A Mesterdalnokok az egyetlen Wagner-opera, melyet Solti György kétszer dirigált lemezre. Először 1975-ben vette fel a Deccának, Bécsben, a Bécsi Filharmonikusokkal. A második, 1995-ös felvétel idején már huszonöt éve nem vezényelte a művet színházban. Első lemezével nem volt elégedett, s annak valóban van egy bántóan gyenge pontja: Norman Bailey Sachsa. Ettől eltekintve az az előadás is méltó Soltihoz. Az új felvétel kísérőfüzetében elmondja, hogy néhány éve hallotta egyszer Pogner első felvonásbeli monológját a rádióban, s annyira meghatotta, hogy könynyezni kezdett s elfogta a vágy, hogy újra felvegye a művet. Erre Chicagóban került sor a Chicagói Szimfonikus Zenekarral és Kórussal, s persze nemzetközi szereposztással. Az interpretáció szelleme éppen ellentétes a Sawallischééval: egy nagy karmester fényes, mindenre kiterjedő figyelmű, mégis világpolgári nagystílűséggel előadott remeklésével van dolgunk. Az amerikai zenekarokat abszolút pontos játékukért szokták dicsérni, de itt jóval többről van szó, mint tökéletes pontosságról, Solti keze alatt a Chicagói Szimfonikusok olyan szépen, árnyaltan, a valőröknek olyan gazdagságával játszanak, hogy az még a Bécsi és a Berlini Filharmonikusoknak is dicsőségére válnék. A hegedűk pianóinak ilyen gyengédségét, a rezeknek ilyen hajlékonyságát, a dinamikai növekedéseknek és csúcspontoknak ilyen fényét még egyetlen Mesterdalnokok-felvételen sem hallottam; igen, a darab valamennyi felvétele közül talán ezen a legkáprázatosabb a zenekar produkciója - önmagában véve. Csak a mű sajátos világa, polgári-kismesteri atmoszférája teszi, hogy mindez a zenekari tökéletesség több is a kelleténél. Önmagában csodálatos, de a darabot talán a szükségesnél jobban is kifényezi, a kisvilágot határtalanná tágítja. Élő koncerteken készült felvételről lévén szó, nincsen az előadásban semmi sterilitás, hidegség, az interpretáció ihletett és eleven, mondhatni: melegszívű, de több mint polgári léptékű, áttöri a darab egészséges korlátozottságát és Solti egyéb - mitikus - Wagner-felvételeinek dimenzióiban mozog.
Ebben az előadásban is Ben Heppner énekli Stolzingi Walthert. Két év alatt a hangja színesebbé, érzékibbé vált, részvétele a szituációkban és a cselekményben - talán az élő előadás körülményei miatt is - aktívabb, szenvedélyesebb, mint Sawallisch felvételén volt, de valami veszendőbe ment ahhoz képest: a formálás kereksége, zártsága, plaszticitása. Az, ami korábban hangi alakítását olyan választékossá, nemessé, arisztokratikussá és költőivé tette. Éva szólama viszont tökéletes figurává testesül Karita Mattila hangja által. Ez a hang töretlenül fénylik, s noha az énekesnő a lány érzelmi zűrzavarait is érzékenyen közvetíti, hangjából mindvégig lefegyverző tisztaság sugárzik. Pognert René Pape énekli, akit a két évvel korábbi Sawallisch-felvételen még az Éjjeli őr rövid szerepében hallhattunk. Említettem Solti vallomását, hogy Pogner monológja a rádióból mennyire megindította és inspirálta. Az első felvonásnak ez a részlete az előadásban megkülönböztetett figyelemben is részesül; talán egyetlen más felvételen sincs ennyire érzékenyen és árnyaltan kidolgozva, mind zenekarilag, mind vokálisan. Dávidot - a Mozart-tenor megoldást demonstrálva - Herbert Lippert énekli, egészséges, ép hangon és differenciáltan, kellő naivitással és elevenséggel - itt nem jelentkeznek még az orgánumnak azok a törései, melyek nem sokkal később Solti utolsó operafelvételén, a Don Giovanni Ottavio-szerepében annyira dezilluzionálók. Beckmessert Alan Opie eleveníti meg, nem karikaturisztikusan, korrektül, de nem is emlékezetesen. Az énekes szereposztás egyetlen igazán problematikus pontja - ám ez az egész előadásra sorsdöntő hatással van - José van Dam Hans Sachsa. Nincsen sugárzó középpontja a figura világának, van Dam hangja fakó és kifejezésben szegényes, az énekes vokális fantáziája nem ér fel az alak kivételes karaktergazdagságához, az egész hangi alakítás jelentéktelen. Nem olyan bántó, mint Norman Bailey szerencsétlen szereplése volt Solti első Mesterdalnokok-felvételén, de kevés, nagyon kevés a figura sokrétűségéhez, színességéhez és fajsúlyához képest. Soltinak nem volt szerencséje Sachsaival. Pontosabban: ma visszatekintve inkább úgy tűnik, a műnek nincsen szerencséje jelenkorunk énekes-lehetőségeivel. Ha eltekintünk - de el lehet-e tekinteni? - az előadásnak attól a vakfoltjától, amelyet van Dam Sachsa jelent, Solti második Mesterdalnokok-felvétele karmesteri-zenekari remeklés, szinte szerelmi vallomás egy műhöz, amely így az idealitás szférájába emelkedik, s maga mögött hagy minden korlátozottat és földhöz tapadtat. Nem annyira kritika, mint inkább személyes ízlés bevallása, ha azt mondom, hogy számomra fontos a darab polgári derekassága és határoltsága, kézműves józansága, idealizmusa és poézisa mellett is szilárd földön járása. Az az egész darabra nézve szimbolikusnak tekinthető gesztus, amellyel Éva a második felvonásban békítően lefogja az Éjjeli őr kürtszavára kardot rántó Walther kezét.
