKÓCZI ESZTER, VÁLYI CSILLA és
SIPOS CSABA a D-dúr (BWV 1054), a g-moll (BWV 1058), az f-moll (BWV 1056) és a
d-moll (BWV 1052) csembalóversenyt tűzte műsorára. Noha a hangversenyek első felében
egész héten rendszeresen ki-bejárkáló turisták és kíváncsiskodók jóvoltából a
csembaló hangereje a hétfőinél is nehezebben birkózott meg a térrel, az est vezéregyénisége
egyértelműen Dobozy Borbála volt. Imponáló technikai magabiztossággal előadott
gyors tételek mellett érzékenyen artikulált lassúkat hallhattunk interpretációjában,
amely tudatosan és alaposan átgondolt értelmezésről tanúskodott. Játékában a véletlennek
csak a szükséges szerep jutott - nem így a vonósokéban: az utóbbiak megszólalása
időről időre zavarossá vált. A kezdeti lendületet és ritmikus tagoltságot az ő
előadásukban az est előrehaladtával egyre inkább a bizonytalanság váltotta fel:
az alapvetően szép fényű hangokat olykor intonációs nehézségek homályosították
el, a fölényes határozottsággal megszólaltatott ritornellók között pedig annyira
visszafogottá vált a vonósok játéka, annyira elmosódtak a párbeszédszerűen hangsúlyos
disszonanciák és oldásaik, hogy a polifon szakaszok szinte értelmezhetetlenné
váltak, s csak keretet adtak a csembaló elsöprő szekvenciáinak, de nem tartották
meg azokat.
Ha a csütörtöki hangverseny vonósai egy olyan (kibővített) vonósnégyes hangzását
idézték is fel, amelyben az egyes hangszerek nem mernek elég határozottan és önállóan
föllépni, kiszámíthatatlan és ingadozó együtthangzást eredményezve, a péntek este
közönség elé lépő KELLER KVARTETT (Keller András, Pilz János, Gál Zoltán, Szabó
Judit) semmiképp sem tartozott ebbe a kategóriába. Pontos technikával, gondosan
kidolgozott játékukban, az egyenrangú polifon szólamok kiegyensúlyozottságában
nyoma sem volt esetlegességnek. A fúga művészete (BWV 1080) egyes tételei fényes,
csillogó, néha már-már érces hangokon szólaltak meg. Az első Contrapunctus témabelépései
kissé elmélkedő vontatottsággal hangzottak fel, mellettük pedig fantáziaszerű
szabadsággal burjánzott a többi szólam, ugyanakkor a második fúga olyan lendületet
vett, amelytől szinte táncos, scherzószerű jelleget kapott. Ezek a - fúgához mérten
- szélsőségesnek tűnő tempó- és karakterbeli változások az egész kompozíción végigvonultak,
folyamatos tűnődésre késztetve, mi olyan különös ebben az interpretációban, miért
nem egyeznek ezek a Contrapunctusok és kánonok a barokk fúgáról alkotott általános
elképzeléssel. Az előadó-apparátus kétségkívül már önmagában is furcsa viszonyban
állt a megszólaló művel, hiszen bármilyen hangszeren - vagy hangszereken - képzelte
is el Bach a Kunst der Fugét, a gyakorlatilag még nem is létező vonósnégyesen
szinte biztosan nem. A par excellence bécsi klasszikus vonós kvartetthangzás tagadhatatlanul
kölcsönzött némi neo-Bach színt A fúga művészetének, Haydn-vonósnégyesek fúgatételeire
emlékeztetve, a négy önálló vonóshangszer pedig olyan lendületes tempókat választott,
amilyenekre egyetlen előadó sem vállalkozhatott volna, és amelyek néhol szvitszerűen
táncos, máskor szólószonátaszerűen virtuóz karaktereket idéztek fel, ellentétben
a fúga megszokott, méltóságteljes fenségével. Ezek azonban alapjában véve mégiscsak
felszíni jelenségek. A Keller Vonósnégyes interpretációjának lényegi furcsaságát,
a szokásostól eltérő voltát - legalábbis számomra - az okozta, hogy az egyes szólamokból
megbonthatatlanul összeszövődő egység helyett, amely mintegy az egyszólamúságot
zenei tropizálással értelmező organumhoz teszi hasonlatossá a fúgát, ezen az estén
négy szuverén, magábazártan önálló szólam élt egymás mellett, hol összefonódva,
hol külön-külön, harmonikusan összecsengve, de egymásról tudomást sem véve, mert
nem tartoztak össze természetszerűen, ahogy a fúgában szokás, csak egymás mellé
rendelte őket valamilyen ellentmondást nem tűrő hatalom. A csak felbonthatatlan
egységben létező fúgaszövet megszólalásának hatása döbbenetes, valósággal letaglózó,
ha értelmesen játsszák, az egymás mellé rendelt magányos szólamok sorsát hallgatni
azonban elbűvölő, különös és torokszorító élmény volt.
