A Holland-magyar régizene fesztivál második estjén kizárólag külföldi vendégek léptek pódiumra; a koncerten a versenymű került az érdeklődés homlokterébe. Az összhatást egy ellentmondással jellemezhetem: a neves muzsikusok többnyire magas színvonalú, kiegyenlített produkciót nyújtottak, ám játékukból mind hangszeres teljesítmény, mind zenei ihletettség szempontjából hiányzott az a többlet, amely a nemzetközi régizenei mezőny átlaga fölé emelhette volna előadásukat. Legjobbnak éppenséggel nem a szólisták, hanem a kísérő együttesként fellépő olasz vonós consort, az ITALIAN CONNECTION tagjai bizonyultak: Fiorenza de Donatis, Stefano Rossi, Igor Roukhadze és Rudolf Senn frissen és karaktergazdagon zenélő kvartettje a csellista WOUTER MÖLLER-rel kiegészülve egészséges vonóshangzás hátterét adta a szólistaprodukciókhoz.
Az első részt Giuseppe Sammartini F-dúr furulyaversenye vezette be: ANNEKE BOEKE játékát a nyitótételben felszabadultság és pontosság jellemezte: előadásmódja egyszerre volt ritmikus és ugyanakkor beszédes. A rubato persze a lassú tétel előadásakor került leginkább előtérbe, míg a finálé összhatását néhány kisebb pontatlanság, sietés, kapkodás rontotta. BOB VAN ASPEREN saját csembalóátiratában szólaltatta meg Bach d-moll hegedűpartitájának (BWV 1004) önálló életet élő, nevezetes tételét, a Chaconne-t. Elvi kifogása aligha lehet bárkinek az adaptáció ellen - maga Bach is számos művét dolgozta át más hangszerre. Inkább az eredmény volt az, ami nem győzött meg: van Asperen míves kidolgozással és nemegyszer virtuózan vezette elő saját Chaconne-olvasatát, a produkcióból azonban hiányzott a szuggesztivitás, a jelentős muzsikálás atmoszférája. Wouter Möllert is némiképp csalódottan hallgattam Vivaldi h-moll csellóversenyében (RV. 424): a mély regiszterben szép, öblös hang a többi fekvésben összezsugorodik; a technika fürge, de a szólista hajlamos a disztonálásra - a lassú tételben kifejezetten eluralkodott a hamisság. Furcsán ellentmondott a muzsikus csekély hangjának, hogy a karakterizálás terén újra és újra megpróbálta előtérbe állítani a robusztus megszólalásmódot.
Lényegében az első rész vegyes benyomásait erősítette meg a hangverseny szünet utáni része is. LUCY VAN DAEL Bach g-moll hegedűversenyében (BWV 1056) pergő ritmikával, ám olykor salakos hangon és korántsem mindig tiszta intonációval adta elő magánszólamát. Javított az összhatáson a választékosan formált, gesztusgazdag középtétel és a finálé, amelyben végre kiderült, hogy a művésznő képes erőteljesebb dinamikájú hangokat is kicsalni instrumentumából. Az est legmagasabb színvonalon megszólaltatott számának a 4. Brandenburgi versenyt (BWV 1049) éreztem. Itt Lucy van Dael és Anneke Boeke oldalán második furulyásként a fiatal JANUJ ANNA lépett pódiumra, s kitűnően megállta helyét tapasztalt szólistatársai mellett. Az előadás egészét dinamizmus és könnyedség, a concertóforma keretei közt is érvényesülő kamarazenei szellem határozta meg. (Szeptember 19. - Olasz Kultúrintézet)

Szeptember végén a Zeneakadémián Hubay Jenő műveit hallhatta a közönség. Először az 1906/07-ben keletkezett 3. (g-moll) hegedűverseny szólalt meg, majd a szünet után ősbemutató következett: az Ara pacis (A béke oltára, op. 114) című oratórium, melyet a zeneszerző több mint másfél évtizeden át komponált, s csak kevéssel halála (1937) előtt fejezett be.
