Paksa Katalin Magyar népzenetörténet Balassi Kiadó, 1999 287 oldal

Bátor vállalkozás minden összefoglaló célú történeti munka, amely a 20. századi kutatástörténetnek és a közelmúlt legújabb ismereteinek átfogó értékelését célozza. Kétségkívül e kezdeményezések körébe tartozik a Magyar népzenetörténet, amely napjaink népzenetudományi összképének időszerű újjáformálására tesz kísérletet.
A tudományos összefoglalás és a pedagógiai ismeretközlés kettős célját szolgáló kötet létrejöttét eredetileg a pedagógiai gyakorlat ösztönözte: immár sürgetővé vált a még napjainkban is alapmunkaként funkcionáló klasszikus remekmű, az 1952-ben közzétett és azóta számos további kiadást megért Kodály-Vargyas-féle A magyar népzene kiegészítése, és a mintegy négy évtizede lezárt alapvetés kibővítése a népzenetudomány azóta született eredményeivel. Paksa Katalin tudatában volt a kétarcú szellemi vállalkozás tartalmi-módszertani nehézségeinek: a magyar népzenei ismeretanyag érvényes tudományos összképének újraformálásával járó kockázatoknak, illetve a közismereti munka sajátos terjedelmi-előadásmódbeli adottságainak.
A szerző munkája kiindulópontjáról és rendeltetéséről a következőképpen nyilatkozott egy könyvbemutató előadáson: a kutatók az elmúlt "...mintegy ötven év alatt annyi történeti eredményt halmoztak fel, hogy napjainkra lehetővé vált ezek egységbe gondolása, egy bizonyos időrend feltételezése népzenénk történeti rétegeit, stílusait, jövevény dallamanyagát illetően. Könyvem az "időrendbe állítás" kockázatát vállalta, szándékom szerint körültekintően jelezve mindazokat a bizonytalanságokat, melyek egy évszámok nélküli forrásanyag feldolgozásából adódnak... A népzenetörténet tehát megkíséreli a népi dallamokat történeti korokhoz kötni, illetve a történeti korok népzenéjét körvonalazni."¹
Paksa Katalin tudatos következetességgel hivatkozott népzenetörténeti munkája jelentős előzményeire, a hazai népzenekutatásban kezdetektől jelen lévő történeti szemléletre: ismeretes, hogy Bartók zenei rendje történeti kategóriaként különítette el a régi és az új stílust, Kodály pedig számos vonatkozásban foglalkozott a magyar népzene történeti kérdéseivel, többek között a népzene és a zenetörténet összehasonlító vizsgálatakor.
Tévedés volna azonban azt állítanunk, hogy a vállalkozást csupán egy népzenét egyetemi szinten előadó pedagógus időszerűség iránti érzékenysége serkentette. Nyilvánvaló, hogy tudományos szemléletének megfogalmazásában belső indíttatást adtak a kutatói pálya tapasztalatai. Paksa Katalin, aki a Magyar Tudományos Akadémia népzenekutatójaként többek között a legátfogóbb magyar népzenei kiadvány, a Magyar Népzene Tára mintegy öt kötetének összeállításában működött közre, a X. kötetnek pedig szerkesztője volt, e munkakörében a tudományos gyakorlat alapján nyert ösztönzést a népzenei hagyomány történeti sajátosságainak "egységbe gondolására", más szóval: történeti korok népzenéjének körvonalazására. Személyes tapasztalatai alapján jutott el a megállapításhoz, mely szerint a "...logikailag egymásból levezethető variánsláncolatok nem csupán a tudományos megismeréshez szükséges absztrakciók, hanem időben keletkezett zenei alakulatok, amelyeknek pontosan nem körvonalazható korszakaira igen óvatosan, de tudományos igénnyel kell figyelmet szentelni."²
