Október végén megalapítása óta negyedszer tanácskoztak a magyar fővárosban a Musica Danubiana nemzetközi projekt résztvevői. A Duna-menti országok zenetörténészei, előadói, fesztiválszervezői, pedagógusai közötti együttműködésre 1991-ben Budapesten tett javaslatot az Interart Fesztiválközpont, amely akkoriban nemcsak a Soproni Régizenei Napok szervezésével, hanem a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjának kialakításával is foglalkozott. A szellemi támogatást az UNESCO mellett működő Nemzetközi Zenei Tanács szolgáltatta, amelyhez azután a genfi székhelyű Európai Fesztiválok Szövetsége, majd az Új Zene Nemzetközi Társasága is csatlakozott. A zenei programot Kék Duna néven tették közzé.
Az előzmények Magyarországhoz, a magyar muzikológia kutatási eredményeihez fűződnek - nevezetesen Dobszay László munkásságához. Dobszay már 1980-ban kezdeményezte Musicalia Danubiana címmel forráskiadások megjelentetését, kooperációban osztrák, szlovák és román zenetörténészekkel. "A sorozat megtervezésekor két dolog azonnal világossá vált. Egyrészt hogy sem a mai, sem a régi országhatárokat nem szabad szigorúan venni" - mondotta mostani, a konferenciát megnyitó előadásában a professzor, aki arról adott számot, hogy műhelyük a sorozatban eddig összesen tizenhét kötetet jelentetett meg. Ebből három a középkori gregorián hagyományt, kettő annak protestáns továbbélését, másik három a 17. századi városi műzenét, egy ugyanebből a századból az uzuális zeneművelést, egy pedig a főúri körök zenei életét dolgozta föl. További hat kötet a 18. századi nyugatias egyházi és világi műzenét, egy meg a verbunkosnak nevezett magyaros stílus születését szemlélteti. Hozzátette: a sorozat csakhamar megállt volna, ha kizárólag tudományos feladatot teljesít. "Sikerének titka az volt, hogy egyszerre adott kutatási segédanyagot a tudománynak, szinte azonnal játszható műveket a gyakorló zenészeknek, élményt a nagyközönségnek, új, többnyire könnyen játszható példákat a zenetanításnak." Az egyes kiadványok a régi rögzítési módok mellett természetesen a modern kottákat is tartalmazzák. A Kájoni-kódex roppant érdekes és jelentős forrás értékű anyagának ilyetén megjelentetése egyébként nem kevés diplomáciai erőfeszítést igényelt, minthogy az eredeti kéziratot Erdélyben őrizték, és 1988-ban egy falüregből került elő.
A magyar archívumok kutatása folytatódik, de hogy a megjelent sorozat valóságos értéke megállapítható legyen, szükséges, hogy más országokban mások tegyék közzé a zenei archívumok anyagát - szögezte le Dobszay.
A múlt kincseinek feltárása és megőrzése volt tehát a kiindulópont a Musica Danubiana alapításakor. 1992-ben Szófiában tartották a következő regionális találkozót, 1994-ben ismét Budapest lehetett a vendéglátó, ekkor a kulturális turizmus kérdéseivel foglalkoztak, 1995-ben ugyancsak a magyar fővárosban jött létre az együttműködés a Musica Nova ügyében az Új Zene Nemzetközi Társaságával és az Európai Fesztiválszövetséggel (EFA). 1996-ban már a közös fellépés lehetőségeiről beszéltek - megint Budapesten. 1999-ben két konferenciát rendeztek, az egyiket Ruszéban (itt a kulturális identitásról esett szó), a szlovákiai tanácskozáson, Pozsonyban pedig a régizenei kutatások összehangolását vitatták meg. Az októberi fórumon - az MTA Zenetudományi Intézetében - a Duna-menti országok muzikológusainak, zeneszerzőinek, fesztiválszervezőinek, kortárs zenei előadóművészeinek, pedagógusainak, zenei szervezeteinek, tudományos műhelyeinek képviselői jelentek meg. A közös kulturális örökség feldolgozása mellett a Musica Danubiana feladata a mai zeneszerzés értékeinek bemutatása. Ennek módozatairól különféleképpen vélekedtek a résztvevők.
A Nemzetközi Zenei Tanács és az EFA elnöke, Frans de Ruiter úgy találja, hogy az ezredfordulón új kihívások és újfajta szükségletek jelentek meg. A különféle zenei szervezeteknek lépést kell tartaniuk a technológia fejlődésével. Rajta kívül többen is fölvetették, hogy tulajdonképpen rendelkezésre áll a lehetőség, mármint a korszerű internetes információs hálózat, hogy egymás programjairól és tevékenységéről - elvileg - naprakészen értesülhessenek például a fesztiválszervezők; elérhető az EFA honlapja. A home page gyakorlati segítő szerepét érzékeltette Klenjánszky Tamás, aki kettős szerepet vállalt: az EFA főtitkáraként vendég volt, a Interart hajdani alapítója- és mai résztulajdonosaként házigazda. Az adatbázisok - saját tapasztalatunk is ez - még nem változnak mindenütt elég friss tempóban. A kivételes, jó példa ellentmondani látszik ennek: Ábrahám Mariann zongorapedagógus, a Magyar Zenetanárok Szövetségének tagja arról beszélt, hogy növendékeit sikerrel készítette föl egészen új, a világhálóról beszerzett kompozíciókkal egy nemzetközi zenei versenyre. A svéd Bengt Lindström a zenei fesztiválok és a művészettámogatás skandináv szisztémáját vázolta. Beszélt a gyönyörködtető sokféleségről, és arról, hogy a civil szféra a jóléti államban képes fönntartani, sőt üzletként kezelni a zenei élet eseményeit, a lemezkiadást.
Marschall Miklós közgazdász azt elemezte, hogy az úgynevezett posztkommunista társadalmakban milyen a politikusok és a kortárs művészet viszonya. Nem túl kedvező, ám reális képet rajzolt, hiszen tény, hogy a civil szervezetek és alapítványok pénzügyi támogatásának törvényi feltételei sajnos magukban rejtik a korrupció lehetőségét. Véleménye szerint az utóbbi tíz évben Magyarországon egyetlen politikus sem mutatott vonzó kulturális jövőképet, nem épített föl világos stratégiát. A szakminisztérium szolgáltató, koordináló szervezet helyett konzervatív szemléletű "gazdaként" tekint a kulturális intézményekre.
Érdekes és reményt keltő volt hallani a jugoszláv zenei szervezetek és fesztiválok képviselőit, akik úgy érzik, szlovén és horvát kollégáikhoz hasonlóan képesek lesznek kitörni a háború okozta elszigeteltségből, és termékeny évek előtt állnak.
A tanácskozás valamennyi előadását nincs módunk részletezni. Anélkül, hogy bántó általánosításokat tennénk, elmondható: úgy tetszik, mintha keletre haladva egyre nehezebb lenne a helyzet. Nem véletlen tehát, hogy a tanácskozás során többen megfogalmazták igényüket: a Musica Danubiana építsen föl valamiféle rugalmas szervezeti struktúrát, amelynek segítségével a különbségek - nyilvánvalóan hosszú távon - fokozatosan kiegyenlítődhetnének.