Tanulságos a két mű párosítása: a 3. hegedűverseny és az Ara pacis ékesen példázza, mi az, ami Hubay terméséből ma is fogyasztható, s mi, amit a legnagyobb tolerancia is csupán zenetörténeti dokumentumnak tekinthet. Nem véletlen, hogy a két opusz közül a kvalitásigény a versenyművet tűri jobban. Eredeti gondolatokkal itt sem lép elénk a hegedűvirtuóz szerző, ám mindazt, amit zenei intonáció, műfaj- és formaértelmezés terén elődeitől átvesz, legsajátabb közegében: hangszerén mondja el, s e körülmény a zenét - még ha az csupán halvány árnyéka is annak, amit másol - a működőképesség erényével ruházza fel. Valaki beszél hozzánk: közhelyeket sorol, de ezt nyelvtanilag szabatosan és folyamatosan teszi. Cigányos zamatokkal fűszerezett Brahms-epigon dallamosság és feszes ritmika a nyitótételben, Mendelssohnt utánzó scherzo, stilárisan jellegtelen és nehezen besorolható lassú tétel, majd schumanni indítású finálé, a Liszttől kölcsönzött négytételes versenymű-modell keretei közt - mindez szakmailag tisztes teljesítmény: a bábunak van keze-lába, s ha felhúzzák, jár.
Más a helyzet az Ara pacis esetében. Kínos, de elkerülhetetlen megállapítás: az oratórium súlyos bajai már az alapjául szolgáló költeménnyel elkezdődnek. A Nobel-díjas Romain Rolland - akit a kor felvilágosult értelmisége épp e békehimnusz keletkezésekor, az 1. világháború idején joggal tekintett "Európa élő lelkiismeretének" -, a főhajtásra méltó mondanivalót szóvirágos, ömlengő stílusban fogalmazta meg. (Régi igazság: az etikai jeles nem garantál hasonló esztétikai osztályzatot. Romain Rolland-nal egy időben mennyivel tisztábban énekel a békevágyról Babits a Húsvét előtt strófáiban!) Maga a zene - melynek minden külső jegye arról árulkodik, szerzője opus magnumnak szánta - szegényes dallamvilággal, túlhevített vokális szólamokkal, bombasztikus kifejezésmóddal és differenciálatlan hangszereléssel terheli hallgatóját. Hubay nem képes uralni a nagyformát, kezében az oratórium részeire esik szét. Ha hozzáteszem, hogy mindehhez páratlan magabiztosság, váteszi öntudat társul, talán érthető, hogy olykor a szerzői szándék nem csupán megvalósulatlan marad, de visszájára is fordul.
Félreértés ne essék: e sorok írója helyesli az Ara pacis bemutatását, miképp helyesli azt is, hogy Hubay művei közül (a Hungaroton Classic jóvoltából) ma már egyre több hozzáférhető hanglemezen. A múltat csak akkor lehet értékelni, ha megismerjük. Így dönthető el: mi kerüljön a zeneélet véráramába, s mi a történeti dokumentumokat őrző múzeumi tárlókba. E ponton bukkanunk a zeneakadémiai Hubay-est aggályos mozzanatára. A hangversenyt négy testület rendezte; létrehozását három, közpénzekkel gazdálkodó grémium támogatta anyagiakkal; a zene megszólalását két (!) ünnepélyes beszéd előzte meg (Tóthpál József, Juhász Judit); a szervezőknek az est fővédnökéül sikerült megnyerniük a kulturális minisztert, a közönség soraiba pedig meghívást kapott s a koncerten megjelent a köztársasági elnök. Ha mindezt jól értelmezem, a jelek szerint a szervezők egy része - a Hubay Jenő Alapítvány és a Hubay Jenő Társaság - a zeneszerzőt nem a magyar muzsika múzeumában kívánja a korábbiaknál méltóbban elhelyezni, hanem új hőst keres magának s őt ünnepelni óhajtja: vissza akarja vezetni Hubayt a koncertélet mindennapjaiba. Politikusoktól nem méltányos zenetörténeti tájékozottságot várni: támogatásuk és részvételük jóhiszeműen nyugtázható. Azokat viszont, akik a magyar zeneélet oldaláról kívánták az estet jelentőségéhez képest aránytalanul felstilizálni, kénytelen vagyok emlékeztetni néhány közismert tényre.
