|
Hallod-e, Walter, a magyarok szimfóniáját, miképpen hangzik? - kérdezte Gellért
püspök mintegy ezer esztendővel ezelőtt a csanádi iskolamestertől, Waltertől,
a német származású szerzetestől. A királyhoz utaztukban egyik szálláshelyükön
hallották egy szolgálólány énekét, aki éppen urának búzáját őrölte. A malomkövek
zajának és a szolgáló énekének együttese adta a különleges "szimfóniát", amely
felkeltette a nagy műveltségű Gellért figyelmét. Szimbolikus értékű, hogy az 1083-ban
szentté avatott Gellért életrajzában még egy zenetörténeti vonatkozású adattal
találkozunk, amely Walter mesteren keresztül a papság énekéről, a gregoriánról
tudósít. Első királyunk, Szent István és segítőtársai (többek között az itáliai
származású Gellért) erőfeszítése nyomán a keresztény és európai műveltség elterjesztésével,
a szellem meghódításával lett véglegessé a területi honfoglalás. Csak e szellemi
hódítás révén válhatott a magyar kultúra az európai kultúra részévé. A Gellért-legenda
tudósítás a magyarság európaivá válásának kezdetéről, a két kultúra találkozásáról,
és mint ilyen, Magyarország zenetörténetének kiindulópontja.
Történetileg teljesen indokolt és jelentéstartalmával alapvető, lényegi kérdésre
világít rá, hogy az országunk zenekultúrájának múltját és jelenét bemutató kiállítás
- amellyel a magyar zenetudomány köszöntötte az új évezredet - a Symphonia
Hungarorum címet kapta. Államiságunk millenniuma előtt tisztelegve a nagyszabású
vállalkozás keretében ezer esztendő zenetörténetét sűrítették össze a Budapesti
Történeti Múzeumban (Budavári Palota, E épület). A kiállítást március 30-án nyitották
meg ünnepélyes keretek között, az Erdődy Kamarazenekar közreműködésével. A rendezést
négy intézmény, illetve szervezet vállalta: a Budapesti Történeti Múzeum,
a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar
Zenetudományi és Zenekritikai Társaság. Az anyagi hátteret fő támogatóként
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Magyar Millenniumi Kormánybiztos
Hivatala, további támogatóként a Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Hungaroton
Classic és az Axa Colonia Biztosító Kft., a technikai hátteret a Philips
Magyarország Kft. biztosította. A részt vevő intézmények feladatait, a közreműködő
tudományos munkatársak tevékenységét Kárpáti János, a kiállítás rendezője
hangolta öszsze. Nehéz és nagy türelmet igénylő munkájában Gupcsó Ágnes
segítette. A koordinációs, szervezési feladatok bonyolultságát és nagyságát jól
tükrözik az alábbi számok: a kiállított több mint 460 tétel (tárgy, dokumentum,
fotó, fakszimile stb.) 38 hazai és külföldi intézmény, illetve 3 magángyűjtő tulajdonát
képezi, az egyes korszakok és részterületek anyagát összesen 18 tudományos munkatárs
állította össze, 11 tudományos tanácsadó bevonásával. Mintegy 230 hangzó zenei
illusztráció (a zenei programot Székely András szerkesztette) és 34 filmrészlet,
illetve videófelvétel (a videóprogramot Bársony Ágnes állította össze)
teszi informatívabbá és változatosabbá a tárlatot. Mint minden összefoglaló jellegű
számvetés, így a Symphonia Hungarorum kiállítás is, egyrészt a lehetőségekhez
mérten teljes körben igyekszik bemutatni tárgyát, jelesül Magyarország zenetörténetét.
