Január 26-án DUBROVAY LÁSZLÓ Quintett no. 3 című rézfúvós fanfárzenéje nyitotta a sort. Mint általában a szerző újabb művei, ez is különleges hangszeres effektusokat, meghökkentő megoldásokat vonultat fel és egyesít meglepően konzervatív dallamvilággal, régies formálással. Összességében szórakoztató, érdekes zene - az Ewald Rézfúvós Kvintett tagjai aligha bánták a megtanulására szánt időt.
BOZAY ATTILA 8. zongoradarabja nem szerepelt az előzetesen kiadott programban. Egy Tihanyi-opusz helyett játszotta el végül a fiatal és igen tehetséges Dargay Marcell. Sajnálom, hogy Tihanyi műve nem hangzott el - de örülök, hogy Bozay helyettesítette. A csaknem negyedszázada írt, a zongora extrém színeit (húrokon való pengetés, felhang-játékok stb.) felvonultató kompozíció tudniillik ma is frissnek, merésznek hat. És nem pusztán leltára az újszerű hangzásoknak: erőteljesen formált, logikusan felépülő zene. Az oboára és zongorára írt (az eredeti programban is szereplő) Tételpár (előadók: Kiss József és Körmendi Klára) szigorúbb, aszketikusabb - de ugyancsak arról tanúskodik: Bozay jól ismerte a kortárs törekvéseket, biztos ízléssel igazodott el közöttük, s egyéni utat járt.
JÁRDÁNYI PÁL dalaival újabb évtizedeket ugrottunk vissza az időben. Az ötvenes évek végén keletkezett Szerelmes dalokat érdemes volt elővenni. Csak a középső tétel felett járt el az idő. Ez "humoros" akar lenni, de közhelyeken nemigen jut túl (magyar szerzőknél megfigyelhető, a humor egyenlő a staccatóval, a rutty-rutty-szerű kísérettel s a Kitrákotty-mese dandalújára és röf-röfjére emlékeztető fordulatokkal). A nyitótétel viszont egészen eredeti és költői. Csupa kvinthangzás, pentaton, de kellő pillanatban finoman moduláló dallamvilág, a Bajza-költemény virelai-formáját nem szolgaian követő, de mégis érzékeltető szerkezet. Utána a Theodor Storm-sorokra készült második darab némiképp bartókos hangzású - az op. 14-es Szvit harmóniavilágára és "arabos" hangsoraira emlékeztet (de nem követi mechanikusan az úgynevezett 1:2-es modellskálát). Bartókot juttathatja a hallgató eszébe a záró, ötödik darab (Szabó Lőrinc versére); A fából faragott királyfi C-dúr varázszenéjének Bartókját, meg a Kékszakállú virágoskertjének motívumait. Hatásos, szép muzsika, ezúttal Csavlek Etelka és Baranyay László aratott vele nagy sikert.
Nem lehet tagadni: PONGRÁCZ ZOLTÁN diszkrét elektronikával kiegészített ütőhangszeres Három bagatellje is hatásos kompozíció. Elképesztő, hogy csak most, közel harminc esztendővel keletkezése után hangzott fel először Budapesten! Súlyos felelősség terheli azokat, akik Pongráczot, a magyar zene egyik nagy kísérletezőjét annak idején évekre félreállították.
Erősítők és magnószalag után BÁNKÖVI GYULA Reményvirágok című darabjában drámai kontrasztként csembaló és blockflöte következett (előadók: Bánfi Balázs, Ratkó Ágnes). Hamarosan megérjük, hogy a legmodernebb darabhoz 415-ös a-ra kell hangolni a bélhúros gambákat... Bánkövi "historikus" darabja nem csupán a régi hangzást eleveníti fel. Mintha a két hangszer (különösképp a fúvós) letűnt korok dallamainak visszavarázslásával kísérletezne. Eleinte glissandókat csal elő a játékos - a csembaló konokul, szinte részvétlenül repetált, olykor lassuló, majd gyorsuló hangjai mellett. Aztán úgy tűnik, megszülethet a nagy dallam. De csak egy pentaton magig, utóbb egy bartókos dallamfoszlányig jutunk. Siegfried felhagy a madár dalának utánzásával. Mélységesen "mai" ez a sajátos "régi" zene.
Régi - DECSÉNYI JÁNOS művének már címében is szerepel ez a szó. 1988 és '91 közt keletkeztek a Régi magyar szövegek című oratorikus alkotás tételei, melyek közül ezúttal a Károli-Biblia sorait felhasználó Mózest énekelte el Fried Péter, igen felkészülten, két pianista, Eckhardt Gábor és Hargitai Imre, valamint a Serei Zsolt vezette Componensemble kíséretével. Decsényi sokszor bizonyította már, hogy drámai érzékű és nagy fantáziájú alkotó. Szöveges darabjaiban ugyanakkor majdnem mindig akadnak prozódiailag földhözragadt (mert az adott szó beszédbeli lejtéséhez, ritmusához túl szolgaian kötődő) részletek. További kifogásom e darabbal kapcsolatban: Isten szavát nem illik így, szólóénekessel felidézni. Gondoljunk arra, hogyan szólal meg az Úr Schoenberg Mózesében. Vagy Stravinskynál, az Özönvízben - két basszista duettjével, s hátborzongató nagydob-tremolóval. Egy efféle változtatást talán itt is meg lehetne fontolni. zárószakasz, h-a, majd h-c-esz-c ismételgetésével egyébként megkapóan szép, mélyen megragad hallgató emlékezetében.

A szombati koncertet (január 27.) HORVÁTH BALÁZS Alterego című szaxofonkvartettje nyitotta - erről épp a Muzsika előző számában már megírtam (alapjában véve kedvező) véleményemet.