Vannak értékrendek, amelyeket lehet egyidejűleg elfogadni, s vannak, melyek esetében az is-is helyett csak a vagy-vagy választása lehetséges. Példa: bő évszázad távolából visszatekintve egyszerre becsülhetjük Brahms és Liszt zenéjét, nemkülönben a gondolkodásmódot, melyet e szerzők megtestesítettek - a harcot, amelyet ők vívtak, valóban békévé oldja az emlékezés. Hubayt azonban ma is csak akkor vezethetjük vissza a zeneélet mindennapjainak csarnokába, ha előbb kitessékeljük onnan Bartókot és Kodályt. Aki Hubayval foglalkozik, annak fokozottan értenie kell a különbségtétel érzékeny műveletéhez: korszakos jelentőségűnek tarthatja a világhírű hegedűpedagógus munkásságát, de a maradi középszert állítja szobortalapzatra, ha ugyanezzel az elismeréssel fordul a zeneszerző termése felé.
Nem is beszélve Hubayról, a közélet emberéről. Hubay Jenő - a Zeneakadémia főigazgatója, akinek Duna-parti palotájában, a fehér zeneterem házi hangversenyein a kormányzó is szívesen látott vendég - a Horthy-korszak hivatalos magyar zeneéletének emblematikus figurája. Bartók Mandarinja nem kerülhetett műsorra a M. kir. Operaházban, Hubay zenés színpadi műveiből viszont bőséges volt a kínálat. Bartók esetében a két muzsikus kezdeti együttműködését követőn hamar kialakult a Hubay-művekkel kapcsolatos lesújtó vélemény. Bartók írja 1903-ban: "az első hangversenyen Dohnányi szépet szépen játszott. A többi mind nem ért semmit. A legborzalmasabb mégis Hubaynak 2 kompozíciója volt." A döntő Hubay magatartása: kicsinyes értetlenséggel, gáncsoskodva figyelte a magyar zene két nagyjának munkásságát. Ismét Bartók-levélidézet, ezúttal 1913-ból: "egy esztendővel ezelőtt engem mint zeneszerzőt hivatalosan kivégeztek. Vagy az illetőknek van igazuk: akkor én tehetségtelen kontár vagyok; vagy nekem: akkor ők a hülyék. Mindkét esetben köztem és köztük (t.i. vezető zeneembereink: Hubay stb. közt) zenéről szó sem lehet, együttes akcióról még kevésbé..." Hubay 1920-ban a Szózat hasábjain nyilatkozattal csatlakozott a "hazaáruló", "kútmérgező" Bartók ellen indított rágalomhadjárathoz; ugyanebben az időszakban azon munkálkodott, hogy Kodályt nyugdíjaztassa. Ennyi elég is. Hubay - vagy Bartók és Kodály: ki-ki választhat értékrendje szerint.
SZABADI VILMOS, aki az utóbbi években (Szecsődi Ferenchez hasonlóan) Hubay-specialistává képezte ki magát, telt hangú, délceg ritmusú játékkal, nagyívű dallamformálással szolgálta a 3. hegedűverseny sikerét. KOVÁCS LÁSZLÓ e mű előadásakor éppoly pontosan és gondosan vezényelt, mint az Ara pacis karmestereként - a végeredmény azonban az utóbbi esetben korántsem volt az előbbi színvonalához mérhető: a RÁDIÓZENEKAR a terjedelmes oratórium számos részletét al fresco nagyvonalúsággal tolmácsolta. Derekasan helytállt a hangszeresekhez csatlakozó két vokális együttes: a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ ÉNEKKARA és GYERMEKKARA (karigazgató: STRAUSZ KÁLMÁN és THÉSZ GABRIELLA). A szólisták közül MELÁTH ANDREA nyújtotta a legkoherensebb teljesítményt (bár francia szövegmondása kissé finomkodónak hatott). MASSÁNYI VIKTOR önmaga szokott nívóját múlta fölül: még soha nem hallottam ennyire kiegyenlítetten, ilyen kevés hibával énekelni. Ami KOLONITS KLÁRA szopránját illeti: nem sikerült megállapítanom, az éneklést helyettesítő orkánszerű süvöltés technikai problémára figyelmeztet, vagy csupán annak dokumentuma, hogy a művésznő úgy véli, Hubay túlfűtött komponálásmódja nem elég, a tüzet hozott anyagból is táplálni kell néhány lapáttal. (Szeptember 21. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

Kerüljön a következő kritika élére mindjárt az összegzés, hogy hamar túljussunk a beszámoló legkínosabb mondatán: kiábrándítóan indult az idei Budapesti Zenei Hetek. Az őszi eseménysor első estjének évtizedeken át nemcsak protokolláris rangja volt, de a nyitókoncerteken gyakran jelentős zenei élmények is születtek. A kiemelkedő színvonal igénye egészen a legutóbbi évekig természetes követelményként kapcsolódott a Budapesti Zenei Hetek bevezető aktusához. Az idei nyitóhangverseny azonban nem csupán egy fesztivál rangú sorozat figyelemfelkeltő kezdetének rangját hazudtolta meg - méltatlan volt a magyar zeneélet szürke hétköznapjaihoz is.