Mindezek után érkezett el GUSTAV LEONHARDT-nak, a historikus interpretációs gyakorlat
egyik központi alakjának és a csembalójáték világhírű mesterének hangversenye,
annak jeleként, hogy a 12. Budapesti Bach-hét elérte tetőpontját, és a végéhez
közeledett. A hangversenyt, mint a Bach-koncertsorozat tervezett legjelentősebb
eseményét, nagy várakozás előzte meg, és ezen a szombat estén a Deák-téri templom
a korábbiakhoz képest is zsúfolásig megtelt, jóllehet a Bach-hét addigi hangversenyei
sem hagytak sok üres helyet a padsorokban. A historikus praxis két lábon járó
történelme a rendezvénysorozat eddigi gyakorlatától eltérően nem kizárólag Johann
Sebastian Bach műveiből válogatta össze műsorát: az estét J. A. Reincken g-moll
toccatájával nyitotta meg, majd Dietrich Buxtehude és Georg Böhm művei kerültek
sorra (Drei Variationen über Lully's Rofilis, g-moll praeludium, BuxWV 163; f-moll
szvit), amelyeket Pachelbel, illetve újra Böhm egy-egy partitája (Aria Sebaldina
con partite, 1699; Partite sopra "Ach wie nichtig, ach wie flüchtig") és Böhm
c-moll szvitje követett. Csak a közvetlen elődök és kortársak stílusának e bemutatója
után kerültek sorra J. S. Bach kompozíciói, közülük is a kevéssé ismert, töredékes,
illetve a műjegyzék által kétes hitelességűnek tartott művek (a-moll fantázia,
BWV 922 - kétes; c-moll fantázia, BWV 921 - kétes; f-moll szvit, BWV 823; e-moll
szvit "für das Lautenwerk", BWV 996). Rendkívül érdekes volt egyetlen hangversenyen
megtapasztalni, hogyan válik a lélegzetelállító, sokszor zaklatott és szeszélyes
barokk zene szédítővé és könyörtelenné Bach keze alatt. Gustav Leonhardt lenyűgöző
játéka tökéletesen kidomborította ezt a különbséget (ez igazolni látszott azt
a döntését, hogy nem törődött a két fantázia kétes voltával, egyértelműen Bach
műveiként tüntetve fel őket a műsorban), és el tudta hitetni hallgatóságával,
hogy ez az igazi barokk zene - függetlenül attól, hogy hasonlóképpen meggyőző
előadásmód szerencsére számtalan létezhet, az övétől adott esetben gyökeresen
eltérő felfogásban is. Interpretációi nem egyszerűen személyiségének kisugárzása
által hatottak, hanem mert visszafogottabb előadókhoz mérten sokszor szinte extrém
módon egyéni elképzelései olyan következetes rendet alkottak, hogy a hallgatónak
eszébe sem jutott az a kérdés: miért? A csembaló nagy öregjének előadásában egyetlen
agogika sem volt öncélú, a tánctételek kacéran a végletekig feszített ritmusaikkal
szinte pantomimszerűen érzékletesekké váltak, a zenei folyamat szerves részeként
megjelenő, nem pusztán díszítő szerepet betöltő ornamentációk olyan kecses eleganciával,
magától értetődő természetességgel folytak és kanyarogtak, mint a barokk parkok
nyírott sövényei és megtervezett virágágyásai, vagy a falak és bútorok aranyozott
cirádái, s az Ogg játékához képest különösen sokféle karakter, a méltóságteljesen
zengő részletek mellett a leheletvisszafojtva megszólaló finomság és fürge elevenség
mindenkit meggyőzött arról, hogy megfelelő előadóművész irányítása mellett a csembalóban
és a barokk zenében nemcsak méltóság, rend és nyugalom, hanem hihetetlenül sok
tűz, lendület és erő is van. Olyan hangverseny volt ez, amelyet aligha lehet egyhamar
elfelejteni.
