|
Ha belénk fészkeli magát egy kezdőmondat, s nem tudunk szabadulni tőle, jobban
tesszük, ha engedünk, máskülönben a makacs tétel írói rövid- vagy hosszúzárlatot
okoz, és komolyan veszélyezteti a penzum teljesítését, minek pedig a lapzárta
sarkába szorított szerkesztőséggel már a körméreteit is kialkudtuk volt. Megadom
magam, kezdem a makacs kezdőmondattal, mint következik.
New York-i operaközvetítéseinek sorát szeptember 15-én a Magyar Rádió megszakította,
hogy az éteren eljuttassa hozzánk a Hunyadi László debreceni premierjének hangjait.
Magam szemében is úgy tetszik, mintha ironizálni akarnék a stilárisan túlfeszített
belépővel. Holott tényszerűen számolok be a történtekről. Teendőim megakadályozták,
hogy Debrecenbe utazzam a bemutató napján, és ki is verték fejemből az alkalmat.
Így hát, midőn otthonomba tértem az első szabad esti órán, és betávkapcsoltam
a harmadik közszolgálati rádióadót, hol opera szólalt meg, mégpedig helyszíni
előadásban, rutinból reagáltam: vagy úgy, Metropolitan. Hogyisne: a körülmények
kényszerítő hatása, tudom - tény azonban, a rádió sajnálatosan hosszú éveken át
bojkottálta a honi operabemutatók közvetítését, örvendetesen rendszeressé tette
viszont a tengeren túliakét. Beletellett egy-két ütembe, míg felismertem, magyarul
s magyart énekelnek a láthatatlan színpadon. Újabb ütemek hallatán agnoszkáltam
a darabot, és következtettem a helyszínre: nemhogy New York, nem is Pest, hanem
Debrecen.
Nemzetek fölötti olajcégekkel szemben táplált fenntartásaim ellenére sem ragadtatom
magam odáig, hogy csak azért, mert egyikük támogatja a Metropolitan szombat délutáni
előadásainak szét-szóratását (broadcast) azt állítsam, egyedül a nemzeti
nyelv és nemzeti mű különböztette meg ezt a közvetítést a mű-csatlósbolygón érkezőtől.
Ugyan a Lincoln Center operai tükörén is éktelenkednek néha vakfoltok, de azért
az énekhangok foncsora általában magasabb fénnyel ragyog, mint a mi vidékünkön.
Sőt még a soknemzeti olajcégek által tudomásom szerint nem támogatott Hajós Center
próbatermeiben Muzsika-félórára összegyűlt aktivisták is okkal vádolhatnának ellenséges
elfogultsággal, ha vokális Kánaánnak hirdetném a mi vidékünket az ő vidékükkel
szemben. Miként egyes állatfajokat a kihalás réme fenyeget, úgy vannak veszélyeztetett
hangfajok is, és mi sem természetesebb, mint hogy ezek önvédelemből a legjobban
ellátott rezervátumokba húzódnak, Magyarországon a pestibe. Ám újra meg újra meglep,
hogy hány hangfaj-vad él meg termékeny évtizedeket a főrezervátumon kívül is.
Képeket halmozva: hány őrző áll az operai végek vártáin évtizedről évtizedre rendíthetetlenül,
ha nem is sugárzóan fényes, de biztonságot adó, alig horpadt vértezetben. Debrecenből
mindig az őrzők jelenlétének élményét hozza vissza bennem a városközi gyors, s
most megtapasztaltam, az élmény a rádión is terjed. Jó szándéknál, ügyszeretetnél,
helyszeretetnél több, tartalmasabb s hasznosabb hozzáadott érték az, amivel a
debreceni operatársulat legjobb erői hozzájárulnak az előadások erkölcsi és művészi
sikeréhez. Még a hivatástudat magas kifejezése sem találja egészen telibe a lényeget.
Nemcsak a tudata van itt meg a hivatásnak, hanem az ösztönössé vált képesség is
a gyakorlásához, abban az ősi formában, ahogy régebbi idők énekes színészeiben
ez az ösztön élt és hatott. A magam operafogyasztó évjárata emlékszik még harminc-negyven
évvel ezelőtti budapesti példákra. A művészi tevékenységi kör biztos áttekintése,
az eszközök birtoklásának nyugalma sugárzik a tősgyökeres debreceniek színpadi
magaviseletéből, beleértve magatartásuk legjellemzőbb elemét, éneküket is. Ezért
állhat meg méltón a debreceni előadás a hangszínház virtuális színpadán, ugyanott,
hol előtte és utána vándorünnepeit üli az operai nagyvilág.