Múltkoriban megismert vonósnégyese alapján sokat vártam a fiatal DURKÓ PÉTER-től - s nem csalódtam. Dalciklusa, a Visszhang Apollinaire költeményeire, amelyet a szerző és Csordás Klára előadásában hallhattunk, bámulatosan érett alkotás. Álomszerű, tűnékeny, lebegő, soha nem kiszámítható - de a rendezettség érzetét kelti. Finom és elegáns, de nem bágyadt. Talán nem csak belemagyarázás, ha a Párizs iskoláját kijárt muzsikus zenéjében az ember francia hatásokat és francia ínyencséget vél felfedezni. (Mintha egy diszkrét idézetféle is akadna a zárótétel végén Debussy Tengeréből - nota bene, a szövegben is tengerről van szó).
Hogy miért kellett e mű után még szünet előtt meghallgatnunk FARKAS FERENC Szerenádját, bevallom, nemigen értettem. A közelmúltban elhunyt nagy komponista és tanár előtti tisztelgésre, megemlékezésre efféle "használati" zene nemigen alkalmas. Igazán lehetett volna szebbet, poétikusabbat, jelentősebbet találni a Tanár Úr gazdag életművéből.
A második részben, DURKÓ ZSOLT igen szép 1. Vonósnégyesének színvonalas előadása (Somogyi Kvartett) után került sor a már bevezetőben említett "fél ősbemutatóra": HOLLÓS MÁTÉ Adagio ed Appassionato című fuvola-hegedű-zongora-triójának előadására (Gyöngyössy Zoltán, Somogyi Péter, Eckhardt Gábor). Hollós zenéjét egy ideje a régi tonalitás elemeinek tudatos felelevenítése, sajátosan fátyolos nosztalgia jellemzi. Adagio és appassionato közt nem olyan nagy a különbség. Az utóbbi tritonuszokká torzítja az előbbi kvart-kvintjeit, de a szenvedély eléggé visszafogott marad.
A koncertet záró kórusblokk első két darabjáról nincs sok mondandóm. VASS LAJOS Varázséneke, illetve NÓGRÁDI PÉTER Balladája a maga nemében minőségi munka ugyan, de nem ilyen jellgű fesztiválra, inkább kórustalálkozók műsorára való. SZOKOLAY SÁNDOR Két ballada című műve más kategória. Újra és újra bámulattal tölt el, menynyire merész hangon szólt Szokolay pályakezdésének éveiben. Különösen a bantu néger szövegre írt második tétel eleven ritmusai hatnak mai, megfáradt világunkban üdítően frissnek. Köszönet illeti a Nemzeti Énnekkart, Antal Mátyás dirigenst, a közreműködő zongoristákat, Szokolay Balázst, Homor Zsuzsannát és az ütős Láng Zénót az előadásért.

A zárókoncerten (január 28.) a tisztes színvonalon muzsikáló Szombathelyi Szimfonikus Zenekar négy művet szólaltatott meg Kocsár Balázs vezetésével. Közülük az elsőről, BALASSA SÁNDOR Hunok völgye című nyitányáról, mi tagadás, nem szívesen szólok. Végtelenül távol áll tőlem az az ideológia, amelynek Balassa szolgálatába szegődött. Nem hiszek a sumer-magyarológiában, Bobula Ida néni tanaiban, a Kiszely professzor-féle barguzini öregasszony-Petőfiben, Pilis-Pólusban, Pap Gábor történész meséiben, rovásírásban, Svájcba szakadt hunokban, egyebekben. Nem értem, mire való ez a délibábos történész- és nyelvészkedés. Nem értem, mi benne a hazafias". Csak kiröhögtetjük magunkat vele, nyugati értelmiségiek előtt. Semmivel sem különb az ilyesmi, mint a dákoromán elmélet. Tisztelem Balassa zenei tehetségét, tisztelettel adózom mindannak, amit egykor a magyar zeneművészet előrehaladásáért tett, de nem lelkesít, amikor üres pentaton témákkal bajmolódik, mondván: az a magyar", meg a fríges melodika. S mindehhez az ötvenes éveket idéző szonátaszerű forma...
KOCSÁR MIKLÓS Csellóversenyében a hagyományosabb hangvétel és formálás nem tudni, miért, nem feszélyez. Elfogadom, hogy napjaink zenésze kissé visszafordul. Ez általános tendencia, s mindaddig nem zavar, amíg nem az ötvenes évek a visszakozás célja. A háromtételes műből ezúttal a lassút éreztem - Mérei Tamás érzékeny előadásában - különösen ihletettnek.
Hamarjában nem tudom, MAROS RUDOLF 3. Euphoniája mikor hangzott el hangversenyen - elhangzott-e egyáltalán? - az ősbemutató után. Akkor, a hatvanas évek közepén Maros művei hihetetlenül merésznek hatottak. Maros példakép lehetett a fiatalok előtt. Az utókor kevés szerzővel volt ennyire hálátlan, mint vele. Halála - 1982 - után szinte semmit sem játszottak tőle. Épp ideje jóvátenni a bűnös mulasztást. Zene ez, a javából.
VISKI JÁNOS Hegedűversenyét sem ártott végre egyszer elővenni. Nem mondom, hogy korszakos remekmű volna - ám tetszetős kompozíció. Romantikus dallamokban gazdag, olykor Goldmarkra emlékeztet, ugyanakkor Kodály, Bartók hatása is erősen érződik rajta. Helyenként eredeti színeket kever ki a szerző a fafúvókból. S a szólista sem panaszkodhat. Jászthat édes-bús melódiákat, meg futamokat, kettősfogásokat bőséggel. Megmutathatja virtuóz képességeit. Perényi Eszter élt az alkalommal.