A közhellyé koptatott, ám alapvető igazságtartalmat hordozó mondás szerint az ellentétek vonzzák - vagy talán helyesebb így fogalmazni: legtöbbször jótékonyan kiegészítik - egymást. Percig sem hinném, hogy kezemben tartom GYÖNGYÖSSY ZOLTÁN, KEMENES ANDRÁS és PERÉNYI MIKLÓS muzsikusegyéniségének kulcsát, ám állíthatom: azon a hangversenyen, melyet a három művész alkalmi triója adott, három különböző vérmérséklet és előadásmód simult össze harmonikusan, és alkotott inspiráló vegyüléket. A fuvolaművész az intelligenciát és a pontosságot, a finoman visszafogott előadásmód eleganciáját képviselte ez alkalommal, a zongorista játéka (meglepetésemre) elemi indulatokban bővelkedett, ő volt ezúttal a trió nukleáris energiaforrása, míg a csellista az érzelmek és a lágyság, az ösztönösen ható, mélyről fakadó gesztusok természetességét adta hozzá a produkciók összhatásához. Más kamarazenei esteken elsősorban a felfogás egységét, a végletekig csiszolt felületek tökéletességét csodáljuk - itt éppen a párbeszédet folytató hangszerek szuverenitása szerzett örömöt: a gazdagság, amelyre az egyéniségek sokfélesége irányítja a hallgató figyelmét.
Bach, Hummel, Haydn és Weber egy-egy alkotása szerepelt a műsoron. A barokk triószonáta (Bach: G-dúr, BWV 1039) megszólaltatása ismét bizonyította: ahhoz, hogy a régi zene hatása hiteles legyen, a játékmódnak nem kell okvetlenül historikusnak lennie. A három muzsikus előadásában egyensúly és arányérzék uralkodott, a gyors tételekben felszínre segítve a ritmika táncos karakterét, a lassúkban a dallamok rajzos vonalvezetését állítva előtérbe. Hummel op. 58-as triójában egyértelműen a lendület és az indulat vette át a főszerepet. Meghatározhatjuk ennek forrását is: művében a zeneszerző a zongorának ajándékozott reprezentatív-concertáló szólamot, melyet Kemenes András teljes joggal játszott viharzón, szenvedélytől fűtve, pergő billentéssel és virtuózan. A teljes mű előadását élénk karakterizálás jellemezte, markáns kontrasztokkal.
A lendületből és indulatból maradt annyi, hogy Haydn G-dúr triójába is csepegtetni lehessen belőle egy keveset. Itt még a lassú tételben sem a líra uralkodott, inkább a kimért-cizellált gondosság és mindenekelőtt a szellemesség jellemezte az összhatást. A saroktételekben pedig feltűnő volt Gyöngyössy, Kemenes és Perényi olvasatának mozgalmassága - megkockáztatom (bár ilyesmit inkább finálékkal kapcsolatban szokás mondani), a nyitótételt olyan sziporkázóan és színpadiasan adták elő, mintha nem is hangszeres kamarazene, hanem operajelenet volna. A koncert az egyensúly jegyében kezdődött, s ahhoz is tért vissza a befejező számban: Weber g-moll trióját a három muzsikus tolmácsolása romantikus tartalmakat hordozó, de klasszikusan fegyelmezett formájú műként állította a hallgató elé: a nyitótételben a sötét színek és az elfojtott indulatok kaptak meghatározó szerepet, a fináléban ismét a kirobbanó energia győzedelmeskedett, a vehemens scherzóra a harmadik tétel, a Schäfers Klage lírát és fegyelmet egyaránt magába foglaló zsánerképe válaszolt. (Május 3. - Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör)

A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR Glass-Hindemith-Beethoven-estjét STARKER JÁNOS vendégszereplése avatta sokak által várt, különleges eseménnyé. Schiffer Adolf egykori tanítványa, a több mint fél évszázada Amerikában élő szólista ritkán lép fel Budapesten - látogatásait ünnepként tartják számon, akik vonzódnak a cselló emberi orgánumhoz hasonló tónusához, s érdeklődnek a hangszer irodalma iránt.
