Kurtág Györgynek már a külseje is lebilincselő. Az az érzésünk, mintha Alberto Giacometti egyik szobra kelt volna életre, mintha Samuel Beckett valamelyik szereplője lépne elénk. Gondolhatnánk akár azt is, hogy Franz Kafka rajzolta meg alakját, esetleg Paul Klee. Mi az, ami különös a megjelenésében? A mindennapokban gyámoltalannak tűnik, esetlennek, mintha nem tájékozódna megbízhatóan-otthonosan az "értelmezett világban" - hogy Rilkével fejezzük ki magunkat. Kurtág, aki 1926-ban született a romániai Lugoson, aki Ligeti Györggyel együtt a legjelentősebb magyar komponista, s akinek az őt megillető elismerés csak későn jutott osztályrészül, soha nem tanított zeneszerzést; a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián előbb zongorára, majd kamarazenére oktatta növendékeit. Itt van az ő hazája. Ha valaki csak egyszer is látta őt tanítani, nyomban szertefoszlik az alakját övező titokzatosság. Kurtág a hangokban él, egész létezése mintha a játékon múlna; hiszen ha sikerül egy frázis, egy átvezetés, vagy amit éppen a muzsikusokkal ki akar dolgozni - ragyog a boldogságtól. Ha meg akarjuk érteni Kurtágot, a zeneszerzőt, leginkább úgy kerülhetünk közel hozzá, ha tanárként ismerjük meg. A múlt nagy remekműveivel a legbensőségesebb viszonyban van. Mozart valamelyik operája? Brahms egyik vonóshatosa? Egy Beethoven-hegedűszonáta? Bizonyosak lehetünk abban, hogy elevenen él benne valamennyi, elég leülnie a zongorához, és máris idéz belőlük. Mélységesen tudatában van annak, hogy kései korban élünk, hogy a zenei örökség végtelenül gazdag, ám a tonalitás odaveszett. Életművét a széphangzás utáni olthatatlan vágy hatja át, akárha valamiféle tiltott gyümölcsre áhítozna; olykor szabad belőle szakítania, de szinte csak titokban. Erre emlékeztet egy feledhetetlen pillanat a Kafka-töredékek Schumann előtt tisztelgő darabjában. A múlt remekműveinek nagyrabecsülése, mi több, szeretete nála oly erős, hogy már-már nyomasztó teherré válik, s a feszültség a között, ami egykor lehetséges volt, s a között, ami még lehetséges, majdhogynem kettészakítja őt. Ami zenéjében nyers, rút, gyakran tudatosan szűkmarkú, sőt szánt szándékkal szegényes, az ebből a meghasonlásból eredeztethető. Mindamellett ez a meghasonlás alkotásainak fontos ösztökélője; e feszültség elviselni tudása révén az igazság jegyét viseli magán. Műveinek üzenetét hosszú ideig nem akarták megérteni; az újítók sokáig divatos pátosza számára mindig gyanús volt és idegen maradt. Nem valamiféle merev tan mellett kötelezte el magát; csakis a lehető legközvetlenebb önkifejezés érdekelte. Csillapíthatatlan kíváncsisága folytán mindent tudomásul vesz, ami a zene dolgában a világban történt és történik. Egymástól olyannyira különböző művészegyéniségeknél tanult, mint Olivier Messiaen és Darius Milhaud, ismeri Karlheinz Stockhausen műveit, melyekre csodálattal tekint; Luigi Nono, Pierre Boulez és sokan mások hagytak nyomot a maguk egyedi módján alkotásain. Mindez azonban még inkább arra vezette, hogy - mindeme hatásokon át - tévedhetetlenül a maga útjára leljen. És tényleg, valóságos kis csoda: két hang, egy dallamfoszlány, egy hangzat elegendő számára - ezek összetéveszthetetlenül az övéi - zenei világa fölépítéséhez. E világ a határtalan igényesség gyümölcse, olyasvalaki alkotása, akinek az életében az immár aláhanyatló huszadik század véres utópiái és katasztrófái mély nyomot hagytak. Épp ezért érvényes rá, amit Walter Benjamin egyszer hasonlíthatatlanul szépen mondott Franz Kafkáról: "Kafka minden gesztus mögött - akár El Greco - felszakítja az eget; de akárcsak Grecónál - aki az expresszionisták patrónusa volt -, a döntő elem, a történés középpontja a gesztus marad." (Walter Benjamin: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980, 795.) Találóbb kép aligha akadna, hogy megfogalmazzuk Kurtág Györgynek, a muzsikusnak az eszményét, valamint azt, ami zenéjét egészen sajátságosan jellemzi: a gesztus roppant intenzitása. Felbecsülhetetlen érték ez, mert a szeretet szól belőle.