Wolfgang Wagner és Daniel Barenboim 1996-os bayreuthi Mesterdalnokok-produkcióját 1999 és 2000 nyarán hallottam rádión keresztül, s az Arte műholdas tévéadón láttam az 1999-es videófelvételt. Ezek a közvetítések elég jó benyomást tettek rám. Most azonban, figyelmesen, partitúrával követve s Sawallisch és Solti felvételével összehasonlítva a videó CD-n kiadott hanganyagát, egyértelmű a csalódás. Mindenekelőtt kiderül annak hátránya, hogy az Ünnepi Játékok zenekara nem állandó, hanem alkalmi együttes, mely csak nyaranta működik. Bármilyen jó muzsikusok játszanak is benne, hiányzik az összeszokottság, az együttes játék csak hosszú időn át megérlelődő kultúrája. A szólamok önmagukban szépen szólnak, de nem reagálnak egymásra érzékenyen, nem születik meg a darabra annyira jellemző kamarajáték kölcsönössége és meghittsége. Barenboim 1996-ban dirigálta először a művet, s három év alatt, úgy tűnik, még nem vált annyira sajátjává, hogy ki tudná bontani gazdagságát. Vezénylése szerfölött nagyvonalú. Az előadás ennek következtében gyorsabbnak hat a szokásosnál, holott nem az, sőt nem szignifikáns mértékben, de hajszálnyival tovább is tart Sawallischénál és Soltiénál. Az alapszínek persze megszólalnak az előadásban, de az árnyalatok finomsága, a zenei karakterek gazdagsága és elevensége hiányzik az előadásból, a hangváltások nem artikulálódnak elég plasztikusan. Hiába Barenboim egyébként kivételes szín- és melódiaérzéke, ezúttal leegyszerűsödik a partitúra s az előadás nem elég változatos és eleven, hanem főleg az előrehaladás folytonossága és linearitása érvényesül, s nem bomlik ki az anyag szimultán mozgása, a pillanatok sokrétű belső tagoltsága. Sawallischéhoz és Soltiéhoz képest meglehetősen szegényes ez az előadás.
Az énekes együttes egyenetlen. Hans Sachsot Robert Holl, a neves dal- és oratóriuménekes alakítja. 1996-ban debütált a szerepben, s annak idején nagyon jó kritikákat kapott, elsősorban éneklésének árnyaltságát dicsérték. Ezzel szemben én nagyon is monotonnak hallom előadását. Noha basszusa jól győzi a szólam magasságait, mégis kicsit vastag ahhoz, hogy elég mozgékonyan és hajlékonyan kövesse a szerep sűrű hangváltásait, végtelen árnyalatgazdagságát, s nem is szól eléggé a zenekar fölött, mint Bernd Weikl baritonja, hanem mintegy elkeveredik a hangszerekkel. Holl hangvétele kétségtelenül nemes, a nagy monológokat ihletetten közvetíti, de a pillanatnyi reagálásokra épülő párjelenetekben nem elég kifejező, az emberi viszonyulásoknak mindaz a bonyolultsága, a hangütéseknek mindaz a változatossága, amely az Évával, Beckmesserrel és Waltherral való jelenetekben szükséges, hiányzik a hangi alakításból. Vagyis nem kevesebb hiányzik belőle, mint Sachs személyiségének varázsa. A videófelvétel ismeretében tudom, hogy ezen a színpadi előadás sem változtat. Immár két, válogatott erőkkel készült hangfelvétel tanúsága szerint Bernd Weikl óta nincsen igazán megfelelő énekes Sachs szerepére. Ezt tanulságos tudatosítani, ha Weikl alakítását lekicsinylően hasonlítjuk mondjuk Schöffler, Hotter vagy Edelmann egykori produkciójához. Matthias Hölle becsületesen elénekli Pognert, de hangja és szerepformálása egyáltalán nem emlékezetes. Andreas Schmidt személyében Beckmesser megszólaltatója szintén olyan operaénekes, aki dal- és oratóriuménekesként is ismert. Ő sem karikaturisztikusan elszínezve formálja meg a groteszk szólamot, hanem teljes komolysággal, de a videófelvételről tudni lehet, hogy a városi írnok kicsinyes hiúságát, keserű rosszindulatát a színpadi alakításban nem ellentétezi a Prey-féle elegancia és csiszoltság, hanem