Starker idén 77 esztendős. Aki hallott valamit a vonós játék élettanáról, annak tudnia kell: ebben az életkorban a hegedűsök-brácsások-csellisták többsége csupán hajdani teljesítményének töredékét képes nyújtani, s ezen nincs csodálnivaló. Csodálni azt lehet, aki a szó pozitív értelmében "kilóg a sorból" - a nyolcvanhoz közel is képes megőrizni hangjának magvas tömörségét, erejét és fényét, intonációjának tisztaságát, bal kezének fürgeségét és vonót irányító jobbjának választékos tagoló mozgását. Ami a játék perfekcióját illeti, Starker e tekintetben korábban is legendának számított: egy ízben maga nyilatkozta, hogy képes cselló nélkül, "fejben" gyakorolni, pusztán az egyes hangokhoz kapcsolódó izomreflexek felidézésével. Most meggyőződhettünk arról, hogy a művész a technika konzerválásának is nagymestere. Nem szívesen vonok párhuzamot két muzsikus között, de tény: a márciusban Budapesten járt (Starkernál három évvel fiatalabb) Msztyiszlav Rosztropovics játéka hangszeres erőnlét szempontjából csupán a Starker-féle csellózás árnyékaként értékelhető.
Azt gondolnánk: ha egy külföldön élő, ritkán hazalátogató muzsikus szülőföldjén lép fel, reprezentatív kompozíciót tűz műsorára. Starker ebben is eltér az átlagtól: nem keresi a közönség kegyeit. Nem Haydnt játszott, nem Csajkovszkij Rokokó-variációit vagy Dvořák h-moll koncertjét tűzte műsorára, s nem is Schumann vagy Saint-Saëns népszerű versenyművét választotta. Olyasmivel rukkolt elő, amit a magyar közönség nem ismer, s amivel nem könnyű sikert aratni. Hindemith 1940-ben komponált Csellóversenye nem kényezteti el a hallgatót. A mű alapkaraktere a szögletesség és szárazság, s a katonás modor a fináléban igazi indulóba torkollik. Kétségtelen, hogy e drámai műben a szólóhangszer és a zenekar sajátos küzdelmet folytat, s a párbeszédben a cselló - a tiltakozó individuum - tematikája eltér a zenekarétól, ez azonban nem eredményez teljes függetlenséget. A summa: Hindemith Csellóversenye nem az a mű, amelynek előadója személyes kapcsolatot alakíthatna ki a közönséggel. A virtuóz magánszólam azonban arra mindenképpen lehetőséget adott, hogy megcsodáljuk Starker János tiszteletet parancsoló frissességét és fiatalságát, sértetlen hangját és kifogástalan technikai erőnlétét.