Kitapinthattam már a premierközvetítésből, ezen énekesi stile anticónak
mely két pillérére támaszkodott fősúlyával az új Hunyadi. Október elején megerősítette
rádiós benyomásomat a színházi tapasztalás. Mélyen rendjén valónak találtam én,
és találhatja más, ki ismeri a művet vagy ismerkedik vele, hogy az oszlopos tagok,
Hegyes Gabriella mint Szilágyi Erzsébet, illetve Tréfás György mint Gara nádor,
éppen a dráma két oszlopát hordozták vállukon: az Anya és Apa szerepét. Lengyel
György szerényen illuminatív rendezői egyéniségétől ugyan távol áll a mélylélektani
tények olyan módon jelképes szcenikai jelképezése, mint amit David Pountneytól
láttam egy éve a Tell Vilmos bécsi produkciójában; ő a színpadnyílással egyenlő
magasságú fabábokat alkalmazott Melchthal és Hedvig, az atyai és anyai felsőbb
én allegóriájaként. Ám a figyelő szem észreveszi a debreceni Hunyadi harmadik
(budavári) felvonása első képének beállításán is, hogy a rendező tisztában van
az Anya és Apa lélektani kulcsszerepével, és belátását át is tudja váltani a színpadi
térbe helyezett emberek - és nem kellékek! - által közvetített drámai szerkezetté.
Lengyel György nagy nyomatékkal helyezi el a táncosok mögött, az udvari nép előtt
a középszínpadon Szilágyi Erzsébet és a nádor karszékben ülő néma figuráját. Azután
hamar megtörik Anya és Apa semleges egymásmellettisége; ettől fogva Gara egyre
feljebb emelkedik és egyre hátrább húzódik - a fináléban bálványként magasodik
a kivégzési jelenet fölé, amit Lengyel nem rejt a színfalak mögé, hanem drasztikusan
a színpad közepére tesz. Szilágyi Erzsébet előre és lefelé tendál, a záróképben
az előszínpadon, a vérpad mint kereszt tövében látjuk, Mater dolorosaként
egy kálvária-csoportozatban.
A Hunyadi László persze nem Szilágyi Erzsébetről és Gara nádorról szól, azonban
nagyon is: a hozzájuk mint lelki funkciókhoz fűződő viszonyról. Már az első felvonásban
erről, atyák és fiúk viszonyáról beszél az opera, amikor Gara és Erzsébet - és
egy harmadik főszereplő, Mária - még fel sem lépnek. Ott van viszont Cillei, Gara
előképe. Árva Habsburg László komplexusainak hiteles ábrázolásához sokat hozzátesz
az azonos drámai funkció megkettőzése Cillei és Gara alakjában; látjuk, hogyan
kapaszkodik előbb az egyik cselszövő pótapa kezébe, s elvesztése után hogyan menekül
a másikhoz a tartás nélküli fiatalember, aki egyértelműen alul marad Hunyadi Lászlóval
szemben a peerek vetélkedésében. Utóbbi, noha ő is apátlan árva, lélektani
értelemben korántsem szenved apahiányban, ellenkezőleg, személyesen ő, s az egész
Hunyadi-tábor az elhalt domináns apa feltétlen, rituális tiszteletének légkörében
él. Mint Siegfriedet, Hunyadi Lászlót is sebezhetővé teszi, hogy feltétlenül kötődik
a heroikus apa-eszményhez, s az ebből származó félelemnélküliség megpecsételi
végzetét. Ami nem sikerül az első álapának, hogy tőrt vessen neki, sikerül a másodiknak.
Apákkal és apahelyettesekkel ellentétben, akik buzgón s politikusan intrikálnak,
Szilágyi Erzsébet, az anya, nemhogy nem intrikál, de valójában semmiféle tényleges
szerepet nem játszik a cselekményben. Cselekménybeli funkciótlansága és zenei-drámai
súlya között ellentmondás feszül, s hogy ezt nem érezzük hiányosságnak vagy hibának,
hanem dramaturgiai szükségszerűségnek, az kizárólag a zenéből következik. Szilágyi
Erzsébet, aki levelét csak később fogja megírni, egyelőre az operát sírja tele
szerelmes könnyekkel; e könnyek sarjasztják ki a darab legjelentősebb zeneszámait.