Másrészt képet ad a bemutatást végző szakma, esetünkben a magyar zenetudomány
eddigi eredményeiről és jelenkori helyzetéről. Megtudhatjuk, milyen koncepció
vezérli ma a kutatókat egyes zenetörténeti kérdések megítélésében, és mennyiben
változott ez a korábbi időszakok megközelítésmódjához, például az 50-60 évvel
ezelőttihez képest. Ez utóbbi tekintetben gyökeres fordulat figyelhető meg. Míg
korábban, a 2. világháborút megelőző és az azt közvetlenül követő időszakokban
elsősorban a magyar vonatkozású (értsd: magyar szövegű, illetve etnikailag magyar
vagy annak tekintett) emlékek tárgyalásából állt össze a zenetörténet, és korszakoktól
függően az ismeretanyag meglehetősen egyenetlenül oszlott meg, Szabolcsi Bence,
Bartha Dénes és kortársaik kutatásai nyomán viszonylag sok adatunk volt a 16-17.
századi világi repertoár úgynevezett magyar táncairól, a históriás énekekről,
a 18. század második felében, a református kollégiumokban lejegyzett dalgyűjteményekről,
a 19. században a nemzeti törekvések felerősödéséről, Liszt, Erkel, Mosonyi, Egressy
munkásságáról. A történetben szereplő jelentősebb egyéniségek etnikai hovatartozását
hallgatólagosan a magyar művelődésben betöltött szerepük határozta meg. Ugyanakkor
a magyar nemzeti kultúrához tevékenységükben kifejezetten nem köthető szereplők
mint a történet számára idegenek jelentek meg, akikkel az említés szintjén túl
foglalkozni nem volt feladata a magyar zenetörténet-írásnak. Mindez a hazai viszonylatban
szárnyait bontogató új tudományág esetében és az adott kor politikai, társadalmi
körülményei között (például: a trianoni békediktátum hatása) természetes, és az
egyetlen lehetséges megközelítésként adódott. Ma már a zenetörténeti kutatások
célja, hogy egy adott terület, ország vagy régió zenetörténetét a lehető legrészletesebb
teljességében feltárja, függetlenül a benne szereplők és az általuk közvetített
kultúrák etnikai hovatartozásától. Az eredmény nem adhat ki egy területre vagy
országra nézve többféle zenetörténetet (erről részletesen lásd Tallián Tibor cikkét:
Zene-történetek a régi Magyarországról, Muzsika, 2000. december, 10-14.), csak
akkor, ha prekoncepciókat erőltetünk rá, vagy "klinikai esetben", ha a történeti
adatokat sanda szándékkal, tudatosan elhallgatjuk, netán meghamisítjuk. A Kárpát-medence,
illetve a Magyar Korona egykori országait az elmúlt ezer esztendőben mindig is,
a török hódoltság utáni időszaktól kezdve pedig még erőteljesebben a multietnikusság
jellemezte, de a népesség zöme egy kultúrakörön belül élt. Az iskolákban megszerzett
tudás, a magas kultúra területén az azonosság nyilvánvaló, de a közös műveltség
jelenléte még a néphagyományok esetében is kimutatható. A 20. század elején Kodály
és Bartók által elindított etnomuzikológiai kutatások kezdetben a falusi közösségek
hagyományában a nyugat-európai műveltségtől való érintetlenséget értékelték, a
különbségekre helyezték a hangsúlyt (például a magyar népdalok pentaton szerkezetére).
A későbbiekben a hangszeres népzene és ezzel párhuzamosan a népi tánchagyomány,
az egyházi népénekek, valamint a dallamtörténet szélesebb körű kutatása egyre
több nyugat-európai vonatkozást tárt fel, arányaiban jóval többet, mint amennyit
a különbségek jelentenek. Kiderült, hogy a Kárpát-medence népeinek hagyománya
mind a mai napig őrzi az évszázadokkal korábbi nyugat-európai műveltség egyes
elemeit. A hagyományos paraszti létforma kulturális kontinuitása, amit más néven
népi tradíciónak, folklórnak nevezünk, Nyugat-Európa zenetörténetének különböző
korokból származó részleteit örökítette tovább. Valójában a zenetörténeti kutatás
sem tesz mást, mint egy-egy szempontot kiválasztva megpróbálja az adott hely zenetörténeti
adatait értelmezni, bemutatni, és az így megszerzett tudást (természetesen írásban)
megőrizni.
