Tényleg: hogyan is állunk a szabadsággal? Giuseppe Valentini háromszólamú darabjaihoz (publ. 1706) az Aura Musicale oly módon nyúl hozzá, amely megközelíti a tényleges (nem historikus) előadói szabadságról alkotott elképzeléseimet: amikor Máté Balázs "concertósítja" a triószonáta textúrájú darabokat (tutti-solo váltakozásként értelmezve ismétléseket), amikor az együttes térbeli elhelyezésével vagy a continuo-részleg változó összeállításával játszik: akkor mindezt ugyanannak a gesztusnak természetességével teszi, mint amikor például díszít. A szöveggel való bánásmódnak ez a szabadsága természetes gesztussal tágítja ki az interpretációs tevékenység hagyományos határait. De maga a díszítés szabadsága is bátran átlépi a historikus felvételeken megszokott szerény mértéket: az egyik tétel (no. 3/7) fölé énekes fogantatású recitativót komponál, egyszerűen azért, mert az akkordikus szerkezet erre kínálja magát; vagy lépten-nyomon diminúciókat kér játékosaitól, ami ugyebár mégiscsak nagyobb invenciót követel, mint amikor büszkén rászánjuk magunkat egy mordentre. De hát az ilyesmi, gondolhatnánk, minden historikus előadás sine qua nonja. Pedig ettől igen messze vagyunk. Az átlagos régi zenész nem szabad. Holott magam, korabeli "hangfelvételeknek", például a Geminiani díszítette Corelli-szonátáknak - a Valentinihez legközelebb álló mester sorozatának - emlékével, továbbá arról a boldog korról szőtt sejtéseimmel, amely mit sem tudott autenticitásról: ennél bizarrabb előadást is szívesen fogadnék; de hát ma nemcsak a szabadsággal való élés, hanem annak mértéke és korlátozása is ugyane szabadság alárendeltje, kihasználásának foka vagy elvetése egyszerűen interpretációs kérdés; másfelől a valódi, a játékos lényéből fakadó belső szabadság egyébként sem fog visszaélni önnön lehetőségeivel. Ez a szabadság teszi lehetővé, hogy Valentini darabjai akként hangozzanak el, amik: a 17. századforduló szórakoztató zenéjeként, könnyed és szellemes muzsika gyanánt, felvállalva a könnyű zenéket majdnem mindenkor jellemző üdítő konzervativizmust; s ugyanez a szellemi értelemben is értendő könnyedség segített hozzá ahhoz is, hogy jószerivel teljesen áthidalta a complete felvételek mindenkori ellentmondását az opusz mint könyvészeti és mint esztétikai egység között, magyarán, hogy az unalom veszélyének elhárításával jószerivel teljesen áthidalta az ellentmondást, amely a közösen publikált, de nem folyamatos megszólaltatásra szánt darabok sorozatszerű felvételeiben rejlik. Helyenként zavaró a ritmikai stabilitás megingása, annak az érzetnek ki-kimaradása, mely a hallgató számára a maradéktalan ráhagyatkozást lehetővé teszi; ennek okát a billentyűsök szerény aktivitásában, általánosabban a billentyűs continuo-játékos integratív szerepének elsikkadásában, más szóval abban a téves elképzelésben vélem megtalálni, mely szerint "kísérni" ebben a zenében sem más, mint alárendelődni. A ritmikus impulzus a barokk zenében mindig alulról érkezik; s ha a billentyűs nem őrzi meg látens karmesteri pálcáját azután is, hogy az együttes szellemi vezetése más kezekbe kerül, ha lemond fundamentális szerepéről, és ha ezáltal az együttest nem markolja össze erős kézzel, azt a súlyviszonyok óhatatlanul megsínylik, még akkor is, ha a basszusrészleg, Máté Balázs jóvoltából, világviszonylatban is a legjobbak közé tartozik.

