|
- Az Ön nevét 1991-ben jegyezhettük meg, amikor megjelent Solti György új Varázsfuvola-felvétele,
amelyen Paminát énekelte. Ez a produkció tette önt nemzetközileg híressé?
- Igen. Készítettem ugyan már korábban is CD-felvételt, de biztos, hogy ez volt
a legfontosabb. Solti nagyon hosszú ideig keresett Paminát salzburgi Varázsfuvolájához,
mindenképp nagyon fiatal énekesnőt akart. 1989 táján, amikor előénekeltem neki,
a heidelbergi városi színházban már énekeltem a szerepet. Londonba utaztam, hogy
Solti György meghallgasson. A bemutatkozáskor nem csak az áriákat kérte, hanem
az egész szerepet, aztán leszerződtetett a salzburgi ünnepi játékokra. A lemez
más történet, oda egy másik énekesnőt szemelt ki, aki végül lemondta a közreműködést,
mert nem tudott vagy nem akart részt venni a felvételben. Így aztán lemezen is
elénekelhettem Paminát.
- Azon a lemezen sok akkori pályakezdő énekes hallható, például René Pape,
Sumi Jo, Uwe Heilmann. Milyen emlékeket őriz Soltiról, a salzburgi
Varázsfuvoláról és a felvételről?
- Csodálatos volt életemben először olyan zenekarral énekelni, mint a Bécsi Filharmonikusok.
Solti külön próbált valamennyiünkkel, ő kísért bennünket zongorán, nagyon alaposan
próbált. Szeretett fiatalokkal dolgozni, ő maga megszállottja volt a munkának,
és örült, hogy azok, akik körülötte voltak, ugyancsak dolgozni akarnak. Tele volt
életerővel és munkavággyal. 1989-ben ismertem meg, később egy sor koncerten énekeltem
vele, és lemezeket is készítettünk. Szerepelek a két Haydn-oratórium felvételén;
készültünk a János-passió előadására és felvételére is, már sok próbán túljutottunk,
de röviddel a koncertek előtt meghalt. Élete végéig hihetetlenül aktív volt, és
mindig új módon közelítette meg azokat a zenéket, amelyeket már korábban is vezényelt.
Azt hiszem, ha erre egy idős, tapasztalt karmester még képes, akkor az nagyon
sokat elárul az illető művészi minőségéről.
- A Varázsfuvola és Solti fordulópont lehetett a heidelbergi városi színház
fiatal társulati tagjának.
- Valóban, nem minden fiatal énekes előtt adódik ilyen. Nekem szerencsém volt
vele. A másik szerencse az, ha az ember élni tud a lehetőséggel, és általa képes
más szintre jutni munkájában. Akkor is ügyelni kell persze, hogy tartani tudja
a színvonalat és még tovább tudjon fejlődni.
- Hogyan lett önből énekes? A szokásos történet, zenész szülők, otthoni nagy
kamarazenélések, és így tovább?
- Nem. Apám iparos, otthon senki sem zenélt. De gyerekkoromban, mint majd' minden
gyerek, én is szívesen énekeltem. Tanultam gitározni, zongorázni, fuvolázni és
énekeltem a templomi kórusban. Fuvolásnak készültem, de aztán Christoph Prégardien
személyében közbejött egy véletlen. Akkor még ő is csak főiskolás volt, és mellékesen
hangképzést tanított. A templomi kórusban kis csoportokban foglalkozott velünk.
Megkérdezte, mik a terveim, ha leérettségizem. Mondtam, fuvola szakra szeretnék
jelentkezni, de még ingadozom, mert nem játszom elég jól, először talán zenetudományra
iratkozom be. Prégardien rábeszélt, próbálkozzam inkább az énekléssel. Szörnyen
bizonytalan voltam magamban, de elmentem felvételi vizsgát tenni.
- Kinél tanult?
- A frankfurti főiskolán Elsa Caveltinél. Elsa Caveltit ma már kevesen
ismerik - híres alténekesnő volt, de drámai szopránszerepeket is énekelt. Ma már
kilencven fölött jár, és ha tehetem, meglátogatom, hogy megigyunk együtt egy kávét.
- Innentől már ismerjük a történetet: Heidelberg, városi színház, kis szerepek,
és a nagy kiugrás...
- Nem voltak azok olyan kis szerepek. Egy ilyen kicsi színháznál, ahol csekély
létszámú, állandó társulat működik, az ember sokféle szerepet kap. Két évet töltöttem
Heidelbergben, ahol jelentős rutinra tehettem szert. Nagyon alaposan próbáltunk,
minden szerepet hat-nyolc alkalommal kellett elénekelni egy-egy szezonban. Vigyáztak
a fiatalokra, nem próbálták túl hamar ilyen vagy olyan irányba kényszeríteni.
- Ön két évig volt társulati tag egy színházban, s tíz éve szabadfoglalkozású.