A hangverseny karmestere az amerikai, de 1980 óta Európában élő, s jelenleg a Bécsi Rádiózenekar élén működő DENNIS RUSSELL DAVIES volt. Hogy a műsor nyitószámaként megszólalt Philipp Glass-mű - A fény - az ő mesterségének címere, vagyis a kompozíció megszólaltatása mögött a vendégdirigens javaslatát kell gyanítanunk, erre utal az a kétlemezes CD-felvétel is, amelyet a Warner hirdetett pár hónapja, s amelyen Russell Davies éppen Glass néhány művét vezényli. Amit A fényről mondhatok (a megszólaltatást a mű európai bemutatójaként hirdette a műsorfüzet), nem különbözik attól, amit Glass 1996-os, Petőfi Csarnok-beli zongoraestje után e lap hasábjain már megfogalmaztam (1996/6, 42-43.), vagy amit egy újabb Glass-fellépést követően Porrectus írt meg, szintén a Muzsikában (1999/12, 35-36.). Szerzőnk a sikerek csúcsán is hű maradt önmagához: az Amerikában 1997-ben bemutatott Fény ugyanúgy néhány infantilis dúr- és mollharmónia felbontásának mániákus ismételgetéséből áll, mint Glass korábbi művei. A Pesten hallott zongoradarabokhoz képest most legfeljebb annyi különbséget észlelhettünk, hogy mivel itt e primitív matéria érzékeny, összetett hangzó közegben: szimfonikus együttesen szólal meg, az is nyilvánvalóvá válik, hogy Glassnak halvány fogalma sincs a zenekar kezeléséről. Amit hangszerelés címén művel, az kisiskolás éveim köznyelvi fordulatát idézi: elvan a gyerek, ha játszik. Csakhogy Glass nem gyerek volt, midőn e darabot írta, hanem hatvan esztendős, világhírű "zeneszerző". Műve hallatán okkal teszem idézőjelbe a szót. Glass tehetséges ember, de nem mint komponista, hanem elsősorban mint pszichológus, szociológus, és legfőképp: businessman. Kortársaival ellentétben ő bezzeg tudja, amit a többiek, Bouleztől Ligetiig és Kageltől Gubajdulináig még csak nem is kapiskálnak. Nem zenét kell írni, mert az vagy sikert arat, vagy nem. Márpedig egyszer élünk. Aki profi, biztosra megy: manipulálja a közönséget.
Bírálatom a szerzőnek és a darabnak szól - nem az előadóknak. A Fesztiválzenekar, mint fegyelmezett hivatásos együtteshez illik, rezzenéstelen arccal, kifogástalanul szólaltatta meg Glass szimfonikus blöffjét, Russell Davies pedig jobb műhöz méltó lelkesedéssel vezényelt. Nem kárhoztatom a BFZ műsorpolitikáját sem, amiért műsorra tűzte a darabot. Meggyőződésem, hogy a kortárs zene területén a legfontosabb, sőt a természetes kiválasztódás (ha ugyan létezhet még ilyesmi a reklám és marketing korában) egyetlen lehetséges feltétele: bemutatni, ami a világban figyelmet kelt, felvonultatni a választékot. Döntse el az első megszólalás után maga a közönség, mit akar másodszor, harmadszor is hallani.
Mint említettem, Russell Davies lelkesen vezényelte Glass darabját, s hozzátehetem: pontosan, feszesen és dinamikusan irányította a zenekart Hindemith Csellóversenyében is. Muzsikus lényében meghatározónak éreztem a 20. század végi karmesteriskola fegyelmét és tárgyszerűségét, célratörő energiáját. Ez a modern gondolkodásmód illett az első rész kompozícióihoz, de kevésbé sikeresen kereste a kapcsolatot a szünet után elhangzott Beethoven-szimfónia, az Eroica éthoszával. Azokban a részletekben (nyitótétel, scherzo), ahol az erőnek kell megnyilvánulnia és markáns karaktereknek kell megszólalniuk, Russell Davies a helyzet magaslatán érezhette magát, ott azonban, ahol a vezénylés mélységekbe mutathatott volna (gyászinduló) vagy a nagyformátumú játékosság jelenlétét lett volna hivatott érzékeltetni (variációs finálé), a karmester inkább csupán kordában tartotta az előadást, nem vált szellemiségének meghatározójává. A Fesztiválzenekar, akárcsak az első két kompozícióban, mindvégig igényesen kidolgozott produkciót nyújtott. (Május 5. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Szakrális és profán, tragédia és szatírjáték - amióta az ember a maga kultuszai tiszteletére kultúrát hozott létre, működik az ízlés kiegyensúlyozó törekvése, amely műfaji ellentéteket állít szembe egymással. Ez a régi elv, a kontraszt alkotta az alapját annak a hangversenyműsornak, amelynek két hangzó pilléreként Stravinsky Zsoltárszimfóniája és Petrovics Emil Lysistratéja szólalt meg - vagyis egy keresztény és egy pogány, egy szakrális és egy profán, mi több, erotikus mű, de hogy az ellentétek egységét is észrevegyük: mindkettő a 20. század kompozícióinak képviseletében, s mindkettő egy-egy sajátos klasszicizmus üzenetének hordozójaként, sőt még hangzásában, a kórus kiemelt szerepében is egymásra rímelve. E koncepció kiegészítéséül, bevezetés gyanánt szót kapott a koncerten a klasszika is: Mozart műve, a Serenata notturna (D-dúr, K. 239) vezette be az estét.