Az Anya olyan erővel sugárzik Szilágyi Erzsébetből, hogy vonzása fiain is túlterjed:
nem alakoskodást, nem politikai formalitást, hanem e vonzerő nagyságát érzékelteti
Árva László kérése: Hunyadi özvegye fogadja őt fiává. Erkel három remekbeszabott
felvonásvége közül a második, a rituális, orgonás középső, a maga titokzatos bensőségével
közvetít az első profán, és az utolsó szakrális extrovertáltsága között. A közvetítés
nem lehet sikeres, a béke, a testvériesség az Anya jegyében nem lehet mély, nem
lehet tartós. Árva Lászlóban csak új, még kielégíthetetlenebb, még tiltottabb
vágyat szül az első vágy félig-meddig való kielégülése: ha anyját nem tudja (mert
lehetetlen), elrabolja Hunyaditól mátkáját.
Nagyszerűen ambiciózus zenedrámai terv, a maga ihletett kivitelezésében méltón
megáll az 1840-es évek heroikus operai fellendülésében. Kivált, ha tekintetbe
vesszük, hogy a cél nem valamely tetszőleges politikai-történelmi összeütközés
ábrázolása az operaszínpadon. A Hunyadi László tárgya közvetlenül a nemzeti szuverenitás
kérdése. A történelem adta témában dramaturgiailag roppant szerencsésen kapcsolódik
a nemzeti tárgy a drámai személyekhez: Hunyadi János mintegy örökségképpen hagyta
fiaira a nemzeti szuverenitás eszméjét. Tökéletesen helyén van a politikai-drámai
ellentét az első felvonásban; igaz, hogy a szembenálló felek, a magyar hadfiak
és a külföldi zsoldosok először kissé a Lengyel László-játékra emlékeztető naiv
dialógus formájában exponálják a konfliktust, de már Cillei és a király összeesküvését
kellően ominózus zenedrámai légkör övezi. A gyilkosság zeneileg-színpadilag kevéssé
látványosan, de célirányosan történik meg; az ambivalens diadalünnep pedig, a
cselszövő-kórus, páratlanul áll a magyar hagyományban. Ahogy megzendül, az ember
ma is késztetést érez, hogy felpattanjon, mint mikor az ugyanazon rendkívüli évben
született himnuszt hallja, kihúzza magát és tisztelegjen a fiatal mester előtt,
aki erre a kivételes percre utópikus életre álmodta a nemzet nagyságát. Valójában
ezekből az emlékezetes pillanatokból adódik össze a nemzeti nagylét, nem az átélés,
hanem a megéneklés pillanataiból. Illetve fogalmazzunk múlt időben: adódott össze.
Cselszövők meghaltak később is; tíz éve egész, örökkévalóságra berendezkedett
cselszövő rendszer halt meg. Ki fakadt dalra az ünnepen? Csüggedt madarak, ültünk
száraz ágon hallgató ajakkal. Nem is tűnt el a rút viszály!
Persze hogy ezért a fináléért készséggel elnézte a kidolgozás némi elnagyoltságát
a lelkes kortárs, s megbocsátja az évszázadokra szólón megajándékozott utókor.
Van abban valami sorsszerűen nagyszabású, hogy Lászlóra, az örökölt nemzeti nagyság
lágy lelkű, bár nem gyenge kezű védelmezőjére egyik orvtámadás után már a másik
leselkedik. Bukását már az első felvonás végén elkerülhetetlennek látjuk, bár
még sejtelmünk sem lehet, ki fogja az újabb, végzetes cselt szőni ellene azután,
hogy meghalt a cselszövő. Halnia kell, mert valami nagyobbnak letéteményese, mint
amekkora ő maga, halnia kell, mert Hunyadi. Igaz az is, hogy a Cillei-komplott
mint politikai alapozás után az opera képes átlépni a nemzeti-függetlenségi tárgykörből
a magánintrikába, anélkül, hogy nemzeties hangulati és érzelmi egysége megszakadna;
a mű nemzeti egységét itt már döntő mértékben zene szavatolja, Szilágyi Erzsébet
zenei formátuma, a regényes Hunyadi-motivika, továbbá a szerelmesek magyar daltónusa.
Mindazonáltal tény marad a tény, hogy a cselekmény fonala az első felvonás végén
kis híján megszakad, és második, az előzővel csak közvetett kapcsolatban álló
intrikával kell újrakötni. Mind Cillei, mind Gara alakja megsínyli, hogy a drámaterv
kettéhasítja az intrikus apafigurát; talán segítene, ha egy énekesre bíznák a
két szerepet? Az archetipikus modern lélektartalmakat csak nehezen lehet kihámozni
a kényszerű sűrítettséggel előadott politikai mese fordulataiból: Wagner nem sokkal
később felismeri majd a történelem terméketlenségét, és a mítoszban találja meg
a lélektani tartalmak operai analízisének legalkalmasabb hordozóeszközét. A történelmi
opera Meyerbeer utáni második generációja azután megtalálja majd a történelmi
ábrázolás és a mélylélektani modellezés egyeztetésének módozatait (Don Carlos).