A vasárnapi kantátaest az egy héttel korábbi, a koncertsorozatot nem hivatalosan
megnyitó, ünnepi istentisztelet pünkösdi kantátájára rímelve (Also hat Gott die
Welt geliebt, BWV 68) három egyházi kantátával (Liebster Gott, wenn werd' ich
sterben?, BWV 8; Es ist das Heil uns kommen her, BWV 9; Meine Seel erhebt den
Herren, BWV 10) zárta be a Bach-hét rendezvényeinek sorát. A LUTHERÁNIA ÉNEKKAR-t
és a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK-at a Bach-hét művészeti vezetője, KAMP SALAMON
vezényelte, szólistaként pedig ZÁDORI MÁRIA (szoprán), NÉMETH JUDIT (alt), MAROSVÁRI
PÉTER (tenor) és MOLDVAY JÓZSEF (basszus) működött közre (közülük Zádori Mária
és Moldvay József már a pünkösd vasárnapi istentisztelet 68. kantátájának előadásában
is szerepet vállalt, akkor azonban Kamp Salamon a Lutheránia Énekkar mellett a
LUTHERÁNIA ZENEKAR-t irányította). Ezen a második vasárnapon a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok
előadásában ugyan eleinte kisebb bizonytalanságok mutatkoztak, ezek azonban már
az elsőként megszólaltatott BWV 8-as kantáta végére eltűntek. A zenészek egyre
határozottabbá váló és mind összeszedettebb játéka különösen az áriákban valósította
meg plasztikusan Kamp Salamon tempó- és karakterbeli elképzeléseit, míg a recitativókban
maradtak néha nem egészen kidolgozott részletek. Kellemes volt hallgatni a kórus
tiszta, egyenes, fényes hangját, amelynek friss, naiv természetessége érdekes
kontrasztot alkotott a korálok olykor megdöbbentő és váratlan harmóniafűzéseivel.
Az énekes szólisták valamennyien elismerésre méltó teljesítményt nyújtottak, bár
Marosvári Péter telten magas csengésű, a recitativókban kimondottan "evangélista
színezetű" hangjának érzékenyen megrajzolt melizmafürtjei mellett Moldvay József
alapvetően könnyed futamai és trillái néha kissé elmosódtak - az ő nem túlságosan
mély, inkább a bariton felé hajló hangszíne jobban érvényesült a szillabikus és
kevésbé fürge recitativók egyenes hangjaiban. Zádori Mária a tőle megszokott virtuóz
technikával énekelt: hajlékony, de erőteljes, csillogó hangja úgy illeszkedett
a BWV 9-es kantáta szoprán-alt áriájában Németh Judit zengő, gazdagabban vibrált,
sötét hangszínéhez, mint a két énekesnőt kísérő obligát fuvola hangja az oboáéhoz.
Ha valaki úgy vélte, Gustav Leonhardt koncertje után már nincs miért érdeklődni
többé a Deák tér zenei eseményei iránt, tévedett: kétségkívül nagyon más jellegű,
de méltó befejezése volt ez a júniusi vasárnap este az egész hetet betöltő hangversenysorozatnak.
Sokakkal együtt remélem, hogy a Bach-hét rendezői, a Pesti Evangélikus Egyház
Deák téri Egyházközsége és a Magyar Bach Társaság továbbra is képes
lesz támogatókat találni ahhoz, hogy fönntarthassa e koranyári Bach-fesztivál
hagyományát.
|