A szerenádról úgy éreztem, kilóg ebből a frappáns koncepcióból, műsorra tűzése két szempontból mégis indokoltnak tetszett. Egyrészt a viszonylag rövid Zsoltárszimfónia egymagában nem lett volna képes kitölteni a hangverseny első felét, másrészt - és alighanem ez a fontosabb érv - HAMAR ZSOLT-nak a Mozart-darabban alkalma nyílt arra, hogy a vonóskarra szorítkozva, kamarazenekarként léptesse pódiumra együttesét. Szimfonikus zenekari karmester ilyet csak akkor tesz, ha valóban van mit megmutatnia, vagyis ha büszke a zenészeire. A PÉCSI SZIMFONIKUS ZENEKAR ezen az estén úgy játszott, hogy karmestere joggal húzhatta ki magát: az eredmény méltó volt az elismerésre. A közönség a produkció hallgatása közben elfeledkezhetett arról a kifejezésről, amelynek nem kellene bántónak lennie, Magyarországon azonban mégis megbélyegző mellékíze van: nem kellett arra gondolnia, hogy egy vidéki város együttesét hallja. Egy jól felkészített, ambiciózus zenekar játékát élvezhette, amely kétségtelenül nem volt minden részletében egyenletes színvonalú, de mindvégig igényességről és tehetségről tanúskodott.
A Serenata notturna előadását kulturált hangzás és többnyire tiszta intonáció, rugalmasság és kecsesség, a gesztusokból sugárzó tartás és könnyed mozgékonyság jellemezte. A Zsoltárszimfónia tételeiben figyelmet keltett a biztos ritmikus háttér, a basszus életteli lüktetése, Hamar Zsolt a formaépítkezés hálás eszközeként használta a nagy fokozásokat, a dinamika szimfonikus kiteljesedését. Nem hiányzott azonban az előadásból az a fegyelem és pontosság, az a szikár távolságtartás sem, amely Stravinsky egyházi kompozícióinak hangvételét összetéveszthetetlenné teszi. Petrovics Emil koncert-vígoperája, a négy évtizede bemutatott Lysistraté a zeneszerző életművén belül is egy ellentétpár tagja, hiszen egy másik egyfelvonásos, a C'est la guerre közelségében keletkezett, s így a két műről joggal állapítható meg, hogy az egyik a háború tragédiáját, a másik a háború komédiáját állítja a közönség elé. Hamar Zsolt a kompozíciót életteli karakterizálással, sok humorral és erőteljes lendülettel vezényelte, érzékeltetve a könnyűzenei áthallásoktól Szeikilosz sírfeliratáig ívelő zenei világú, ma is hatásos darab tematikus sokszínűségét és pezsgő életkedvét.
A három szólista közül GONZÁLEZ MÓNIKA hangját néha kissé kevésnek, szövegmondását olykor kásásnak, szólamformálását azonban mindvégig kulturáltnak éreztem. A rendkívül muzikálisan éneklő FEKETE ATTILA tenorja most is tartalmasan és nagy vivőerővel, a felső regiszterben gazdagon kiteljesedve zengett, ami pedig KERTESI INGRID teljesítményét illeti, az ő éneklését ezúttal is az a biztos művészi arányérzék, pontosság és finom ízlés jellemezte, amely produkcióit máskor is magasan az átlag fölé emeli. Külön illik szólni a MAGYAR NEMZETI ÉNEKKAR-ról, amely mind a Zsoltárszimfónia, mind a Lysistraté megszólaltatásakor kulcsszerepet vállalt. ANTAL MÁTYÁS betanításában a kórus kitűnő kondícióban, remek hangminőséggel, árnyaltan énekelt, széles dinamikai és színskálát állítva a művek tartalmának szolgálatába. (Május 13. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

KOCSIS ZOLTÁN a C tonalitás köré rendezte a NEMZETI FILHARMONIKUSOK hangversenyének műsorát: az első részben a hangnem sötét, moll oldalával, a másodikban a fényes dúr változattal találkozhattunk. C-mollban komponálta Haydn a 95-ös számú szimfóniát, c-mollban szólal meg Beethoven 3. zongoraversenye - és az erőtől duzzadó C-dúr adja Schumann 2. szimfóniájának tonális keretét.
