Nem tudom, készítettek-e valaha egységes koncepciójú lemez-összkiadást kiemelkedő mester műveiből, vagy hogy egyáltalán létezhet-e ilyen, és ha létezhet, volna-e valami értelme. A lemezösszkiadás egészen más dolog, mint a kottaösszkiadás - a közreadó is interpretál, de mennyire, hogy interpretál, csakhogy az ő tevékenysége mégiscsak filológia, valami eredendően reproduktív dolog. Olyasmi, ami - dolgozzon bár közreadók egész csapata az adott összkiadáson - egységes irányelvekkel regulázható, egy erélyes főszerkesztő által közös nevezőre hozható. Hangfelvételen rögzített előadások esetében egészen más a helyzet. Ott először is társalkotó és nem egyszerű reprodukáló az előadóművész, másrészt az interpretátorok köre az előadó-apparátusok határvonala mentén darabokra hullik, és így jóval számosabb is (nem Corelli életművére gondolok, amelyet tizenöt zenész kényelmesen végig tud játszani), harmadrészt a gyakorlatban nemigen lehet elkerülni erősen eltérő kvalitású előadók igénybevételét. Mindennek ellenére egy olyan kiadásról, amilyen a mi jó öreg Bartók-összkiadásunk, el lehet mondani legalább azt, hogy egy előre elhatározott, meglehetős részletességgel kidolgozott koncepciót valósított meg az évek folyamán.
A Teldec Bach-összese még ebben az értelemben sem tekinthető koherens összkiadásnak. Gyorsan megjegyzem, hogy ezzel a megállapítással nem értékelni akarom a vállalkozást, pusztán a fogalmak elemi szintű tisztázására törekszem. Ez a kiadás a Das alte Werk-sorozat gazdag és sokszor példamutató vagy éppen kiemelkedő színvonalú anyagán alapul; ha az hiányos, többnyire más Teldec-felvételek, ha az sem segít, akkor a Warner-csoporthoz, vagy akár a Universalhoz tartozó más cégek felvételei töltik ki a réseket, adott esetben pedig hézagpótlásként rögzített új lemez oldja meg a problémát. Az interpretációkat több évtized választja el egymástól, s ez az előadók, az előadói megközelítések és a felvételi technikák különböző nemzedékeit hozza egymás mellé az igazán tetszetősre tervezett, kocka alakú dobozokban. Ismétlem: ettől az összkiadás csak izgalmas vonásokkal gazdagodik, egyetlen, talán a legnagyobb zeneszerző példáján antológiaszerűen mutatva be az utolsó három-négy évtized nyugat-európai hanglemezgyártásának jó néhány meghatározó művészét és irányzatát. Azonban a tény, hogy ez az összkiadás nem egységes mű, mentesíti a recenzenst az alól a monumentális feladat alól, hogy a maga egészében jellemezze a vállalkozást. (Ilyesmit legfeljebb olyan részsorozatokkal lehetne megtenni, mint az Harnoncourt-Leonhardt-féle kantáták, amelyek viszont valóban egységes tömböt alkotó, összehasonlítható produkciók - bár ezek értékelése is inkább disszertáció, mintsem folyóiratcikk témájául kínálkozik.) Más szóval, a Teldec Bach-összkiadása elsősorban kereskedelmi és nem szellemi-koncepcionális produktum; ily módon talán nem kifogásolható, ha most - pars pro toto - csak egy szegmentumát vizsgáljuk meg közelebbről.
Válasszuk ki például a Teldec tizenkét doboza közül műfaj, hangzás, előadó-apparátus szempontjából az egyik legvegyesebbet: azt, amelyik a tizenhárom kamarazenei CD-t rejti magában. Itt találjuk a lantra, fuvolára, hegedűre, gordonkára írt szólódarabokat csakúgy, mint a szonátákat, triószonátákat, a hangszeres kamaraegyüttes által előadott Musikalisches Opfert és az orgonán eljátszott Fúga művészetét, illetve a különálló kánonokat. A legkorábbi felvétel 1965-ben, a legkésőbbi tavaly készült. Meglehetősen széles az eredeti felvételeket készítő cégek skálája is: köztük találjuk a Teldecen kívül a Virgint, az Eratót és a Deutsche Grammophont - was gut und teuer, valóban.