Pedig az új alapelv működőképes: magyar együttes helyett lépjen fel ezen az estén a szokástól eltérően külföldi zenekar, mely egy szomszédos ország zenekultúráját képviseli. Álljon ennek élére külföldi karmester, ismét egy másik táj szülötte; a megszokott magyar műsor helyett pedig jellemezze ezúttal a programösszeállítást a honfiúi mértéktartás: csupán egyetlen kompozíció a hazai zenekultúra képviseletében, körülvéve a más népek repertoárjából válogatott, színes programmal. Elméletben mindez nagyon is jól hangzik: a magyar millennium esztendejében bezárkózás helyett inkább tárjuk szélesre a kapukat, uralkodjék a Budapesti Zenei Hetek nyitóestjén a nemzetköziség szelleme!
Csak hát a megvalósítás... A SZLOVÁK FILHARMÓNIA ZENEKARA gyenge együttes, maszatosszürke hangzású vonóskarral, csetlő-botló fúvósokkal, enervált összjátékkal. Az egész testület munkájából árad az elhanyagoltság, a fásult unalom. Ez a zenekar semmilyen karmesterrel nem nyújthat kiemelkedőt - legkevésbé olyan muzsikussal, mint LEIF SEGERSTAM. A svédes hangzású neve ellenére finn zeneszerző-dirigens rendkívüli testalkata tálcán kínál egy olyan előnyt, melyért másnak verejtékes munkával kell megdolgoznia. Az óriás termet garantálja a figyelmet: Segerstam biztos lehet abban, hogy koncertjén a tekintetek rászegeződnek. Ez már fél siker. Vendégünk életrajza tanúsítja, hogy a siker másik fele sem hiányzik: évtizedek óta sokfelé hívják, opera- és koncertkarmesteri minőségben egyaránt. Nálunk sajnos harmadrangú hadonászással töltötte az időt: jobb kezének ütéseit legfeljebb hozzávetőlegesnek nevezhetem, balja pedig legtöbbször egy jellegzetes, legyintésszerű gesztushoz tért vissza. Szokatlanul beszédes volt ez a mozdulat - mintha azt mondta volna: jól van, gyerekek, semmi baj, ahogy esik, úgy puffan.
És valóban. A nyitószám, Dvořák szimfonikus költeménye, A vadgalamb esetében úgy esett, hogy a formálás - szétesett. Pedig a ritkán hallható kompozíció (a zene belső logikájától független rendezőelvekkel kísérletező romantikus programzene érdekes példája) megérdemelte volna a cizellált, feszes előadást - akkor napvilágra kerülhettek volna értékei. Érdektelen, középszerű előadásban szólalt meg a zárószám, Sibelius Finlandiája is - pedig mennyi feszülő indulat, mennyi energia lappang ebben a zenében! És ami a két mű között hangzott el? Csak elismeréssel és együttérzéssel szólhatunk KOCZOR PÉTER teljesítményéről: a fiatal zongoraművész tiszta hangzással, határozott karaktereket formálva, kifogástalan technikai kidolgozásban szólaltatta meg Bartók 3. zongoraversenyét. Hogy billentése (s ennek nyomán a teljes mű gesztusvilágának értelmezése) gyakran volt a kelleténél keményebb, s hogy előadása nélkülözte az igazi érdekesség vonzerejét? - Nos, akinek olyan gátló tényezőkkel küzdve kell egy remekművet megszólaltatnia, mint amilyen nehézséget a gondatlan Segerstam támasztott a pontatlan Szlovák Filharmonikusok élén, annak ez a teljesítmény becsületére válik.