Amikor Paksa Katalin a jelenkori ismeretek birtokában bevezette és alkalmazta a népzenetörténet fogalmát, kellő differenciáltsággal utalt az európai népzenékben bizonyos módszerekkel megragadható történeti "korszakok" megállapíthatóságára, és felvázolta a magyar népzenetörténet főbb történeti "időszakait", az ismert stílusjegyek és sajátosságok alapján. A szerző - bár a zenetörténet, művészettörténet közismert fogalmainak mintájára alkotta meg a népzenetörténet fogalmát és szóhasználatát - figyelmeztet a hagyományos értelemben használt zenetörténet és a sajátosan népzenei történetiség meghatározó különbségeire. Mint kifejti: a zenetörténetben - némi leegyszerűsítéssel - korok és zenei stílusok egymásnak megfelelő kapcsolatrendszert alkotnak, "...a népzenében viszont stílusok makacsul és hihetetlen hosszú ideig élnek a szájhagyomány konzervativizmusa miatt, miközben nem a megőrzés a cél, természetesen, hanem a közösség szükségletének kielégítése. A népi kultúra egy-egy »korszaka«... különböző idejű elemek-stílusok együttesét jelenti... A népzenetörténet a népzene legfőbb sajátságát helyezi előtérbe: az eleven közösségi kapcsolatokon nyugvó, folyamatosan átörökített kultúrkincset. Folyamatában tárgyalja a rokonnépi és európai kapcsolatokat, a népzene és műzene kölcsönhatását, a zenei folklorizációt. Emellett szól a dallamok táji jellemzőiről, előadásmódjáról, népéletbeli használatáról, a szövegműfajokról is. Vonatkozási pontjai: a történelem, a néprajz, a zenetörténet , az irodalomtörténet."³
A következőkben tekintsük át a kötet tíz fejezetének tartalmát. Az első a Történelem előtti, archaikus réteget mutatja be, a beszédszerűségtől kiinduló dallampéldákon kezdve. A második fejezet Ugor-kori ősréteg címmel az időszámítás előtti századokból eredő, kötetlen szerkezetű dallamvilágot, a siratókban ránk maradt dallamemlékek keretében (Kodály, Szabolcsi munkássága alapján). A harmadik tartalmi egység nem újabb "korszakot" mutat be, hanem a népzenetörténet sajátosságának megfelelően a siratódallamok történeti átalakulását követi nyomon, a 16-19. században kiformálódott sirató stílusú típusok ismertetésével (Vargyas, Dobszay kutatásai). A negyedik fejezet tárgyalja a pszalmodizáló stílust (Kodály, Dobszay, Szendrei kutatásai nyomán); az ötödik az ótörök zenei örökség kis ambitusú pentaton dallamait (Kodály, Vargyas és Paksa kutatásainak alapján). A hatodik rész - Ótörök ősréteg: a nagyívű ereszkedő pentaton stílus címmel - a legfejlettebb és a legfiatalabb keleti örökséget vizsgálja a cseremisz-csuvas és a magyar népzene számos dallamkapcsolatában (Vikár László, Vargyas, Olsvai kutatásai).
A hetedik fejezet a középkori népzenei dallamanyagot ismerteti (Rajeczky, Szendrei, Dobszay, Vargyas és Martin munkássága alapján). A nyolcadik a 16-17. század népzenéjéről szól: az anyag gazdagsága itt is szigorú válogatásra kényszerítette a szerzőt, a históriás énekek példáitól a Rákóczi-nótáig. A kilencedik fejezet a 18-19. századi népzene jellemzése során rámutat a zenei írásbeliség szerepére, s ismerteti a korabeli dallamtípusokat. A sokrétű dallamanyag (melodáriumok, dalirodalom, betlehemesek, köszöntők) bemutatása kapcsán kiemelt figyelmet szentel a verbunkos stílus sajátosságainak. A kötet zárófejezetének középpontjában a 19. és a 20. század népzenéjének legfontosabb kérdésköre, az új népdalstílus megszületése és kiteljesedése áll.
A tíz fejezetből álló népzenetörténeti főrészt további, jelentős tájékoztatást nyújtó fejezetek egészítik ki. A kötet bevezető része vállalta a magyar népzenetudomány rövid történeti összefoglalásának feladatát: a tömör, sok oldalról megvilágított, remekbe sikerült fejezetben a szöveg és a hozzá csatlakozó illusztrációk (korabeli kiadványok fakszimiléi, dallampéldák, táblázatok és az inspiráló fényképanyag) minden érdeklődő számára élményszerűen egészítik ki a témát.
