|
Talán az idei volt a legjobb. E beszámoló fogalmazásakor ugyan nem ért még
véget a sorozat - hátravan a zárókoncert -, de meg merem kockáztatni ezt a sommás
kijelentést. Sok esztendeje figyelem Lázár Eszter nemrég még Századunk
zenéjének nevezett, ma, az új század elején kényszerűségből kissé nyakatekert
(ám kétségkívül szabatos) címmel ellátott új zenei hangversenyciklusát, a 28-ból
majd tucatnyiról írtam is annak idején. Egyes bemutatott műveket gyakran - olykor
akár szarkasztikus megjegyzésekkel - kritizálva, de a ciklus egészéről rendszerint
elismerően. Fontos volt ez a rádiós szemle annak idején, amikor az információk
jóval nehezebben áramlottak errefelé, s fontos maradt a nagy átrendeződés, a
valóságos és virtuális falak leomlása után is. Ha jól emlékszem, csak egyetlen
esztendő maradt ki a sorból, amikor mondvacsinált anyagi, vagy ki tudja miféle
okokból a szerkesztői munka hatalmi szóval leállíttatott. A főnix azonban újraéledt
poraiból. Lázár Eszter bámulatos taktikai érzékkel és ízléssel teremtette meg
újra a szokásos tavaszi hangversenyeket. Alkalmazkodott az új helyzethez, az
új igényekhez.
Az idei ciklus műsorösszeállítását akár tanítani is lehetne szerkesztői tanfolyamokon.
Biztos vagyok benne, hogy a mai magyar zeneszerzés némely ága Lázár Eszternek
személy szerint nem rokonszenves (azt hiszem, nem tévednék nagyot, ha tippelnék
a névsorra), ám amikor műsorokat tervez, félre tudja tenni e személyes elfogultságokat.
Vérbeli rádiósként mindennek teret ad, ami ma nálunk fontosnak tűnhet. Ugyanakkor
a kínálat nem válik zsibvásár jellegűvé. Érezhető a szerkesztői koncepció az
egyes rendezvények műsorán, s érezhető az egészen. Úgy vannak egymás mellé válogatva
a művek, hogy mintegy egymást "magyarázzák", erősítik. Különösen jó példáját
adta ennek a nyitókoncert. KURTÁG GYÖRGY, ALFRED SCHNITTKE és LIGETI GYÖRGY
egy-egy műve hangzott el egymás után. Hogy a 20. század második fele, a "Bartók
utáni kor" két kivételesen jelentős magyar mesterének művészetében vannak rokon
vonások, az aligha lep meg bárkit is. A német ajkú-orosz-zsidó, más szóval exszovjet
Schnittke (hadd maradjak a németes névformánál) azonban mégis más világ - gondolnánk.
Csakhogy így, együtt hallgatva a műveket, kiderül, a mégoly jelentős különbségek
dacára mély rokonság fűzi őt is a magyarokhoz. Kelet-Európa nyomorúságának hangja?
Tartok tőle, csak efféle közhelyekkel tudom úgy-ahogy körülírni ezt a szellemi
közösséget. Ezekben a zenékben mintha keserűbb volna az irónia, iszonytatóbb
a félelem, mint a nyugatabbra született szerzők műveiben. Webern op. 9-es Bagatelljeinek
hatása világosan érződik Kurtág op. 13-as 12 mikrolúdiumán. Csakhogy
a Webern-féle szorongató expresszionizmus Kurtágnál vacogássá, nyöszörgéssé
válik. Lelki szemeink előtt József Attila holt vidéke idéződik fel, nem a Webern
fantáziáját olyannyira megragadó zord alpesi táj. S vigaszként-menedékként koráldünnyögést
hallunk, meg füstös, lepusztult falusi kocsmák tánczenéjének fordulatait. Schnittke
Zongoraötösének második tételében a B-A-C-H hangokból szövődik félelmetesen
vinnyogó hangnyaláb - ami alatt keringőkíséret szól. Elképesztő képzettársítás
- csak kelet-európainak juthatott eszébe. Schnittkére persze igen erősen hatott
Sosztakovics (akinek névbetű-motívumát is idézi), ez kétségkívül elválasztja