Bár az előző lemez is first recording, alighanem nagyobb feltűnést kelt majd a piacon Quantz négy fuvolaversenyének lemez-ősbemutatója. (Mindeddig egyedül a G-dúr versenyt rögzítette hangfelvétel; hogy miért éppen azt, hamarost kiderül.) Ismeretes Quantz koncertjeinek egészen különleges befogadástörténete, pontosabban e történet hiánya, a terjesztésüket a potsdami udvar falain kívül megtiltó királyi rendelet, mely mintha máig érvényben volna: megfoghatatlan, miképpen maradhatott kiadatlanul mind a háromszáz versenymű akkor, amikor náluk nagyságrendekkel gyengébb művek után is immár tűvé kell tenniük a zeneirodalmat újdonságra éhes kiadóknak, s akkor, amikor a források, éppen a befogadástörténet egyedisége okán, hiánytalanul és csaknem érintetlenül fennmaradtak. Ebben a helyzetben a lemezfelvétel egyúttal közreadás elkészítésével jár, még ha az csakis hangzó alakjában lesz publikus. Mindamellett pontatlanság háromszáz kiadatlan fuvolaversenyről beszélni: egyiküknek a 19. században mégiscsak sikerült kitörnie a némaság gettójából, de csak azért, hogy az intézményes fuvolaoktatás, ki tudja, miért, éppen őt szemelve ki, rászabaduljon, állatorvosi lóként könyörtelenül kizsigerelje, és ennek arányában megutált "előadási darabbá" nyomorítsa. Mindazok, akik az elmúlt évtizedekben középiskolás fokon fuvolaoktatásban részesültek, legkevesebb százszor hallgatták meg a G-dúr versenyt, no nem végig, mert úgy túl hosszú, leginkább csak a második- első tételt, így, ebben a sorrendben, kényszerű korrepetitorszokás szerint a "zenekari bevezetéstől" azokat is megfosztva, csupán egy (muzikálisabb kísérőknél két-) ütemes végszót adva a pedagógiailag már értékelhető hasznos anyaghoz; s ha ehhez az iparszerű csonkoláshoz már hozzászoktatta klienseit a világhírű magyar zeneoktatás, akkor tanúja lehetett annak is, hogyan válik e viharvert versenymű a fémfuvolázás demonstrációs anyagává: akinek az első belépés g-i nem repesztettek fület és falat, annak árfolyama több pontot zuhant a szakma napi értéktőzsdéjén.
Csalog Benedeknek és az Aura Musicalénak igazán nem csak annyi az érdeme, hogy ettől a szörnyű belterjességtől megszabadította a G-dúr koncertet, és hogy mintát vett a többi kétszázkilencvenkilencből. Hanem hogy egy nyelv talajába ültette vissza őket, egy zenei nyelv eleven közegébe, melyet együttes és szólista anyanyelvi fokon beszél, és amelyből mégis a darabok egyedi arculata rajzolódhat ki. Nemcsak azokat a helyeket ismerjük fel immár a darabban, ahol a romantika százada beavatkozott Quantz szövegébe, hanem feltárulnak a kortárs zeneirodalomhoz kapcsolódó pontok is. Ez a repertoár minden bizonnyal közelebb áll a berlini kolléga, C. P. E. Bach zenéjéhez, mint látatlanban sejtettük (bár Nagy Frigyesnek más volt a véleménye); mindenesetre az interpretáció természetes frissességéből, plasztikus áttetszőségéből és Sturm und Drang-szenvedélyességéből készült keverék elvitathatatlanul egyéni zamatához hozzájárulhattak a Concerto Armonico párhuzamosan készülő nagyszabású Emanuel Bach-sorozatának tapasztalatai is.
Csalog Benedek kész fuvolista. Ez a némileg archaikus ízű epiteton arról tanúskodik, hogy teljes technikai fegyverzettel és a belőle nyert jogos magabízással vonulhat és vonul is ki hangszere repertoárjának széles csatamezejére. Némi hiányérzetem a gyors tételek azon szakaszaiban lépett fel, ahol a szólista mintha csupán sodródna a zenekarból érkező markáns impulzusok hullámain. Kissé minden kiszámítható: például nem önmagában a messa di voce gyakori alkalmazását kifogásolom, hanem azt, hogy e manír menetrendszerűen érkezik minden hosszú hangon, s ez a zenei helyek uniformizálásával jár. Ilyenkor megbillen effektus és affektus hierarchiája, és a hallgató joggal kérdezheti: vajon még a manír áll a zene szolgálatában, vagy pedig fejre állt a hangzó felépítmény, s a zene van a manírok kedvéért? Harmonikusan simul viszont Csalog előadói alkatához a lassú tételek elégikus-vontatott panaszhangja, melynek mozgáskarakterét csakis a leírására szolgáló korabeli getragen terminus ragadja meg. Igazi költőiség, hiteles tragikum bomlik ki e telibe talált és jól kiaknázott játékmód nyomán, olyannyira, hogy nyugodtan elmondható: a szólista itt maradéktalanul beváltja az általa keltett reményeket.