A beszámoló végére hagytam a második rész nyitószámaként elhangzott ősbemutatót, Segerstam 30. szimfóniáját. A mű tavaly nyáron született, de szerzőnk nem ragadt le a 30-as számnál, azóta már a 47.-et is befejezte. (Hogy termelékenysége más műfajok területén is hasonló, jelzi a Muzsika októberi számában megjelent berlini beszámoló, mely többek közt a 9. kéthegedűs versenyről tudósít). A 30. szimfónia alcíme: A természet átölelése. Alekszej Grigorjevics Sztahanov kései finn követője a mű megszólaltatása előtt a közönség felé fordult, verbálisan is megvilágítandó a mű alapgondolatát. Hogy utóbbi mi volna, titok, angol nyelvű szózatában ugyanis a maestro hetet-havat összehordott anélkül, hogy sikerült volna bármit is mondania. Annyi bizonyos, a partitúra megszólaltatása formabontó: karmester nélkül történik (a szerző a zenekarban, az egyik zongora mellett foglalt helyet). A muzsikusok megírt szólamokból, de bizonyos fokig szabadon játszanak, a darabban tehát jórészt az irányított aleatória szabályai szerint kap szerepet a kollektív rögtönzés. Amire azonban mindez épül, az előre rögzített matéria önmagát leleplező zagyvaság, a kortárs zene hitelét rontó kóklerkedés. A hosszú darabot hallgatva azon töprengtem, hová lett a nyilvánosság becsülete a század eleje óta: ma nincs az a bóvli, amit a bukás veszélye fenyegetne. Segerstam mesterkedése megérdemelte volna, hogy a közönség távozzék vagy füttykoncerttel válaszoljon. Ehelyett a jelenlévők engedelmesen megtapsolták a szerzőt - pedig ő a hangok nyelvén nem kevesebbet közölt, mint azt, hogy semmibe veszi a közönséget. (Szeptember 26. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

RALPH KIRSHBAUM korábban mindig magyar muzsikustársaival, a Pauk-Frankl-Kirshbaum trió tagjaként szerepelt Budapesten. Az a bécsi klasszikus est, amelyen nemrég a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR vendégeként lépett fel, kedvező alkalmat kínált ahhoz, hogy szólista minőségében is közelebbről megismerhessük az amerikai csellistát.
A hagyományos nyitány-versenymű-szimfónia-dramaturgiájú műsorban Kirshbaum két Mozart-kompozíció között Joseph Haydn D-dúr csellóversenyét szólaltatta meg (Hob VIIb:2). Már a nyitó Allegro moderato első belépésében figyelmet keltett legfőbb erénye: a tartalmas és (különösen a mély fekvésben) gazdag zengésű hang. A tételt a kiegyensúlyozottság szellemében formálta meg, frazeálását és karakterértelmezését a szélsőségektől tartózkodó klasszikus lekerekítettség jellemezte. Zavaró mozzanatként hatott azonban (főként a magas hangok esetében) a visszatérő disztonálás. Az Adagióhoz érve mindenekelőtt az éneklő dallamjáték lehetőségeinek kiaknázására törekedett Kirshbaum: előadásmódja itt oldódott fel teljesen, itt vált igazán közlékennyé. A rondófinálé tolmácsolásának értékes mozzanatai között első helyen kell említenem a jól megragadott tempót és a páratlan ütemű nyolcadmozgás jellegzetes ringatózó karakterének érzékeltetését. Mindent mérlegre téve: különlegesnek nem mondható, a konvenció keretei között mozgó, ám érzékeny muzikalitású és igényesen kidolgozott részletekben gazdag előadást hallottunk.