Duna-Tisza-menti pályatársaitól. Hiszen nálunk Sosztakovicsot hosszú időn át
félreértették, vagy jó esetben érdektelennek tartották. S példaképnek eleve
ott volt Bartók. A valóságos Bartók-zene, meg annak ha nem is égi, de mindenesetre
zenetudósi "mása", aranymetszésestül, alfa-akkordostul. Egyszer érdemes volna
a végére járni, vajon mennyire inspirálta a hazai komponistákat mindaz, amit
Lendvai Ernő a negyvenes évek végétől írt, mondott - s aminek többek közt azáltal
is nagy nimbusza lett, hogy maga a Párt intézett ellene támadást. Márpedig sokan
érezhették úgy, hogy amit a Párt támad, az rossz dolog nem lehet... Ligetire a
most megismert, 1953-54 táján fogalmazott 1. vonósnégyes tanúsága szerint
erősen hathatott a Lendvai-elmélet. A sok kis részből, mondhatni: "mikrolúdiumból"
álló kompozícióban akadnak iskolapéldaszerűen "lendvaista" részletek: dallam,
amelyben kisterc kvarttá, majd a Fibonacci-számsor törvényei szerint kisszextté
és kisnónává tágul, hiperdúr akkord és így tovább. Közben keringőt is hallhatunk,
Bartók modorában ("Szeretőm táncol..."). S ami talán a későbbi Ligeti felől visszatekintve
különösen érdekes: akad (nem dodekafon) téma, amely szinte szeriálisan épül:
szekundnyira eltolt kisterc-sejtekből, az első négy hangot azonnal tükörfordításban
ismételve. Más, ötvenes években alkotott darabokkal összevetve hallatlanul érdekes,
izgalmas kompozíciónak tűnik ez a Ligeti-opusz, hálásak lehetünk a Keller
Kvartettnak az előadásért. S persze az egész koncertért, a Kurtág-interpretációért,
Schnittkéért (ez utóbbiban Csalog Gábor játszotta a zongoraszólamot,
a tőle megszokott odaadással).
Egy hétel a nyitókoncert után vegyes műsort hallhatott a 6-os stúdió közönsége.
Hosszabb, nagyobb darabok helyett sok rövidebbet. A színvonalat is "vegyesnek"
nevezhetnénk. LÁNG ISTVÁN metronómokkal készült szalagzenéjét érdekes kísérletnek
találtam. Örvendetes, hogy Láng az utóbbi években sem vesztette el kísérletező
kedvét, nem ismétli önmagát. S bár letagadhatatlan Ligeti metronómos darabjának
és más "meccanico" zenéinek hatása, a Capriccio metronomico messze nem
utánérzés - ügyesen felépített, arányos, vonzó, játékos és egyéni zene.
DUBROVAY LÁSZLÓ Parafrázisa, amelyet fenomenálisan adott elő Holics
László, régi, s hosszú időn át halottnak hitt műfajt támaszt fel. Azt, amit
annak idején a 19. század virtuóz zongoristái műveltek, Liszt Ferenccel az élen.
A különbség, hogy Liszt elsősorban más komponisták műveit "parafrazeálta" -
Dubrovay megmaradt a magáénál. Saját, az Operaház által érthetetlen módon mindmáig
mellőzött, hiszen színpadi megvalósítás után kiáltó, biztos sikert ígérő, kitűnő
balettzenéjét (Faust, a kárhozott) vette alapul. Ami a régebbi zene újfajta
"csomagolását", vagyis a zongorafaktúrát illeti, csak bámulni tudom Dubrovay
fantáziáját. Remekül hangzik minden futam, hallatlanul virtuóz hatású és hangszerszerű.
Ami kevésbé vonz a kiválasztott részletben: a harmóniavilág. Ez olykor mulatók,
bárok zongoristáinak édes-bús, blues-szerű makacssággal ismétlődő akkordsorára
emlékeztet. Érdekes módon a teljes balettzene koncertszerű előadásában ez nem
tűnt fel. Nyilván a mű egészében az efféle harmóniák sajátos funkciót töltenek
be, mellettük, velük szemben akad másféle anyag - nem is beszélve a hangszerelés
ezernyi lehetőségéről.