Az első két CD a lantkompozíciókat tartalmazza új felvételen, és a "giardinós" Luca Pianca neve fémjelzi. Ez nem jelenti azt, hogy mindegyiket ő maga is játssza el: a Bach-lantművek ugyanis itt nem részletezhető filológiai, hangszertörténeti és játszhatósági problémák eléggé reménytelennek tetsző tömkelegét vetik föl, amelyeknek az a lényegük, hogy minden esetben választani kell a hagyományosan "lantmű"-nek tekintett darabok előadására szóba jövő három hangszer, a lant, a lantcsembaló (bélhúrokkal felszerelt csembalóféle hangszer) és a csembaló között. Az imbroglio tetőpontján, a c-moll szvitben például a négy tétel közül kettő lant-lantcsembaló-duett formájában hangzik el, a többi darabon pedig Pianca megosztozik a billentyűs "lantpótló"-kon játszó Michele Barchival (ugyancsak a Giardino Armonicóból). Pianca az ördöngös continuo-játékos szerepkörében lép fel a milánói garabonciásokkal, és ezúttal nem kis örömet szerez azzal, hogy Bach-szólistaként abszolút fegyelmezett, kiegyensúlyozott, a polifon játékban magabiztosan mozgó, a nehéz zenei szövetet maradéktalanul kijátszó lantjátékosként mutatkozik be, akinek az előadásában a zenének lélegzete van - ritka erények ezen a hangszeren. Sőt, egy-egy pillanatban úgy éreztem, hogy Pianca már-már Sárközy Gergelyt is megközelíti. Csupán egy dolog zavart némileg: a továbbzengő húrok közül az egyvonalas a magasságú valamilyen rossz rezonancia miatt hosszan és élesen kiszólt, a pillanatnyi hangnemtől függően kisebb vagy nagyobb galibát okozva.
A 3. és a 4. CD véleményem szerint a kamarazene-doboz legjelentősebb és időtálló - bár régóta ismert - értéke: ezeken Thomas Zehetmair játssza a szólóhegedűre írt kompozíciókat egy 1983-ban készített felvételen. A fiatalon régi hegedűvel is foglalkozó, Harnoncourt-tanítvány Zehetmair képes megtalálni a keskeny ösvényt a két tipikus rossz előadás között. Ezek közül az egyiket - amelyik a "hagyományos" hegedűsökre jellemző - a kultikus mű előadásához szükségesnek vélt szent áhítat és örömtelenség határozza meg, s kifejlődéséhez nagyban hozzájárulhatott az akkordtörésekből hosszan fekve hagyott borzalmas kvartok nemzedékről nemzedékre továbbszálló, 19. századi öröksége, ami mintegy azt sugallta, hogy ez olyan zene, amelyre nem érvényesek az egyébként elfogadott szabályok, és amelynek az "élvezete" inkább az üdvösségünk kedvéért ránk rótt penitencia, mintsem valódi öröm. A másik tipikus rossz előadás, amely, fájdalom, inkább a historikus előadókra jellemző, egyszerűen abban áll, hogy a művész a darabokat nem tudja igazán meggyőző technikai szinten eljátszani, vagy el tudja, de nem jut túl a puszta eljátszáson.
Zehetmair mindkét veszélyt messze elkerüli, modern hegedűn talán a legmesszebbről (régi hegedűn Sergiu Luca lehet a megfelelője): hegedűhangja forszírozás nélküli, erőteljes és érzéki, előadása perfekt és szenvedélyes, személyes és játékos, drámaian kifejező és roppant tudatos. Tudatos akkor, amikor érti és formálja a kompozíciót, és akkor is, amikor jó Harnoncourt-tanítványként pontosan tudja, mi a különbség dallamhang és ornamentika között. Csak ismételni tudom magam: nagyszerű és maradandó felvétel.
