Norbert Elias: Mozart Egy zseni szociológiája Budapest: Európa Könyvkiadó, 2000. 180 oldal; 1100 Ft

A kötetet remekül fordító Győri László utószava a következőket adja tudtunkra: "A Mozart Norbert Elias halála után, 1991-ben (de, mint a szöveget sajtó alá rendező, közreadó Michael Schröter, az Elias-életmű szerkesztője utószavában megjegyzi, a Mozart bicentenáriumi évben attól függetlenül) jelent meg. A töredékes tanulmányok gépiratban, magnetofonra vett előadások és kézzel írott vázlatok formájában maradtak meg a tudós archívumában. Elias még jóváhagyta, hogy Mozartról szóló írásai megjelenjenek, tőle származik a könyv címe is, a kötetet azonban végső formájában már nem láthatta." Egyszóval amolyan fércműről van szó, voltaképpen a hagyatékból előkerült, csak félig-meddig autorizált tanulmányról.
Kérdés: mi indokolta mégis a kötet magyar megjelentetését? Hiszen, ha jól tudom, komolyan vehető külföldi munka Mozartról utoljára 1985-ben jelent meg magyarul, mégpedig Wolfgang Hildesheimer pszeudobiográfiája. E nagyszerű könyv, noha messzemenően figyelembe veszi a Mozart-szakirodalom eredményeit, leginkább mégis regény, melyet maga a szerző sem szánt zenetudományos műnek. Hogy ennek ellenére alapvetően mozgatta meg a Mozart-kutatást, Hildesheimer szavával élve: a "céhet", az egyrészt bámulatosan provokatív módon előtárt vakmerő állításainak és kérdéseinek, egyszerűbben szólva pofátlanságának, másrészt a történelmi helyzetnek köszönhető. A hetvenes évek közepére-végére kissé elcopfosodott a klasszikus zenetudomány által megrajzolt Mozart-kép, másrészt az úgynevezett historikus előadás eredményei gyökeresen átalakították a befogadást, vagyis a közönség Mozart-képét. Harmadrészt ekkorra váltak közhellyé és bizonyos körökben általánosan elfogadottá az úgynevezett ellenfelvilágosodás világképének állításai, így Hildesheimer kötete éppen a legjobb pillanatban érkezett. (Hogy mekkorát robbant, azt többek közt éppen Elias munkáján mérhetjük le: noha a 66. lapon egy lábjegyzet erejéig vitába száll Hildesheimerrel, hivatkozásainak nagy része éppen a német regényíró könyvén alapul. Elias a szigorú értelemben vett szakirodalomból szinte csak Alfred Einstein Mozart-munkáját idézi, ami kissé meglepő.) Magyarul hiányoznak a Mozart-irodalom alapkötetei, nincs meg Stefan Kunze műve, mely az operákat tárgyalja megkerülhetetlenül (Mozarts Opern, Stuttgart: 1984), nincs meg Volkmar Braunbehrens monográfiája, mely a zeneszerző bécsi éveit veszi górcső alá (Mozart in Wien, München: 1986), nem hozzáférhető Gernot Grubernak a zeneszerző utóéletét tárgyazó monográfiája (Mozart und die Nachwelt, Salzburg: 1985) - és ezúttal nem szóvirág, hogy a sor még hosszan folytatható. Például éppen Hildesheimer kötetének újrakiadásával, amely manapság antikváriumban sem szerezhető be.
Nota bene: még a Mozart tollából származó írások és az idevágó szöveges dokumentumok magyar kiadása is problematikus. Ez meglátszik az Elias-köteten is. Győri László utóhangjában megjegyzi, hogy kénytelen volt újrafordítani az eddig magyarul megjelent Mozart-levelek egy részét. Igaza volt. Nincs megnyugtatónak nevezhető fordítás e téren, és ugyancsak hiányzik a Bäsle-levelek fordítása. A Hildesheimer-kötetben Györffy Miklós lefordította persze az író által idézett "húgocska"-levélrészleteket, s ennek alapján csak sajnálhatjuk, hogy nem magyarította az összeset. Így áll elő a furcsa helyzet: az Arco gróf híres próféciáját idéző Mozart-levélrészlet (1781. június 2.) egészen más szöveggel szerepel a Hildesheimer- és az Elias-kötetben (és nyilván másként hangzik más kiadványokban); a példák ezúttal is szaporíthatók. Ha lenne egy általánosan elfogadott, komoly zenetudományos jegyzetanyaggal ellátott kötetünk Mozart korrespondenciájáról, ez sokszor elkerülhető lenne - a legegyszerűbb volna természetesen az Otto Erich Deutsch által sajtó alá rendezett, és többektől javított kiadások lefordítása. Így minden magyar Mozart-fordító kénytelen-kelletlen a nulláról indul, és ez néha anomáliákat eredményez (olykor pedig ragyogó megoldásokat, példa erre mind Györffy, mind Győri teljesítménye). Summa: ebben az áldatlan magyar Mozart-helyzetben Elias kötetének kiadása fényűzésnek tekinthető.