Zenetörténetünk mai krónikásai az elmúlt évtizedekben elvégzett forráskutatások
gazdag eredményeinek birtokában már élhetnek egy megfelelően részletes, átfogó
kép megalkotásának igényével. A feltáró mélyfúrások elkészültek, csak az összegzés
váratott magára. A Symphonia Hungarorum kiállítás az első olyan tömör összefoglalása
a régi és új Magyarország zenei históriájának, amelyben minden részterületet a
szakértője képvisel. A kiállítás forgatókönyve, igazodva a lehetőségekhez, 19
tárlati egységet különített el: Symphonia Hungarorum - Szent Gellért püspök legendája
(Kárpáti János); Magyar gregoriánum (Dobszay László, Szendrei Janka); A Kárpát-medence
a honfoglalás előtt (Kaba Melinda); Emlékek a középkor és a reneszánsz udvari
zenéjéből (Sz. Farkas Márta); A török hódoltság krónikásai (Papp Géza); Egy nemzetközi
hírű virtuóz Magyarországról: Valentin Bakfark (Király Péter); A reformáció és
az ellenreformáció korszakának zenéje (Ferenczi Ilona); Az Esterházy hercegi udvar
zenéje (Sas Ágnes, Malina János); A magyarországi városok zenéje a 18. században
(Farkas Zoltán); Magyar táncok - az ungarescától a csárdásig (Felföldi László);
Nemzeti Színház, nemzeti opera (Tallián Tibor); Liszt Ferenc a magyar zene útján
(Eckhardt Mária); Zenei élet a dualizmus korában (Szerző Katalin); Cigányzenészek
- magyar népies zene (Sárosi Bálint); A Monarchia osztrák-magyar operettje (Batta
András); A parasztmuzsika felfedezése (Sebő Ferenc); A 20. század legnagyobbjai
közt: Bartók Béla (Somfai László); Nemzeti jelleg - egyetemes érték: Kodály Zoltán
(Eősze László); Magyar muzsikusok itthon és a nagyvilágban (Batta András). Minden
egységnél rövid leírás tájékoztatja a látogatót zenetörténetünk adott szeletéről,
összefoglalva forráshelyzetét, bemutatva a benne szereplő fontosabb személyeket.
A kontextusok felvázolásával valós térbe helyezi a kiállított tárgyakat, dokumentumokat,
kópiákat. Vizuális élményünket tematikusan szerkesztett zenei illusztrációk teszik
teljessé.
Belépve a kiállítótérbe, virtuális időutazásunkban elsőként középkori kódexek
látványa fogad. A Szent Gellért-legendát tartalmazó, illetve Gellért életét bemutató
források közül a legszebb a 14. század elején Bolognában készült Magyar Anjou
Legendárium. A középkor egyik leggazdagabban díszített kéziratában egy-egy oldalon
4-4 temperával festett és aranyozott kép található. A Jézus és Mária, valamint
a szentek életét gyönyörű festményekkel ábrázoló képeskönyvben hangsúlyosan szerepelnek
a magyar, a lengyel és az Anjou szentek. A kiállításon azokat a lapokat láthatjuk
felnagyítva (az eredetit Rómában, a vatikáni könyvtárban őrzik), amelyek jeleneteket
ábrázolnak Gellért életéből. A gregorián magyarországi emlékei közül kiemelt fontosságúak
a repertoárjukban, dallamváltozataikban az esztergomi egyházi központ egységes
énekanyagát megörökítő kéziratok. Legkorábbi ilyen forrásaink a 13. század végéről
valók, és sajátos, a korábbi német gyökerű és az újabb olasz, francia írásmódot
ötvöző, a korban modernnek számító vonalrendszert használó lejegyzéssel készültek.
Az esztergomi rítushoz kötődő magyar hangjegyírást hazánkon kívül másutt nem használták,
az ezzel az írásmóddal készült legrégebbi feljegyzések a híres Pray-kódexben -
mely a Halotti Beszédet is tartalmazza - találhatók. A vitrinekben 3 kézirat képviseli
a központi esztergomi hagyományt: a Veszprémi Pontifcale (14. század), az Esztergomi
Capitulare (14. század), az Esztergomi I. Antifonále (15. század közepe, az esztergomi
zsolozsmarítus egyik klasszikus forrása). A magyar notáció kialakulása előtti
korról két, vonalrendszer nélküli neumaírással lejegyzett kódex tudósít: a magyarországi
kereszténység kezdeti időszakából, a 11. század utolsó negyedéből származó Esztergomi
Benedictionale és a legrégibb végigkottázott emlékünk, az 1130 táján, az újabb
liturgiatipológiai kutatások szerint valószínűleg Gyulafehérváron készült antifonále,
a Codex Albensis. Az antifonále kinagyított lapján Szent István király zsolozsmájának
kezdete olvasható. Első többszólamú forrásunk Zsigmond korából, a 15. század első
feléből maradt fenn, sajnos csak töredékesen.