A következő két CD, a csellószvitek felvétele Nikolaus Harnoncourt-ral, arra emlékeztet, hogy a Mester vonósjátékosként sohasem tartozott abba a súlycsoportba, mint karmesterként, tanárként vagy szakíróként. Játéka kétségkívül korrekt, de csellóhangja már eléggé matt, és előadásából valamiképpen hiányoznak a valódi súlyok és tetőpontok, elmarad a feszültségek és oldások kiélése, a kitárulkozás. Valljuk be: kissé színtelen és steril ez az Harnoncourt, szöges ellentétben megannyi karmesteri megnyilatkozásával. Annál kellemesebb viszonthallani Alice Harnoncourt-t a hegedűszonáták szólistájaként (7-es és részben a 8. CD). Férje és a mindig kiváló Herbert Tachezi oldalán Harnoncourt-né viszonylag kis hangon, de kristálytisztán, kontrolláltan, és főleg differenciáltan, érzékenyen, színekben és karakterekben gazdagon hegedül. Eszközeinek viszonylag szűk a rádiusza (ha szabad így fogalmazni, tipikusan feminin hegedűjáték ez, különösen a Zehetmairé mellett), de ezen a rádiuszon belül minden megvan, és minden a helyén van. Sajnos a hegedűszonáták három játékos között oszlanak meg. Közülük John Holloway hármat játszik egy 1985-ös Erato-felvételről, ugyancsak finoman, meggyőzően, de feltűnően tompább hangon - persze meglehet, hogy ez döntően az eltérő felvételi körülményeknek tudható be. Werner Ehrhardtnak (a 9. lemez elején) már csak az A-dúr hegedűszvit (BWV 1025) és a g-moll fúga jutott - a tavalyi felvétel nyilván kényszerű hézagpótlás volt, és karcosabb hangjával, nem teljesen makulátlan intonációjával Ehrhardt nem is egyenrangú társa a másik két hegedűsnek.
A 9. CD nagyobbik részét a három gambaszonáta teszi ki, ismét Harnoncourt-ral. Kamarapartnerek társaságában, úgy tetszik, Harnoncourt sokat enged visszafogottságából, és felszabadultabban, kifejezőbben játszik. Sajnos, a gambahang itt sem elég jellegzetes, nélkülözi a hangszerre jellemző nazalitást, "hegyességet"; ráadásul a felvételen kifejezetten kevés, háttérbe szorítja a csembaló.
A fuvolaszonáták másfél CD-t foglalnak el. A 10-es lemezen - amelyen a kétfuvolás, illetve a kétes hitelű fuvola-hegedűs triószonáta is helyet foglal - Leopold Stastny játssza a fuvola (illetőleg az egyik fuvola) szólamát, az Harnoncourt-Tachezi páros kíséretével, egy 1976-os felvételen. Stastny sohasem tartozott az első vonalbeli barokk fuvolások közé, és ezt a jelen felvétel is meggyőzően demonstrálja. Roppant tanulságos a triószonátát meghallgatni, ahol Frans Brüggen első fuvolásként úgy játssza el a harmadik, lassú tétel első nyolc, páros kötésekkel tagolt lassú tizenhatodát a második fuvola belépése előtt, hogy azt partnere még csak megközelíteni sem tudja.
A 11-es CD-n folytatódik a fuvolaszonáták sora, csak itt Jean-Pierre Rampal a főszereplő. Ismét egy nem historikus előadás, de megint olyasvalakitől, aki nem teljesen érintetlen a historizmus-témában. Rampal úgy volt évtizedekig a modern fuvola bálványa, hogy nem zárkózott el a régihangszer-játékosok világától, és időről időre együtt zenélt velük. Ezen az eredetileg 1975-ben készített lemezen is Jordi Savall kíséri gambán (csembalón pedig a kiváló Robert Veyron-Lacroix). Játékában (mármint barokk észjárás szerint, és elsősorban a kíséret nélküli a-moll szonátában) vannak alapvető hiányosságok, így a hajlam a minden gyors tételben virtuozitást kereső rohanásra, vagy a tagolás meglehetős differenciálatlansága (némi sarkítással: vagy megállok lélegzetet venni, vagy egyáltalán nem tagolok). De hát mennyivel nagyobb egyéniség Rampal ezzel együtt is osztrák kollégájánál! És egy nem egészen korhű legato-ideált követve, de milyen lélegzetelállító szépséggel játssza a lassú tételeket! Milyen hajszálpontosan együtt él Rampal a csembalistával, és egyáltalán, milyen szépséges ez a fuvolahang! Ezen a lemezen hallhatók továbbá a kisebb kánonok a Musica Antiqua Köln realizációjában (Deutsche Grammophon-felvétel), illetve a Fúga művészete befejezetlen 14. contrapunctusa, amelyet Ton Koopman és Tini Mathot játszik el két csembalón.
A Concentus musicus Wien és Harnoncourt Musikalisches Opfer-felvételének, amely a 12. CD-re került, minden szépsége ellenére van valamiféle jól nevelt, kissé színtelen jellege. A fúga művészetét pedig - a 13. lemezen - Tachezi 1977-es remek orgona-interpretációjának formájában tartalmazza a sorozat. Ezekre - más felvételekkel való összehasonlításban - a közeljövőben még vissza szeretnék térni.