a figura ridegsége megfelel a - különben magas színvonalú - vokális ábrázolásnak. Schmidt Beckmessere nem bonyolult ember, de nem is igazán komikus, hanem inkább komor. Dávid szerepében Endrik Wottrichot halljuk. A videófelvételről kiderül, hogy esetében egyértelműen a figura motiválta a szereposztási döntést, nem pedig a vokalitás. Wottrich a bursikóz fiatalember modern, lezser, kissé hányaveti és indulataiban nem veszélytelen típusát adja, nem minden báj nélkül. Hiányzik azonban belőle az a naiv és tudálékos odaadás a mesterdalnok-művészetnek, mely első felvonásbeli nagy jelenetét hitelessé tenné. Megvan viszont benne a Sachs iránti szeretet és tisztelet rokonszenves színe. Sajnos a hangfelvételen mindebből semmi sem derül ki, csak egy natúr, erősen korlátozott és gyengén kiképzett karaktertenort hallunk, melyből nem bontakozik ki körüljárható figura. Emily Magee is csak a színpadon illúziót keltő és vonzó Éva, a hang és a megformálás semmitmondó. Van azonban az előadásnak hangban kiváló Stolzingi Walthere Peter Seiffert személyében. Nem igazán meggyőző Florestanja és Lohengrinje után ebben a szerepben végre excellál. Vokális formálása nem olyan nemes, mint Ben Heppneré a Sawallisch-féle felvételen, de nemesebb, mint Ben Heppneré a Solti vezényelte koncerteken. Az ő nagy előnye a hang fiatalos fénye, arany-ezüst sugárzása. Ez a hang nem lehet más az operában, mint győztes, Seiffert Waltherja a hangja és energikus előadásmódja jóvoltából poétikusan hősi és hősiesen poétikus figura, aki a veleszületett tehetséggel természetes módon sajátítja el és haladja meg a mesterdalnok-művészetet, és lesz egy új, romantikus művészeteszmény beteljesítője. Seiffert hangja és hangi alakítása kiemelkedik az előadásból, s ez az egyetlen olyan produkció a felvételen, mely a darab általam hangfelvételen 1937 óta követhető interpretációtörténetében is előkelő helyet foglalhat el.
A digitális felvételek korszakában három Mesterdalnokok-felvétel készült. Hogy valaki Sawallisch hitelesen német polgári előadását vagy Solti világpolgárian nagystílű interpretációját részesíti-e előnyben, ízlés dolga. Az azonban ténykérdésnek látszik, hogy Barenboim felvétele nem összemérhető velük. Mivel Bayreuth reprezentatív helye a Wagner-interpretációnak, a jelek szerint nem véletlennel van dolgunk, hanem reális hanyatlással kell szembenéznünk. Lehetséges, hogy Barenboim a művel való hosszú együttélés után teljesebben fogja tolmácsolni a darabot, de úgy tűnik, Hans Sachs szerepének teljes meghódítására, Pogner jellegzetes 19. századi német apa-hangjának felidézésére már kevés a remény. Ezeknek a szerepeknek a teljessége és hitelessége nem olvasható ki közvetlenül a kottából, ezekhez egy tradíción, egy kultúrán keresztül vezet az út. A Bildungsbürgertum eltűnésével ezek a szerepek elvesztik éltető talajukat és levegőjüket. S mivel nincsen még egy opera, mely olyan mértékben volna a Bildungsbürgertum szellemének koncentrátuma, mint a Mesterdalnokok, nehéz elfojtani a balsejtelmet, hogy az egész mű egyre légüresebb térbe kerül. Wagner összes többi operája kevésbé veszélyeztetett - a Ring posztmodern előadása nagyon is lehet autentikus, a Mesterdalnokokból nem lehetséges hiteles posztmodern előadás. Wagnernak a 19. században áltörténelmi műve mára igazi 19. századi történelmi művé záródott, s csak az őt éltető kultúrát átélve lehet megtalálni a hangját, felfedezni gazdagságát. Kérdés, hogy az operavilágban erre meddig van meg a képesség és a készség. Mert ha az előadásban feltámad a mű autentikus szelleme, akkor a közönség is át tudja élni.