Nehezebben tárható fel a magyar középkor másik arca, a világi és udvari zene kultúrája.
Kottás feljegyzések, tárgyi emlékek nem, csak írásos adatok, szórványos képi ábrázolások
tanúskodnak létezéséről: virágénekekről, városi zenészekről, az udvari ünnepek
hangszereseiről. Tudjuk, hogy a magyar királyi udvarban Európa-szerte ismert trubadúrok
és minnesängerek is megfordultak (többek között Gaucelm Faidit, Peire Vidal, Oswald
von Wolkenstein). A Képes Krónika egyik miniatúrája pedig trombitásokat ábrázol
Károly Róbert és harmadik felesége, Erzsébet esküvőjén. Mátyás reneszánsz udvarában,
különösen Beatrix királyné Budára költözése (1476) után az európai színvonalon
művelt énekes és hangszeres zene az udvari élet mindennapjainak része lett. E
gazdag korszaknak már csodálhatjuk dokumentumait a művészien kidolgozott díszkódexben,
a Mátyás Graduáléban (1480 körül), a Beatrix királynénak ajánlott művekben (Jacobus
Philippus de Bergamo: De claris mulieribus, Johannes Tinctoris: Terminorum musicae
diffinitorium) és a királyi udvarban időszakosan működő nevesebb flamand szerzők
(Jacques Barbireau, Johannes Stokem) alkotásaiban.
Függetlenül a török hódítás okozta súlyos veszteségektől, a 16-17. század zenei
emlékekben egyik leggazdagabb korszakunk. A pusztításokkal és a középkori műveltség,
iskolarendszer hanyatlásával egyidejűleg a kultúrában új impulzusok hatottak.
A humanizmus, a reformáció és a könyvnyomtatás elterjedése nálunk is jelentős
élénkülést hozott. A 16. század közepétől sorra jelentek meg a nyomtatott zenei
kiadványok, először Kolozsvárt Tinódi Cronicája (1554), majd ezt követően szintén
históriás énekeket tartalmazó további könyvecskék (Hoffgreff-énekeskönyv 1556,
Heltai Gáspár Cantionale 1574), nem sokkal később pedig az első nyomtatott protestáns
énekeskönyvek (Huszár Gál: A keresztyéni gyülekezetben való isteni dicséretek
és imádságok, Komját, 1574; A keresztyéni gyülekezetben való isteni dicséretek,
Bártfa, 1593; Szenci Molnár Albert: Psalterium Ungaricum, Herborn, 1607). Nyomtatott
katolikus énekeskönyvek csak a 17. században, az ellenreformáció térhódításával
jelentek meg (Cantus Catholici, Lőcse, 1651, szlovákul 1655; Cantionale Catholicum,
Csíksomlyó, 1676). Szép számban láthatunk kiállítva magyar és latin nyelvű liturgikus
könyveket (kéziratos és nyomtatott protestáns graduálokat, a korban használatos
Esztergomi Missalét, a pálosok Újhelyi graduálját), vegyes tartalmú tabulatúrás
kéziratokat, valamint Girolamo Diruta Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnek ajánlott,
dialógus formában megírt tankönyvét, az Il Transilvanót. Megismerhetjük a korszak
jelentősebb zenészegyéniségeit, a külön részlegben bemutatott brassói születésű
lantművész, Valentin Greff alias Bakfark Bálint mellett a Sopronban működött Andreas
Rauchot, Johann Wohlmuthot, a bártfai orgonista Zacharias Zarewutiust és az erdélyi
ferences Kájoni Jánost. Ebből a korszakból már több hangszer is megmaradt, melyek
közül néhányat (egy virginált, a Széchenyi család tulajdonában volt cinket és
egy viola da gambát) szintén kiállítottak.
