|
Idén május közepén második alkalommal rendezték meg a Műcsarnokban a Hangszemlét,
melynek kezdeményezője és művészeti vezetője Tihanyi László zeneszerző,
aki együttesével, az Intermodulációval a második nap programjának előadója
is volt. Az első napon elhangzott műveket a Componensemble szólaltatta
meg, Serei Zsolt vezényletével. Vele és az Intermoduláció egyik tagjával,
Eckhardt Gáborral beszélgettünk a Hangszemléről.
- Miért érezték szükségét egy ilyen kortárs zenei minifesztivál elindításának?
ECKHARDT GÁBOR: A képzőművészetben gyakran előfordul, hogy éves mustrákon mutatják
be az előző esztendő termését, a szokásos kiállításoknál szélesebb alkotói körből
merítve. Magyarországon ugyan számos zenei fesztivál létezik, de kortárs zenei
már jóval kevesebb, s az azokon megszólaltatott művek keletkezési dátuma nagyon
különböző. Ezért merült föl Tihanyi Lászlóban az ötlet, hogy kizárólag egy-egy
év termésére, illetve felkért szerzők ez alkalomra komponált műveire alapozva
hozzon létre egy fesztivált, amely koncentráltabban jeleníti meg az előző évben
született kompozíciókat. Az előadói apparátus mérete természetesen behatárolta
a művek körét, ezért kikötésként szerepelt, hogy legfeljebb kisebb kamaraegyüttesre
íródott darabok kerülhetnek be a programba. Előnye a Hangszemlének, hogy, mint
már említettem, kitágulhatott a szerzők köre: hiszen míg a kortárs zenei koncerteken
egyes nevek gyakran előfordulnak, másokról szinte alig hallunk. A tavalyi első
fesztivál három napos volt, az ideihez képest bővebb kínálattal, ám, friss művekről
lévén szó, sokszor még közvetlenül az előadás előtt is alakítgattak zenéjükön
a szerzők. Hátránya: sajnos nem volt mód igazából válogatni, márpedig egy ilyen
mustrán fölmerül a minőség kérdése, s tavaly bizony akadtak olyan művek, amelyeket
előadóként nem szívesen vállaltunk, mégis eljátszottunk, mert a kiírás szerint
a Hangszemlén bárki részt vehetett.
- Tehát nem határozták meg, hogy milyen alapvető kritériumoknak feleljenek
meg a művek?
E. G.: Természetesen elengedhetetlen feltétel a zeneszerzői képzettség, de jó
is, hogy más korlátot nem állítottunk fel, mert így a különböző irányzatok rendkívül
színes kavalkádja mutatkozhatott meg.
- Miben különbözött az idei Hangszemle a tavalyitól - azon kívül, hogy egy
nappal rövidebb volt?
E. G.: Eredetileg a második Hangszemlét is februárra terveztük - abból a meggondolásból,
hogy ez az időszak a kortárs zenei életben viszonylag holt szezonnak tekinthető
-, ám elsősorban pénzügyi okokból kénytelenek voltunk későbbre halasztani, ugyanis
kiderült, hogy a pályázati pénzek elosztásáról addig nem születnek döntések.
Fontos változás az elsőhöz képest az is, hogy míg annak lebonyolítását Tihanyi
László és az Intermoduláció együttes egymaga vállalta, idén bekapcsolódott Serei
Zsolt és a Componensemble is, aminek jótékony hatását a közönség és az előadók
egyaránt érezhették.
- Hogyan történt a munkamegosztás a két együttes között?
SEREI ZSOLT: Ebben a programban több olyan darab szerepelt - például Tihanyi
Lászlóé, Sáry Lászlóé vagy az enyém -, amelyet tavaly ősszel, a Pierre Boulez
75. születésnapja tiszteletére rendezett koncertünkön már játszottunk. Így kézenfekvő
volt, hogy ezeket a műveket most is mi szólaltassuk meg. Az apparátus figyelembevételével
került hozzánk Jeney Zoltán darabja, vagy Vidovszky Lászlóé, amely végül sajnos
nem hangzott el, ugyanis két speciálisan elhangolt zongora kellett volna hozzá,
ami a felkészülési időben nem állt rendelkezésünkre. Ezért gondoltuk úgy, hogy
inkább egy másik alkalommal tűzzük műsorra.