Az est igazi meglepetését azonban nem a külföldi szólista, hanem a hazai együttes szerezte. Köztudomású, hogy vezetése a MATÁV Szimfonikus Zenekar koncertjeinek színvonalát emelni kívánja: nos, a jelek szerint a legutóbbi időszak munkája nyomán LIGETI ANDRÁS jelentős javulás eredményét könyvelheti el. Mozart Figaro-nyitányát (K. 492) és Jupiter-szimfóniáját (K. 551) a karmester azonos szellemben értelmezte. Vezénylése két alapvető mozzanatot állított előtérbe: a zene energiáját és a hangzás gazdagságát. Előbbit többnyire igen gyors tempók szolgálták, pergő ritmikával párosulva, utóbbit a vonóskar telt, zengő megszólalása és számos élénk, határozott (nemegyszer a váratlanság élményével is ható) hangsúly. Mindez igen hatásos előadásokat eredményezett - de ami a legfontosabb: a zenekar, ahogy mondani szokás, megszólalt - úgy, ahogyan az elmúlt években ritkán tapasztalhattuk. Fontos volna a magyar zeneélet számára, hogy ez a fejlődés folyamatos legyen, eredményei pedig tartósak, hiszen a hazai zenekari kultúra legfontosabb ösztönzője csakis az erős verseny lehet - a működés megfelelő feltételei pedig a MATÁV Szimfonikus Zenekar esetében adottak. (Szeptember 28. - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

Max Bruch (1838-1920) munkásságából a mai koncertélet csupán három kompozícióról vesz tudomást: a zeneszerző leggyakrabban játszott műve kétségtelenül a g-moll hegedűverseny, ezt követi fej-fej mellett a Skót fantázia (szintén hegedűre és zenekarra), valamint a híres Kol Nidré-feldolgozás, amely csellót és zenekart foglalkoztat. Pedig Bruch seregnyi más műfajú darabot is írt: többek közt operákat, szimfóniákat, kórusokat és kamarazenét. Alkotói termésének legfontosabb részeként az elemzők egyöntetűen az oratorikus alkotásokat nevezik meg, hozzátéve, hogy ezek az opuszok a maguk idején a kortársi repertoár népszerű, gyakran hallható részéhez tartoztak. Ez utóbbiak közül szólaltatta meg a MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA és ÉNEKKARA az egész estét betöltő, kétrészes Odüsszeuszt.
Bruch érdeklődését 1870-ben Homérosz-olvasmányok terelték az oratórium műfaja felé. A Brahms-tisztelő (s a nagy kortárssal átmeneti feszültségektől eltekintve mindvégig jó kapcsolatot tartó) komponista 1871/72 során Wilhelm Paul Graff szövegére írta Odysseus. Szenen aus der Odyssee című oratóriumát - e műfaj területén ez volt első nagy műve. Közel másfél évtizeddel később ismét Homéroszból merített inspirációt: ekkor született (az Íliász motívumai nyomán) az Achilleus (1882-85). A két mű között, 1875-ben keletkezett az Arminius, az Achilleus után pedig további két oratórium került ki Bruch műhelyéből: Moses. Ein biblisches Oratorium és Gustav Adolf.
Az Odüsszeusz alcíme - Jelenetek az Odüsszeiából - azért fontos jelzés, mert szerzői szándékot dokumentálva erősíti meg a művel ismerkedőnek azt az észrevételét, amely egyes részletekben (korántsem az egész kompozícióban) dramatikus vagy fél-dramatikus elemeket vél felfedezni. A 2. szám (Odüsszeusz az alvilágban) igazi ombra-jelenet, ahogy a műfajt Monteverditől vagy Glucktól ismerjük, a hozzá tartozó sötét színekkel és fenyegető-méltóságteljes karakterekkel. Hasonlóképpen a 7. szám (Ünnepi lakoma a phaiákoknál) is színpadiasan megformált drámai történést vetít a hallgatói képzelet vásznára. Ugyanakkor a második részt megnyitó nagyívű szólódarab, a Pénelopé gyásza (5. szám) jellegzetesen lírai zene, Pénelopé másik megszólalása pedig (Pénelopé, egy kelmét szővén - 8. szám) a maga keretes formálásával és refrénszerűen háromszor elhangzó, patetikus felkiáltásával (Ó térj vissza, Odüsszeusz, ó térj vissza), vérbeli ballada.