Újabb korszakhatár a középső és déli országrészek felszabadulása a török uralom
alól, és Buda visszafoglalása. A 18. század a Habsburg Birodalom részévé vált
országban a nagyarányú fejlődés, az építkezés időszaka, nemcsak a gazdaságban,
hanem a kultúrában, a művészetek ápolásában is. Jól tükrözik ezt a zeneélet színtereit,
az Esterházy hercegi udvart és a városokat bemutató egységek. Az Esterházy hercegi
család európai szintű reprezentációja Esterházy Miklós (1714-1790) idején érte
el csúcspontját. A kiállított Joseph Haydn-autográfok többek között arról tanúskodnak,
hogy Pompakedvelő Miklós idején Eszterháza az európai zene egyik központjává vált.
A városok közül a katolikus egyházi központok (Győr, Pécs, Nagyvárad, Veszprém)
voltak a legjelentősebb támogatói a zeneéletnek, ahol jól képzett, és a kiállított
dokumentumok szerint jelentős többségben német, cseh, morva zenészek álltak szolgálatban.
Szabályt erősítő kivétel, hogy a század egyik legtehetségesebb szerzője, Istvánffy
Benedek magyar származású volt. E korszak ugyan nem kedvezett a nemzeti sajátságokat
felmutató zenei stílus felszínre kerülésének, de magas minőség iránti igénye révén
a magyarországi zenekultúrára gyakorolt pozitív hatása mind a mai napig érezhető.
Metszeteken, táncábrázolásokon és táncgyűjteményeken követhetjük nyomon mintegy
két évszázadon át, hogy honnan eredt, hogyan alakult ki fokozatosan több stílus
elemeinek szintéziséből a 19. század közepére a magyarországi zenei központokat
meghódító verbunkos, illetve a hozzá hasonlóan sokgyökerű csárdás stílus, amelyek
a magyar nemzeti műzene alapját képezik. A tánctörténeti áttekintéshez hasonlóan
több évszázad adatait felvillantva kapunk nagyszerű összefoglalást a cigányzenészek,
a cigányzenekarok és az általuk játszott zene történetéről, a verbunkos szerző
Bihari Jánostól egészen a magyar nótáig. A 19. század magyarnak tartott stílusa
mentén kapcsolódik a kiállítás Liszt Ferenchez, kiemelve az egész Európát meghódító,
francia műveltségű és német anyanyelvű mester életéből a szülőföldhöz, Magyarországhoz,
a magyarsághoz kötődő részleteket. Művek, levelek, emléktárgyak, hangszerek, bizonyítékok
egész sora hirdeti Liszt elkötelezettségét hazája iránt.
Zenei intézményrendszerünk, a polgári koncertélet, az operajátszás, a zenei sajtó,
a zenei oktatás, a Zeneakadémia megszületése mind a 19. századnak köszönhető,
melyet a kiállítás részletesen, sok-sok dokumentummal, képpel, tárgyakkal szemléltet.
Zenetörténeti kutatásunk viszonylag újabb területeinek gazdag eredményeit láthatjuk
a magyarországi zenés színházról (a kezdetektől egészen a 20. század első évtizedéig),
a népszínművekről, az operettről és a dualizmus koráról. A kiegyezést követő szűk
ötven esztendőről, amely meghatározza 20. századi zeneéletünk első évtizedeit,
felneveli a világhírűvé vált magyar előadóművészek első generációját, és amelyben
olyan nagyságok végzik iskolájukat, szerzik meg zenei alapműveltségüket, mint
Dohnányi Ernő, Kodály Zoltán és Bartók Béla. Nem lenne teljes a tablók sora, ha
Bartók és Kodály művészetének meghatározó eleméről, a parasztzenéről, azaz a népzenéről
és annak kutatástörténetéről nem szólna önálló fejezet, nagy mennyiségű hangzó
illusztrációval és a népzenekincs keresztmetszetét jelentő teljes Patria-felvételsorozat
számítógépes (CD-ROM) változatával.
Búcsúzóul fényképeken, filmrészleteken köszönnek ránk az elmúlt évszázad legnagyobbjai,
jelenlétükkel bizonyítva egy tartalmilag nehezen körvonalazható és magyarázható
fogalom, a magyar tehetség létezését.
(A kiállítást az érdeklődők 2001. október 29-ig tekinthetik meg.)
|