- Mennyire tekinthető reprezentatívnak ez a mustra?
E. G.: Érdekes módon túlnyomórészt a fiatalabb - mondjuk a 25 és 45 év közötti
- zeneszerzőket mozgatja meg ez a fesztivál, az idősebb korosztályok már befutott
tagjai kevésbé vesznek részt benne, jóllehet természetesen előttük is nyitva
áll a lehetőség, de nekik talán már nincs szükségük ilyen fórumra, vagy inkább
nagyobb apparátusra írják újabb műveiket.
- A közönség honnan értesülhetett a Hangszemléről? Én sehol sem találkoztam
plakátokkal vagy hirdetésekkel.
E. G.: Sajnos hiányzott a megfelelő propaganda, ehhez képest szép eredménynek
számít, hogy mindkét koncert körülbelül háromnegyed ház előtt zajlott. (Lapunk
is csak megkésve, informális csatornán kapott értesítést az eseményről. - A
szerk.)
S. Zs.: Egyetlen kézzelfogható nyoma a Műcsarnok által állítólag széles körben
szétküldött (egyébként igen tetszetős) kis meghívó és műsor, amelyből azonban
zeneszerző kollégáim közül - legalábbis azok közül, akiket megkérdeztem - senki
sem kapott. A másik, amin el kell gondolkodnunk: a helyszín. A Műcsarnok nagyon
hangulatos környezetet nyújt kortárs zenei koncertekhez, azonban siralmasan
rossz az akusztikája. Ha a zongorán leütünk egy hangot, az még három másodperc
múlva is szól, s ezt a visszhangot paravánokkal és függönyökkel is nagyon nehéz
enyhíteni. Sok darabnak ez kifejezetten árt.
- Érzékelhető volt-e a közönség reakciójából, hogy melyik darab mennyire
tetszett?
E. G.: Azt hiszem, az igazán kiemelkedő alkotások esetében világosan érzékelhető,
hogy valami jelentőset hallhattak, függetlenül attól, hogy menynyire iskolázott
a közönség. Az átlagos kompozícióknál nehezebb megítélni a reakciót, de általában
a szünetben és a koncertet követő fogadás során a közönség egy része beszédbe
elegyedik az előadókkal, s a személyes visszajelzések alapján pontosabban lemérhető,
mi mennyire tetszett.
S. Zs.: A közönség, ha szembesül valamivel, általában elfogulatlan, ezért mindig
lehet számítani arra, hogy az adott pillanatban megfelelően reagál. Ez nagyon
régi tapasztalat. Ellentétben a klasszikus zenei koncertekkel, ahol akkor is
nagy sikert arat egy Beethoven-szimfónia, ha csapnivalóan szólal meg. A mű tekintélye
sikerre viszi az értelmetlen előadást. A kortárs zene közönsége viszont nagyon
fogékony, és azonnal jelzi, mi tetszik neki és mi nem.
- Lehetett-e tudni valamit a közönség összetételéről? Jórészt a szakma képviseltette
magát, vagy kívülálló érdeklődők is elmentek?
S. Zs.: Nagyrészt ismerős arcokat láttam, hiszen aki ott volt, jobbára a szerzők
személyes propagandájának köszönhetően értesült az eseményről.
E. G.: Aki rendszeresen eljár kortárs zenei rendezvényekre, egy idő után pontosan
tudja, kik azok a szakmából, illetve a szimpatizánsok köréből, akik minden ilyen
eseményen megjelennek. Az arányokat tekintve körülbelül háromnegyed részük szakmabeli,
a maradék szimpatizáns. Éppen ezt az egynegyedet kellene bővíteni megfelelő
propagandával, alkalmasabb időpont megválasztásával - például legközelebb hétfő
és kedd helyett hétvégén tartani a fesztivált, amikor esetleg a múzeumlátogatók
közül is ott ragadnak jó néhányan. Azt hiszem, az eddigi két Hangszemle számos
tanulsággal szolgált, amelyeket érdemes lesz alaposan végiggondolnunk, mielőtt
hozzálátunk a következő évi fesztivál szervezéséhez.
|