LUCIANO BERIO Opus Number Zoo-ja (a Balogh Fúvósötös adta elő)
nagyjából a Ligeti-vonósnégyessel egy időben keletkezett. Kedves apróság, semmi
több, mese rókáról és csirkéről, öreg egérről, macskákról. No és - filozofáló
őzről. Nemigen értem, a darab ismertetésekor miért lovat mondott a műsorközlő
helyette. A szöveg bizony őzbakról szól. Hogy egyebet ne is említsek, az egyik
páratlan, a másik páros ujjú patás, nem keverendő össze...
FARAGÓ BÉLA Négy lélegzet Usuinak című, elektronikára, illetve fuvolára
és japán fuvola-félére, sakuhacsira írt műve (előadók: Matuz Gergely, Matuz
István) a szerző megszokott erényeit mutatja. Takarékos, rajzos zene. A
hangok tisztelete árad belőle. Diatonikus-pentaton, "japános" zenei anyagában
hallatlan drámai jelentőségre tesz szert egy disszonáns, az addigi hangrendszerrel
szembenálló hang. Szerencsére a meditáció nem nyúlik a végtelenségig, mint oly
gyakran a nyugati komponisták által alkotott távol-keleties darabokban.
A koncert második fele portugál zenével kezdődött. JOÃO PEDRO OLIVEIRA
A escada estreita című darabja alapján felkészült és fantáziadús komponista
lehet. Rengeteg hangszínt ismer, tisztában van az elektronika lehetőségeivel,
érdekes hatásokat, árnyalatokat képes kikeverni, finom átmeneteket teremt. Más
alkotásait is érdemes volna megismernünk. Nem mondanám ugyanezt a spanyol ANDRES
LEWIN-RICHTER-ről, akinek rettenetesen unalmas és jelentéktelen darabjába (Reacciones
IV) a kiváló Lakatos György fagottszólója sem tudott életet lehelni.
SUGÁR MIKLÓS Kondor Béla-sorokra írt Három dalát, Skoff Zsuzsa szólójával,
örömmel hallgattam. Megmaradtak Sugár egyéni vonásai, de nem köszöntek vissza
korábbi, kissé elcsépelt megoldásai. Amit változatlanul megoldatlannak érzek:
a prozódia. Kevés hazai komponista képes végre szabadulni Bárdos tanár úr tiszteletre
kétségkívül méltó, de örökérvényű törvénynek aligha tekinthető prozódiai elveitől.
SZIGETI ISTVÁN ügyesen megkerülte a problémát. Hypostasis című művéhez
alapul vett egy verset Menahem Klotztól, de nem magyarul - s egyáltalán: a hangzó
szöveget, szótagokat, mással- és magánhangzókat csak nyersanyagnak tekintve
különféle transzformált változatokban használta fel (amire persze Stockhausentől
kezdve az elektronikus zene számos mestere adhatott példát). A végeredményként
kapott hangzásvilág figyelemre és meghallgatásra érdemes, profi módon összeállított,
vonzó - de hogy mi köze van Klotz filozofikus mélységű soraihoz, azt nemigen
értem. Ennyi erővel a telefonkönyv felolvasott részlete is lehetett volna nyersanyag,
mondjuk a Kazal Lászlótól ismerős G betűs szakasz...
PINTÉR GYULA Tükör és maszkjáról nincs érdemi mondanivalóm. Felvételről
többször is meghallgattam, hiába. Anyaga számomra szétfolyó, amorf. Papucsállatkák,
bacilusok az ősdagonyában. Sejtek, amelyek nem állnak össze nagyobb szervezetekké.
Ha az volt a szerző célja, hogy ne alakuljon ki egyetlen karakteres pillanat,
egyetlen megjegyezhető motívum sem, akkor elérte.
Május 9-én ismét csak három kompozí cióból állt a műsor, s ismét exszovjet
alkotó művét ismerhettük meg két magyar darab mellett. Elsőként ORBÁN GYÖRGY
Sonata grandéjának cselló-zongora változatát szólaltatta meg (kifogástalanul)
Somodari Péter és Gulyás Márta. A mű eleinte játékos, posztmodern
zenének tűnik, tonális, hagyományos és álnaivan szonátaszerkezetű (valójában
ravaszul kimódolt) első tétellel. Fő- és melléktéma követi egymást, ahogy illik,
szinte iskolás átvezetéssel, a kidolgozásban a főgondolat kackiás ritmusú variánsa
kombinálódik a melléktéma pizzicato változatával. A vég pedig szép C-dúr, váratlanul
- hisz addig jobbára az Esz tűnt főhangnemnek - és mégis megnyugtatóan, hiszen
a kezdet g hangjai azért C tonalitást sejtettek. A második tételben aztán kiderül,
nem csupán játékról van szó. Titkos program rejlik a hangok mögött. Idézetfoszlányok
hangzanak fel. Egy népdal sorai, motívumai: "Kolozsváros olyan város..."