A két zenekari mű közül a Schumann-opusz megszólaltatása sikerült jobban, s a Haydn-szimfónia mutatott föl több olyan mozzanatot, amely azt jelezte, hogy ez az előadás még formálódik, további csiszoló munkát igényel. Haydnnál tetszett a művet nyitó Allegro moderato tagolt, színpadias dikciót idéző indítása, és figyelemre méltónak éreztem, hogy Kocsis az Andante cantabile variációit egy-egy jellegzetes személyiség miniatűr portréjaként ábrázolta. Vonzónak találtam, hogy a Menüettben sikerült összeegyeztetni a gyors tempót a táncos lejtéssel, és elismeréssel hallgattam a finálé könnyed mozgékonyságát, sodrását és pezsgését. Feltűnt viszont, hogy a nyitótételben a vonósok a piano és a mezzoforte tartományban fátyolosan szólnak; feltűnt, hogy a második tétel figurált témáját a prímhegedűk nem dolgozták ki elég gondosan, s a Menüett triójának csellószólójában is akadt intonációs tisztítanivaló. Hiába, a klasszika a legkíméletlenebb röntgen, az világítja át legélesebben a zenekari hangzást.
Kritikai észrevételeket a Schumann-szimfónia hallgatója is tehet: a nyitótétel lassú bevezetésének élén pontatlanul szólaltak meg a rézfúvók; a Scherzo vonós tizenhatodai először feszesen zakatoltak, később azonban lötyögő ritmusokat is hallottunk, akárcsak a harmadik tétel, az Adagio espressivo kontrapunktikus szakaszában. Fontosabbnak érzem azonban, hogy Kocsis Zoltánnak sikerült megidéznie a mű szellemét: erről tanúskodott a saroktételek sodrása és jellegzetesen schumanni, rajongó lelkesedése, erre utalt a Scherzo tartása éppúgy, mint a lassú tétel feszültsége.
Beethoven c-moll zongoraversenyét az eredeti terv szerint Gianluca Cascioli játszotta volna, a fiatal olasz zongoraművész azonban betegség miatt negyvennyolc órával a koncert előtt lemondta fellépését. Az estet beugrással megmentő, s a jelenlévők által kitörő örömmel fogadott BORISZ BEREZOVSZKIJ szintén fiatal muzsikus, ám a budapesti közönségnek már több esztendeje dédelgetett kedvence. Eddig elsősorban Liszt, Csajkovszkij, Sosztakovics remek előadójaként ismertük meg, s úgy hittük, az ő területe mindenekelőtt a reprezentatív virtuozitású romantikus repertoár. Beethoven fegyelmet követelő szólamában valóban nem mozgott igazán otthonosan: a nyitótételt feszes tartással és pergő ritmussal, érces hangon és egzakt értelmezésben szólaltatta meg, ám a karakterizálás a kelleténél több élességet és kevesebb mélységet mutatott fel. Romantizálva, felfokozott ellentétekkel játszotta Berezovszkij a Largót, a zene lényegéhez az impulzív, indulatgazdag fináléban jutva legközelebb. Mintha maga is érezte volna, hogy ez a gondos tolmácsolás mégsem az igazi, a ráadásban ugyanis úgy tűnt, elégtételt vesz: Schumann Toccatáját szólaltatta meg - olyan robusztus, elsöprő lendületű előadásban, amely számomra az est legintenzívebb zenei élményével szolgált. (Május 20. