Amikor a darabot a Liszt Ferenc Kamarazenekar tanulni kezdte, az együttes még semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett a kortárs zene megszólaltatásának területén: pályafutásunk során ez volt az első ilyen jellegű kompozíció. Ezért aztán nem csoda, hogy a III. concerto különleges szerepet játszott az életünkben. Amikor Szőllősy András a kamarazenekarnak ajánlotta, még nem tudhattuk, milyen elsöprő sikert arat majd: sejtelmünk sem volt róla, hogy elnyeri a párizsi Tribune Internationale des Compositeurs Contemporains nagydíját. A darab első felvétele azonban - a Magyar Rádióban - éppen a Tribune kedvéért készült.
A III. concertót rengeteget próbáltuk, mielőtt hangversenyen is megszólaltattuk volna. Amikor - több mint harminc éve - elkezdtük tanulni, még karmesterrel dolgoztunk: Sándor Frigyes vezényelte az együttest. Talán nem hangzik félreérthetően, ha azt mondom: valósággal együtt írtuk a művet, a zeneszerző és a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Szőllősy Andrást fantasztikus arányérzéke, no és persze maximalizmusa arra késztette, hogy sokáig csiszolja a darabot. Úgy emlékszem, a próbák folyamán mindannak hatására, amit játékunkból tanulságként leszűrt, nem volt rest tovább alakítani a partitúrát: a szólamokból - éppen a változtatások miatt - több másolatot is kellett készíteni. Megpróbált olyan vonós hangzáseffektusokat keresni - sikerrel -, amilyeneket korábban nemigen hallhatott a közönség, mi pedig igyekeztünk megvalósítani az elképzeléseit. Akkor már természetesen ismertem őt - mint Szőllősy András professzort, tanáromat a Zeneakadémián, hiszen hozzá jártunk zenetörténet-órára. Nagy élmény volt mindannyiunk számára, hogy más minőségben is együttműködhetünk vele.
Persze tapasztalatlanok voltunk, hiszen magát a zenekari játékot is akkoriban tanultuk. Fiatalos hévvel láttunk neki a feladatnak, és bizony menet közben derültek ki a problémák. Amikor aztán végre valóban megszólalt egy rész, akkor következett el az ideje annak, hogy egyáltalán hozzá merjünk szólni a játszanivalóhoz. Szőllősy nagyon szigorú volt a próbákon - ezt nemcsak Liszt Ferenc Kamarazenekar-i tapasztalataim alapján állíthatom: hosszú ideig a Rádiózenekarnak is tagja voltam, s az idő tájt minden új magyar zenét ez utóbbi együttes játszott szalagra. Elmondhatom, Szőllősy Andrást egészen addig, amíg nem szólalt meg pontosan az, amit leírt, nem lehetett meggyőzni semmilyen ellenvélemény helyességéről. Tántoríthatatlan igényességgel ragaszkodott ahhoz, hogy lejátsszuk, amit elképzelt - és sok más zeneszerzővel ellentétben neki valóban határozott elképzelései voltak. A hangszeres muzsikusok tudják, milyen ritka ez ebben a műfajban: nem minden zeneszerző tudja, mit akar, és nem mindegyikük hallja, amit a zenész játszik. Aki Szőllősyvel csak egyszer is együtt dolgozhatott, azonnal megtanulta becsülni őt. Egyetlen próba elég volt, hogy rájöjjön: mindannak, amit leírt, értelme van. Az ő jelenlétében nem lehetett "fű alatt" játszani.
A III. concerto az évtizedek során klasszikus alkotássá vált. Ha a magyar zenét akartuk külföldön bemutatni, az első darabok közé tartozott, amit elővettünk. Soha, sehol nem vallottunk vele szégyent.