Élő példája annak, amiben ma élünk: a régi, nagy, legendás együttesek kora letűnt,
az énekesek egyik színházból a másikba repülnek, egy-egy szerepre szerződnek.
Ennek nyilván vannak előnyei és hátrányai. - Tudomásul kell venni, bár szerintem
nagyon sokan énekelnének állandó ensemble-ban. Csak hát ha valaki állandóan egy
helyen énekel, az nem tud vendégszerepelésre utazni, karriert csinálni. S a karrieren
túl is létezik egy nagyon fontos szempont: ez az életforma lehetővé teszi, hogy
az ember állandóan fejlődjön, sokat dolgozzon, és mindig a legszínvonalasabb produkciókban
vegyen részt. - Ugyanakkor az énekesi pálya mintha megrövidülne.
- Igen, ez is része a mai világnak. A fesztiválokon, a lemezeken, az operaszínpadokon
mindig valami új, látványos szenzáció kell. Ez valóban rövidebbé teszi a művészi
pályát. Elvben sokkal hosszabbnak kellene lennie egy karriernek, mint amilyen
manapság.
- Hamar elhasználódnak a művészek?
- Az egyik igen a másik nem. Mindig is voltak és ma is vannak, akik okosan gazdálkodnak
a tehetségükkel. Csakhogy ma gyorsabban élünk, mint régen. A technika lehetővé
teszi, hogy egyik nap itt, a másik nap ott énekeljünk. A testünk azonban egy idő
után nemet mond. Aki nem hallgat a testére, az nem lesz boldog a hivatásában,
és nem is gyakorolhatja sokáig.
- Az állandó versenyhelyzetben nem lehet könnyű nemet mondani...
- A verseny jó dolog. Csak ne tekintsük a művészetet sportnak. Nincs annál inspirálóbb,
mint mikor az embernek nagyon színvonalas kollégái vannak. Mi az öröm abban, ha
nálunk sokkal gyengébbekkel kell énekelnünk?
- Klukon Edittől tudom, hogy budapesti dalestje után néhány Rózsalovag-előadás
várja. Milyen operaszerepeket énekel?
- Voltaképp nem nagy a repertoárom. Elsősorban a német művek állnak közel hozzám,
a legfontosabbak a Mozart és Strauss operái. De énekeltem például Marzellinát
a Fidelióban, és Agátát A bűvös vadászban. Érdekes, hogy az énekesektől
általában azt kérdezik, mikor tartják a következő premiert. Azt nem szokták megkérdezni,
mikor lesz a következő Máté-passió. Nekem a koncertezés, a dal és az oratórium
legalább annyira fontos, mint az opera.
- A fiatal énekes nemzedék nagyon sok tagja énekel dalt. A daléneklés presztízse
megnőtt, a dalestek iránti érdeklődés azonban világszerte csökken. (Az okok kiderítése
zeneszociológiai vizsgálatot igényelne.) Vajon a mai énekesek átlaga intellektuálisabb,
mint elődei? Mi vonzza az új énekesgenerációt a dalhoz?
- Azt nem tudom megítélni, hogy intellektuálisabbak?e a mai énekesek, mint az
előző nemzedékek tagjai voltak, de tény, hogy tanulmányaink alatt - legalábbis
nálunk, Németországban - sokkal többet találkoztunk a műfajjal, mint korábban.
Ma a Lied sokkal szervesebb része a képzésnek, a növendék automatikusan
megtanulja a dalirodalom jelentős részét. És ismerek olyan kis hangversenyrendező
cégeket, amelyek segítik a fiatal énekeseket, hogy dalestek pódiumain szerezzenek
rutint. A közönség dalirodalom iránti érdeklődésének tagadhatatlan csökkenését
pedig az iskolai képzés hiányosságai okozzák. A mai ember kevésbé érdeklődik a
költészet, kivált a romantikus költészet iránt, sokkal könnyebben fogadja be a
vizuális hatásokat, kevésbé az akusztikusakat. Ma is nagyon sokan tanulnak zenét,
de a dalénekléshez való viszony alapjában megváltozott. Ha fiatal korban az ember
nem kerül kapcsolatba a műfajjal, akár a szülői házban, akár másutt, később inkább
Az Operaház fantomjára, vagy a Macskákra vált jegyet.
- Reménytelen a helyzet?
- Hogy van-e recept a helyzet orvoslására, azon sokfelé gondolkodnak. Az is baj,
hogy a dalesteken állandóan A téli utazást lehet hallani, esetleg A
szép molnárlányt. Szerintem a dalesteket össze kellene kötni felolvasásokkal.
A zenei és irodalmi programokat pedig egy-egy nagyobb témához lehetne kötni. De
azért még mindig sokfelé vonzanak telt házat a magas színvonalú dalest-sorozatok.
Dalestre nagyon speciális közönség jár, de az a nézet, hogy dalesteket nem lehet
eladni, és hogy a műfaj reménytelen, rövid távú gondolkodásra vall.
|