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Pár hónapja már beszámoltam egy hangversenyről, amelyen a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR és vendégkarmestere, JURIJ SZIMONOV együttműködése nyomán született kiváló teljesítmény. Most, az együttes és a dirigens egy újabb találkozásának eredményével szembesülve már kifejezetten feltűnőnek - és sokat ígérőnek - éreztem a zárt és jótékony feszültséggel teli áramkört, amely a produkció két tényezője, az irányító egyéniség és a végrehajtó közösség között kialakult. Szimonov és a Matáv Szimfonikusok a jelek szerint különlegesen fogékonyak egymás értékei iránt. Félreértés ne essék: ez nem csak annyit jelent, hogy a karmester, mint mondani szokás, "legjobb formáját" hozza ki a zenekarból. Ezúttal a hatás kétirányú: nemcsak a Matáv Szimfonikusokat lelkesíti a karmester briliáns technikája, vezénylésének karaktergazdagsága, de a főként lelkes fiatalokból álló, remek kondíciójú és rugalmasan alkalmazkodó együttessel együtt dolgozni a karmester számára is katartikus élmény. Figyelemre méltó, hogy Szimonov, aki bizony hajlamos az aránytévesztésre, a karmesteri koreográfia finomkodó és magamutogató túlrészletezésére, ezúttal ismét (ez jellemezte a korábbi beszámolóm tárgyát képező októberi koncertet is) rokonszenvesen fegyelmezett és tárgyszerű volt. Azt pedig talán mondani sem kell, hogy a zenekar muzsikusgárdája milyen odaadó figyelemmel követte Jurij Szimonov instrukcióit. Az eredmény: kitűnő előadások, egyenletesen magas színvonal egy teljes hangversenyen át.
A skandináv est nyitószámaként Grieg Peer Gyntjéből szólaltak meg részletek. Ha jól követtem a tételsort, Szimonov a két koncertszvit anyagából válogatott, saját elképzelése szerint állítva sorrendbe a tételeket (az 1. szvit Reggeli hangulat című nyitódarabját például A hegyi király barlangjában címet viselő 4. tétel követte, később azonban az előadás visszatért a 3. tételhez, Anitra táncához is). Az előadást tiszta hangzású vonós textúra jellemezte, beszédes szólókkal, finoman megmunkált kamarazenei részletekkel, hatásos (de mindig kontrollált) fokozásokkal. A műsor második felét ritkán hallható kompozíció töltötte ki: Sibelius 2. szimfóniája. A tolmácsolás egészét kitűnőnek éreztem - a részletek közül kiemelhetem a nyitótétel remekül eltalált balladai indítását és deklamáló vonós hangját, a második tétel (Andante ma rubato) drámaiságát és indulatos kitöréseit, a Scherzo (Vivacissimo) sebes iramát, majd a finálé átélt, hitelesen ható pátoszát.
A koncert szólistája, MIHAIL PETUHOV Grieg a-moll zongoraversenyét játszotta a két szimfonikus mű között: karakterek iránt fogékony és szép hangú előadást hallottunk tőle. Petuhov, aki az elmélyülésre hajlamos, a szláv őserő helyett az intellektust előtérbe állító művésztípus képviselőjének látszik, gondot fordít a dinamika árnyalására, és nem zárkózik el a mű gazdag érzelemvilága elől sem - legfeljebb előadói formátumáról kellett megállapítanunk, hogy megvannak a maga korlátai, s a technikai kivitelezésről, hogy itt-ott (főként a szélső tételekben) felmutat némi csiszolnivalót. Vagy talán Grieg nem a zongoraművész legsajátabb területe? Mindenesetre elgondolkodtatott, hogy Mihail Petuhov az a-moll zongoraverseny fináléját követő tapsot megköszönve egy Bach-tételt szólaltatott meg visszafogott eleganciával. (Május 23. - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)