Persze egészen más volna a helyzet, ha a kötet kvalitásai indokolnák a megjelentetést. Akkor azt mondhatnánk: rendben van, sajnos alapvető kötetek hiányoznak magyarul, és már nem is fognak megjelenni soha (hiszen mennyi az esélye az Abert-féle majdnem 1500 lapos fóliáns lefordításának?! - ehhez szocializmus kellene...); de most kaptunk helyettük egy rövid, ám valóban alapvető részleges pótlást. Erről azonban nincs szó. Elias kötete nem tudományos munka, nem életrajz, nem pályakép, nem regény, nem esztétikai tanulmány, nem pszichológiai (mélylélektani) analízis, nem történeti esszé, nem Mozart-monográfia. Mégis: Elias szinte mindegyik felsorolt műfajba, diszciplínába belekap, és ez fölöttébb elegyessé teszi munkáját. Amikor - igaz, a legritkább esetben - muzikológiai jellegű megjegyzést tesz, óvatosan kell olvasnunk. A kötet 50. lapján az áll, hogy az F-dúr zongoraverseny (K. 459) zenekari szólama üstdobot és trombitát tartalmaz, ezt Elias a darab ünnepi jellegével hozza összefüggésbe. Ezzel szemben tény, hogy noha Mozart saját műjegyzékében valóban szerepelnek a trombiták, a fennmaradt vezérkönyv nem tartalmaz ilyen szólamokat. Máskor (21. jegyzet) egészen naiv: szerinte operakomponálás közben "a spontán módon szárnyaló fantázia magasabb rétegekbe ragadta a szöveget. Más zenedarabjainak komponálása nem egészen ugyanígy ment végbe." Hogy Mozart másként írt operát, mint vonósötöst, azt eddig is sejtettük. Máskor a széplelkek ábrándos mezejére téved: Mozart "a bölcsőtől a koporsóig attól szenvedett, hogy nem szeretik, s hogy ő maga sem szereti önmagát. Bizonyára ez is a kiüresedés egyik formája, amelybe bele lehet halni." Bizonyára.
Elias elsősorban szociológiai célt tulajdonít igen tudatosan megválasztott alcímű kötetének: "Célom nem az, hogy ízekre szedjem és csontvázára csupaszítsam a zsenit, hanem hogy megmagyarázzam emberi helyzetét, és hogy hozzájáruljak annak megértéséhez, miként lehetett volna megakadályozni egy olyan ember végzetét, amilyen Mozart volt. Tragédiájának elemzésével egyben egy általános problémát is bemutatok, amelyen keresztül arra figyelmeztethetem az emberiséget, hogy érdemes figyelmesen bánni az újítókkal." Ezt Sarastro sem mondhatta volna szebben. Gúnyos szándék nélkül írom ezt, legfeljebb szelíd iróniával, hiszen nyilvánvaló, hogy Elias annak a nagy tudóstípusnak volt egyik reprezentatív tagja, amelyik még komoly morális küldetést tulajdonított a maga diszciplínájának. Csak az a baj, hogy ekkor Elias saját, többnyire helyes megállapításaival kerül szembe, így megható erkölcsi szándéka jámbor szándék marad. Hiszen hogyan bánhatna figyelmesebben az emberiség az újítókkal, ha egyszer éppen az újítók felismerésére képtelen? Egy felismert újító talán már nem is lenne újító újító, és akkor oda a csoda. Elias egész kötete azt próbálja meg dokumentálni, hogy Mozart szinte szükségszerűen került szembe kora befogadó-támogató közegével. Az elemzés végeredménye feltehetően igaz (kár, hogy ezt korábban már több tucat Mozart-könyv megállapította), és elfogadható ama megállapítás is, hogy Mozart az udvari-nemesi kánon ellen lázadt, amikor felrúgta a salzburgi játékszabályokat (ami aztán lehetőséget adott Arco főkonyhamesternek, hogy elvégezze a művészet történetének leghíresebb visszarúgását...).
Ha szükségszerű volt, márpedig bizonyára az volt, hogy Mozartot cserbenhagyja a bécsi arisztokrata közönség, miközben a polgárság ekkor még csak töredékesen érvényesíthette művészeti akaratát, akkor tragédiáját képtelenség lett volna megakadályozni. Parasztosan fogalmazva: Mozart talán akkor úszhatta volna meg, ha beteljesítheti álmát, és elmehet Haydn után Londonba. Mindenki tudja, mit jelentett Haydn művészetében a két angolországi turné, amikor egyrészt megrendelésre írhatott - vagyis súlyos pénzért -, másrészt végre szabadon kiélhette összes zenei ambícióját. Többek közt ilyenkor derül ki, mennyire kétes Elias distinkciója, amikor az 54. lapon iparos művészekre és művész művészekre osztja a művészeket. Londonban e két művésztípus (ha tisztán szétválasztható egyáltalán) a legkevésbé sem ütötte egymást. Mozart Bécse hátrébb állt a társadalmi fejlődésben. Másrészt a zeneszerzőnek (pláne ha operát forgat fejében) még manapság, a művészeti művészet korszakában is az az ideális helyzet, ha iparosnak (megrendelésre dolgozónak) és művésznek (kötöttségektől mentes alkotónak) tekintik - egyidejűleg.
Elias kötete megható munka, hiszen a sorok közt egy jelentős tudós vall Mozart iránt érzett olthatatlan szerelméről. Ám sajnos szinte semmi újat nem mond sem Mozartról, sem a zseni szociológiájáról (e téren komoly hiány, hogy figyelmen kívül hagyja például a szabadkőművesség vagy a jozefinizmus problémáját, egyáltalán a felvilágosodás kérdéskörét), sem az Isten által Mozart mellé rendelt korról. Ráadásul ezt a majdnem semmit folyton kétszer mondja, kétszer mondja - ez egyik következménye annak, hogy a szöveg csak részben van autorizálva. Mi indokolta tehát magyar kiadását? Gonoszul azt mondhatnám: mindössze az, hogy rövid. Ám a Mozart-barátoknak ez csak kurta haszon.