Erkel és fiai maguk is nagy lépésekkel haladnak előre a történelmi-lélektani opera
irányába az 1860-as években, megtanulnak valódi epikus távlatokban operát tervezni:
ha jól megfigyeljük, Hunyadi, Dózsa György és Brankovics együttesében nemzeti
történelmi operatrilógiát ismerhetünk fel, operaeposzt, mely Arany János epikus
sorozataival tart rokonságot, koncepciójában legalább, ha nem is minőségében.
Valamely részben biztosan a dolog természetéből fakadt, hogy a nemzet hasonlíthatatlanul
kisebb részvéttel követte az operaeposz folytatását, mint amilyen őszintén rajongott
a mitikus kezdetekért, a Hunyadiért. Toldi estéjét, Toldi szerelmét, Buda halálát
sem zárta szívébe a kor és az utókor úgy, ahogyan Toldit befogadta. Hiábavalóság
éppen azt elvárni a vissza nem térő boldog pillanattól, hogy visszatérjen.
A debreceni felújítás szigorú, lapidáris stílusa egyáltalán nem kábít a boldog
pillanat visszatérésének mámorával. Khell Csörsz zsindelyborítású, masszív,
mozgatható falelemei ki- s betolatnak, fel-leereszkednek az egész játék folyamán;
határozottan, mondhatni elszántan igyekeznek mindenkori végállapotukhoz, olyannyira,
hogy a néző folyton a hangtalanul beforduló falak összeütközésétől tart. A szüntelen
mozgás sietteti a falak közt kialakuló kisebb-nagyobb, takarékosan világított
terekre érkező és onnan távozó embereket; olykor mintha az akut veszély is fenyegetne,
hogy az óriás daráló kése elkapja s felaprítja őket. De az emberek nem vesznek
tudomást a mozgó falakról, arról, hogy a tér átalakul a történelem és a lélek
titokzatosan táncoló kazamatáivá. Nem érzékelik az őket körülvevő architekturális
konfigurációkat, melyek formailag állandóan változnak, de mindig hívek maradnak
önmagukhoz: áttekinthetetlenek, talán áthatolhatatlanok. Látnivaló, nem foglalkoztatja
a hősöket az egyetlen mélyebb értelmű kérdés: vajon mi van a falakon kívül. Ki
állítja, hogy a kísérleti egér a labirintuscsapdából kivezető utat keresi? Nem
- azért küzd, hogy birtokba vegye a csapdát. A Hunyadi történelmi csapdájának
foglyai a küzdelem meneteit - nem keresek rá poétikusabb határozót - szabatosan
játsszák végig. Az oszlopos tagok azért, mert nemcsak hogy megengedhetik maguknak,
hogy önmaguk legyenek, de nem is tudnak mások lenni, csak önmaguk. Hegyes Gabriella
a maga énekesi formátumának keretei között a feledhetetlen Takács Paulát idézi
emlékezetembe. Nem tudom, képviseli-e még rajta kívül más a magyar színpadon ezt
a fajta semleges, erőteljes, imponálóan mozgékony és korlátlan terjedelmű, múlt
századi karakterű agilis hősnő-szopránt, mint hang- és alaktípust, s ha képviseli,
ilyen régi világbeli gerincességgel, a szereppel szembeni és a szerepen belüli
alázat és büszkeség ilyen magasrendű elegyével teszi-e. Tréfás György intrikusként
is megteheti, hogy szokott módon joviális legyen, hiszen oly nyilvánvalóan az
ő oldalán áll az erő, sőt a túlerő. Gara nádor indulós bravúráriájában hangerővel,
elánnal nyűgözi le a nézőteret, és elemi lényével lehengerli színpadi környezetét
is. Mitől lenne hát rossz a kedve?