Csupán a fejezet egyetlen részletkérdéséhez szeretnék egy bővítési javaslatot fűzni. A népzenekutatás utóbbi negyvenéves történetét áttekintő szakaszokban a szerző kitűnő felsorolásban fogja össze a legfontosabb kutatási témákat, a kutatók nevét azonban itt nem említi. Ebben az összefüggésben - noha pedagógiai munkáról van szó - nem kellene lemondani a jelenkori kutatók név szerinti említéséről, téma és kutatója kapcsolatának tájékoztató jellegű közléséről, mintegy hasznos útmutatást nyújtva a témában kevésbé járatos érdeklődők (és a tanulók) számára, mivel ez a tájékoztatás a tanulmány főszövegéből terjedelmi okok miatt amúgy is hiányzik.
A biztos ítélettel megalkotott bevezető tanulmány mintát ad a továbbiakban következetesen alkalmazott módszertani fejezet-kiegészítésekre. A tanulmány főszövegéhez ugyanis - pedagógiai és gyakorlati megfontolások alapján - háromszakaszos záradék csatlakozik: egy tárgyszerű Összefoglalás, egy Olvasmányjegyzék és egy daléneklésre javaslatot adó Daltanulás című rész. (E három szempontú záradék azután a kötet valamennyi fejezetében következetesen folytatódik.)
A kötet irodalomjegyzéke a magyar népzenetörténet fundamentumaként értékelhető. Roppant alapos, szerzői rendben nyújt részletes tájékoztatást a magyar népzenetörténeti irodalomról a közelmúltban megjelent munkák szinte hiánytalan számbavételével, sőt még a megjelenés előtt álló művekre történő hivatkozással is.
A kötetet záró Függelékben közölt jegyzékek és mutatók (hangzó kiadványok jegyzéke, két földrajzi mutató - falvak és népzenei dialektusok szerint -, dalszövegmutató, CD-tartalom, képjegyzék) a tudományos igényű munka tartozékai, s biztos alapot adnak a törzsanyagnak.
A Magyar népzenetörténet a gazdag kottamelléklet ellenére is egysíkú elméleti, tudományos közlemény maradna a hangzó népzenei dallamanyag közreadása nélkül. A Balassi Kiadó azonban, "élő" zenei mellékletként, két CD-t is csatolt a könyvhöz, ami által zenei síkon is közvetlenül megélhetővé válnak a magyar népzenetörténet "korszakai".
Paksa Katalin új könyve a magyar népzenekutatás történetének mélyreható ismeretében első kezdeményezésként vállalja a "klasszikus korszak" és a jelen eredményei alapján a magyar népzene történetének sajátos interpretációját. Összegezi az egymást követő magyar kutatónemzedékek munkásságának történeti felismeréseit, eredményeit, s nemcsak e nézeteket ismerteti, hanem adott esetben az eltérő véleményeket is. A kezdeményezés újszerűségét nem csorbítja, hogy a népzenetudományi irodalom alapvetésére és a mai népzenetudomány gyakorlatára, napi kutatói tapasztalatokra építette munkáját. A szerző tudatában van a jelenkori kutatásra alapozott nézetek relativitásának, s "hogy a kutatásnak még igen sok elvégzendő dolga van e területen, mely tovább árnyalhatja, esetleg módosíthatja is a ma érvényesnek tartott eredményeket."⁴ A könyv közérthető előadásmódjával harmonikusan párosul a tudományos gondolkodás átfogó szemlélete, a differenciálás és szelektálás készsége és a komplex tárgyszemlélet következetessége. Paksa Katalin korábbi történeti és stíluskritikai könyveinek sorában (Magyar népzenekutatás a 19. században, MTA ZTI 1988, A magyar népdal díszítése, MTA ZTI 1993) méltó utódként köszönthető az első magyar népzenetörténeti összefoglalás.