S önvallomás jellegű a zárózene is. Itt Orbán egy Weöres-versre írt dalának
főmotívumát avatja rondótémává. A Bolero című dalét, amelynek szövege így kezdődik:
"Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk". Mindebből persze
kialakulhatna amolyan ál-világfájdalmas ömlengés is. Csakhogy Orbán nagyszerű
muzsikus, nem enged a szentimentalizmus csábításának. Fegyelmezetten szerkesztett,
kemény zenében szól távoli emlékekről, lemondásról, búcsúról, nosztalgikus érzésekről.
Orbán után VIDOVSZKY LÁSZLÓ - nehéz elképzelni nagyobb kontrasztot. Íme: magyar
zene ez is, az is, s a legnagyobb zavarban lennénk, ha közös nevezőt igyekeznénk
találni a kettő között. Ha csak az nem lehet közös nevező, hogy mindkettő kiváló
munka a maga módján. Vidovszky ezúttal Machaut egyik egyszólamú énekét vette
alapul, s írt hozzá brácsakommentárt (Machaut-kommentárok). Meglehetősen
sok idő telik el, míg a brácsa először megszólal: s először mintha semmi köze
nem lenne hangjainak az énekhez. A következő megszólalásnál azonban a vonós
kommentár már hozzásimulni látszik a melódiához. Organumot hallunk. Aztán egy
apró melodikus elemre hívja fel figyelmünket a vonós: rejtett összefüggést emelve
ki az énekhangokból. S a végén a brácsa utójátéka, visszaemlékezése zárja a
darabot. Nehéz szavakba foglalni, miért oly jó mindez - de jó. A régi zene olyasfajta
átértelmezését teremti meg Vidovszky, amilyen Stravinsky Pulcinellája volt a
maga idejében. Az előadást (Patai Péter, Fejérvári János) ezúttal is
csak dicsérhetjük. Különösen az énekesnek jutott hálátlan feladat: hosszú dallam,
pihenő nélkül, a vége felé a-ig, b-ig emelkedve. Volt pillanat,
amikor úgy tűnt, baj lesz, jön a törvényszerű berekedés. De nem jött: élvezhettük
tovább Patai szép színű, szerencsére cseppet sem operás tenorját.
SZOFJA GUBAJDULINA egyike azoknak a komponistáknak, akik - akárcsak a közelmúltban
elhunyt Schnittke - az utóbbi évtizedekben "Nyugaton" divatosnak, közkedveltnek
számítanak. Már amennyiben egyáltalán beszélhetünk közkedveltségről a "komoly"
muzsika területén. Aki hallotta a Hét utolsó szó című különös versenyművet,
bajánra, csellóra, vonós zenekarra (előadók: James Crabb, Christoph Richter,
illetve a Mendelssohn Kamarazenekar, dirigens: Kovács Péter),
az megérti e viszonylagos népszerűség okát. Ez az orosz művészetnek megint az
a fajtája, amely leginkább talán Dosztojevszkij műveiből lehet számunkra ismerős.
Hihetetlen erő árad belőle. Óriási a kontraszt a baján durva harmonikaeffektusai
és a szólócselló deklamációja közt. Monteverdiék alvilági regálja az egyik,
az éter felé tör a másik. Test és lélek, sátáni és isteni küzd egymással. Csak
mélységesen mély, szinte fanatikus hittel lehet ilyen hatású zenét írni. S lám,
ez az élet: a Sátán is kellett ahhoz, hogy ennyire megerősödjön a hit. Furcsa
paradoxon: éppen a brezsnyevi Szovjetunió viszonyai érlelték hívő művésszé Gubajdulinát...
Mindenkinek el kellene gondolkodni ezen, aki bármiféle ideológiát rá akar erőltetni
nagyobb közösségre, népre, nemzetre, tűnjék az az első pillanatban mégoly magasztosnak
is.
(Folytatjuk)
|