A fiatalabbaknak olyan körülményeket kívánok mindenkori játszóhelyükön, melyek
között minél előbb kitölthetik önmaguk "szabatát", és minél tovább megőrizhetik
azt anélkül, hogy hordhatatlanná kopna, szűkülne, vagy ereszkedne rajtuk. Legalább
olyan körülményeket tehát, mint a mostaniak Debrecenben. Külön szorítok Hunyadi
Lászlónak, azaz Urbán Nagy Róbertnek. Meglepetésként ért a karcsú, lírai
tenor homogeneitása; távolról a fiatal Ilosfalvyra emlékeztet, noha egyelőre kisebb
a hord- és átütőereje, kevésbé varázslatos a színe és fénye. Mondhatom, a szólamot
az iskolagyakorlat precizitásával énekli végig, üdítő hallani annyi körülbelül-tenor
után városon és vidékén. Remélhető, hogy hang és karakter tovább érik a maga természetes
irányába; akkor majd bizonyára még felszabadultabban fog énekelni, s a figura
egészébe és az egyes helyzetekbe is őszintébben belefeledkezik, ahogy hőshöz illik.
Csak közben ne veszítse el, sőt csiszolja tovább az éneklés pontosságát. Pontosság
a királyok erénye, s a jó énekesek titka.
Hunyadi László legközelebbi testi és lelki rokonai a szólam pontos, virtusos leéneklésében
jeleskedtek. Tóth Adrienne Mátyás cavatinájában félelem nélkül szárnyalt
fel egészen az írott magas c-ig, megérdemelte a spontán ünneplést, és meg
fogja érdemelni a másikat is, a Duna jegén. Mátyás jön, lát és győz mindjárt az
opera elején; Gara Mária alakja lassan bontakozik ki Szilágyi Erzsébet árnyékából,
önálló életre csak a cabaletta nuzialéban, az obligát fuvolával kísért esküvői
bravúráriában kél, majd a börtön-tercettben lírai hősnőként teljesedik ki. Mindkét
számának dallamgesztusai a magyar stílus leglelkéből bontakoznak ki; alakjában
a nemzet érzelmi karakterének második, a Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet heroikus
nemzetiességéhez képest árnyaltabb, érzékenyebb típusát álmodja meg Erkel. Gyönyörű
álom, de csak álom: hogyan is válhatott volna valósággá az a legszebb, leglíraibb
romantikus távlat, amit e nőfigurának Lászlóval való jegyessége az operai dramaturgia
kódja szerint a nemzetnek ígért? Isten veled hát, hős bajnokom. Fodor Ildikó
kiválóan közvetíti Gara Mária lelki harmóniáját. A lányt ez különbözteti meg
Szilágyi Erzsébettől: Erzsébet már akkor látja a rémeket, mikor még senki más,
tehát felidézi őket; Mária akkor sem látja őket, amikor már fölvonultak, hogy
bevégezzék szörnyű művüket. Erzsébet tud, Mária hisz. A hit sziporkázik nászdalának
kifogástalanul énekelt koloratúráiból, az melenget a búcsú könnyes- könnyed gyásztáncának
dallamából.
Elismeréssel emlékezem meg Ürmössy Imréről: Cillei kevés kottáját sok hanggal,
kis szerepét nagy karakterrel töltötte meg. Erkelnek is, a rendezésnek is nagyobb
gonddal kellett volna kidolgozni a gyilkosság-jelenetet, hogy Cillei halála ne
a kis szerep, hanem a nagy karakter végső cselekedeteként maradjon meg emlékezetünkben.
Böjte Sándor becsülettel teljesítette a kényelmetlen feladatot, amit a
másik László szerepe ró az egyik Lászlóról szóló operában. Bartal László debreceni
jelenlétéből az opera s az operában szolgálatot teljesítő Debreceni Filharmonikusok
minden jel szerint nagy hasznot húznak. Olyan biztonsággal tölti be a Generalmusikdirektor
szerepét este az árokban, hogy abból a szerep testreszabottságára következtetek
délelőtt is, irodában és próbateremben. Sokadik előadásról lévén szó, külön kiemelést
érdemel a zenekari játék szinte kifogástalan precizitása és hitele; a nyitány
szimfonikus igényeinek megbízhatónál jóval több, mert ihletett teljesítésétől
a két szélső finálé jellemzően operai lendületéig sok minden szólt a zenei helyismeretnek,
a drámai otthonosságnak azzal a biztonságával, amit bevezetőben említettem. Ha
szabad hiányérzetről is számot adnom, hát a lassú és lassúbb tételek bizonyos
túlhajtását említem - mintha a karnagy kissé félne a líra csábításától, a moderált
tempókat inkább gyors oldaluknál fogja meg. A hatás paradox: a feszítés elhalványítja
a belső kontrasztokat, úgyhogy a hallgató nem azt érzékeli, mintha az előadás
tempósabban zajlanék, hanem azt, hogy egysíkúbb az eszményinél.
|