Epika, líra és dráma keveredik tehát Bruch Odüsszeuszában - és persze jelen van benne a szimfonikus fogalmazásmód is (illusztratív zenekari tablók), de mindenekelőtt és mindenekfelett egy jelentős, invenciózus kóruskomponista minden tudása és tapasztalata. Bruchnak e műben nem egy énekkar áll rendelkezésére, hanem három: a szöveg tartalma által kínált lehetőségeket kihasználva a zeneszerző hol csak a férfikart (útitársak), hol csak a nőit (szirének) foglalkoztatja, megint máskor azonban felzendül a teljes vegyeskar. E változatosság rendkívül sokszínű és gazdag vokális hangzásképet eredményez, s mindez jótékonyan ellensúlyozza a zenekari kidolgozás néha túlságosan is széles felületeit, a hangszerelés olykor tapasztalható szokványos megoldásait. Ami a tematikus invenciót illeti, az első részben gyakran érezzük a dallamvilágot és a harmóniafűzést átlagosnak, gyakran hiányoljuk a meglepetést, az ihletettséget (az arányérzék, a jó ízlés és mesterségbeli biztonság meghatározó jelenléte e szakaszokban is vitathatatlan), a második részben azonban egyre sűrűbb pillanatok következnek: a zenének ereje, sodrása lesz, mely magával ragadja a hallgatót. Ahelyett, hogy a terjedelmes mű komponálása közben elfáradt volna, Bruch éppen az oratórium második felében talált rá az Odüsszeusz igazi hangjára.
A Rádiózenekar művészeti vezetése műfajértelmező döntést hozott, mikor az Odüsszeusz betanítását és vezénylését a Rádióénekkar karigazgatójára bízta, ezzel mintegy aláhúzván és tudatosítván a közönség számára, hogy Bruch nagyszabású alkotása elsősorban kórusmű. A választásnak megvolt a maga nyereséghozama - és megvolt a maga ára is. STRAUSZ KÁLMÁN kitűnően felkészítette együttesét: keze alatt a Magyar Rádió és Televízió Énekkara magas színvonalú teljesítményt nyújtott, s állóképességből is jelesre vizsgázott. Kevesebb figyelmet fordított a karmester a zenekari munkára, s ez egy-egy részlet elnagyolt kidolgozásán meg is látszott. A mű egészét azonban hitelesen ábrázolta Strausz Kálmán: az előadásnak megvolt az íve, dinamikája, megvoltak a szükséges drámai hangsúlyai.
A mű tizenegy szólamát-szerepét hét énekes adta elő. Kiemelkedett a szólistagárdából MILLER LAJOS, aki a zene eszközeivel heroikus, délceg tartású Odüsszeuszt formált, mindvégig remekül bírva a nem is csekély megterhelést - ami annál is tiszteletreméltóbb, mivel a hatvanesztendős bariton ma már nem rendelkezik hangjának régi fényével és erejével. Kisebb feladat jut Pénelopé megszemélyesítőjének, LUKIN MÁRTA azonban maradéktalanul élt lehetőségeivel: kitűnő formában, tisztán és egyszerű szépséggel énekelt, alakítása nyomán nemes jellem képe bontakozott ki előttünk. Kellemes emlékeket őrizhetünk BÓDI MARIANNA kifogástalan teljesítményéről Nauszikaá szólamában. Szerepelt még a produkcióban WITTNER GÉZA, MELÁTH ANDREA és FRIED PÉTER.
Befejezésül szóvá kell tennem két tévedést. Hiba volt Leukotheé és Pallasz Athéné szólamát PATONAI KATALIN-ra bízni: a Rádióénekkar tagja kifogástalan intonációval, kulturáltan teljesítette feladatát, hangja azonban vékonyka és csekély vivőerejű, s ami a legnagyobb baj, vibrátómentes hangképzésével teljesen más vokális ideált képviselt, mint az előadás egésze. Egy 19. századi, romantikus oratóriumban egyszer csak megszólalt egy historikus régizene-produkcióba illő szoprán (ha a hallgató becsukta a szemét, akár azt is elhihette, hogy fiúhangot hall). A másik észrevétel: udvariatlan gesztus volt a közönséggel szemben, hogy az első rész szereplői közül kizárólag Miller Lajos jelent meg a pódiumon, a többiek valamennyien a rektori páholyban énekeltek. Aki ezt az ötletet kigondolta, megfeledkezett arról, hogy a rektori páholy a nézőtér jelentős részéről egyáltalán nem látható. (Október 1. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)