Az idén ötesztendős Magyar Haydn Társaság immár harmadszor rendezte meg kizárólag Haydn műveiből összeállított nyárvégi fesztiválját. Tavaly már a Muzsika tudósítójaként, két évvel ezelőtt pedig - Strém Kálmán nagylelkűségének köszönhetően - mint frissen végzett zenetörténész lehettem jelen, így a szemtanú határozottságával merem leírni, hogy a fesztivál eddigi története - sikertörténet. Az elmúlt két esztendőben is fesztiválhoz méltó, izgalmas és színvonalas koncerteket hallhattunk, de az idei műsorral (amely, Somfai László értékelését idelopva, "csont nélküli" volt) sikerült még feljebb lépni. Az igazat megvallva kissé már amiatt kezdtem aggódni, hogy mindez még a "fenntartható fejlődés" kategóriájába esik-e, vagy elkerülhetetlen később valamivel alább adnunk - különösképp, mivel a tervek szerint a fesztivál a jövő évtől hosszabbodik, és az immár két hétvégét magába foglaló koncertsorozatot még nehezebb lesz hasonló programmal kitölteni. De bizakodjunk: eddig úgy tűnik, semmi sem lehetetlen.
A nyilvánvalóan a fesztivál "húsát" adó koncertprogram "körítésén" persze lehet még javítani. Nagy szükség lesz az estiek mellett napközbeni programokra (ez korántsem csupán a zenei műsorok szervezőinek, hanem a turisztikai cégeknek is feladatuk), a műsorfüzetnek sokkal részletesebbnek kell lennie (főként ami az elhangzó művek bemutatását illeti), és minden létező fórumon a kismartonihoz képest ugyan fiatal, de azzal egyenrangú eseményként kellene megjelenni. Épp néhány nappal a fesztivál kezdete előtt jártam az internet Haydn-oldalain, ahol úton-útfélen rá lehet kattintani Eisenstadt fesztiváljára, míg Eszterháza nevénél csak egy rövidke ismertetést kapunk a kastélyról. Az idei év bizonyította, hogy ennek a fesztiválnak már elég nagy a lángja ahhoz, hogy nagyobb füstöt is kavarjanak körülötte.
E kisebb kifogások ellenére már most igazat kell adnunk Malina Jánosnak, aki a Haydn Társaság elnökeként a műsorfüzethez írott előszavában a zenét, Haydn zenéjét, s egyúttal e fesztivált is mint az Esterházy-kastély újjáéledésének "húzóágazatát" említi. Ami a kastély jövőjét illeti, e fesztivál szervezőin semmi nem fog múlni - csak legyenek egyre jobbak az egyéb külső feltételek is. S ha majd (egy komolyabb felújítás után) a kastély falai is olyan vonzóak lesznek, mint az idei hangversenyek műsora, és ha majd (némi bővítéssel) magában az épületben, vagy legalábbis a közvetlen közelben szállás is akad közel annyi ember számára, amennyit a fesztivál a jövőben képes lesz ide vonzani - "akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán".
A nyitóestet (szeptember 5.) az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus adta, Vashegyi György vezetésével. Haydn négy egyházi műve szólalt meg, melyek így, egymás társaságában alighanem valamennyi hallgató tudatából örökre elmosták annak a közhelynek utolsó nyomait is, miszerint a klasszikus zeneszerzők egyházi művei mindig azonos hangzásúak - s így unalmasak - volnának. Az 1762 táján született C-dúr Te Deumban Haydnnak a korai szimfóniákból ismerős zenekari stílusát hallhattuk viszont, az évtizeddel későbbi g-moll Salve reginában már az 1770 körüli Sturm und Drang-szimfóniák hangjára ismerhettünk, míg az újabb fél évtizeddel későbbi B-dúr Missa brevis a talán hagyományosabb, de immár klasszikusabb fényű egyházi stílust idézte fel. (Ez utóbbi művet Kis orgonamise címmel is szokták emlegetni - a Benedictus-tétel, valamint a Salve regina több szólóját Gyöngyösi Levente játszotta nagyszerűen.) Végül, a szünet után felhangzó Mariazelli misében szinte a két londoni út utáni nagy misék hangja szólalt meg - noha e mű csaknem másfél évtizeddel korábban született azoknál. Az persze, hogy ezek a stíluskülönbségek ezen az estén hallhatóvá is lettek, már nem csupán a remek műsorösszeállítás, hanem a jó, helyenként egészen tüzes előadás érdeme is volt.
A koncert azonban egyszersmind felvetett egy problémát is, amely elől a jövőben aligha lehet kitérni. A teljes kórus és a zenekar ereje - legalábbis a mostanra elkészült dobogón állva - ezúttal kissé túlnőtt az egyébként ideálisnak tűnő terem lehetőségein. Különösen a hangverseny második felében motoszkált bennem, hogy ezt a hangzást jobb volna néhány sorral hátrábbról hallgatni - egészen tisztának ebből a szempontból a szünet előtt is csak a Salve Regina megszólalását éreztem, amelyben kórus nem, csupán a négy szólista szerepel. (Zádori Mária, Németh Judit, Drucker Péter és Kovács István egyaránt jó volt, talán csak Drucker szólamában zavart ezúttal a szokottnál jobban a sziszegő hangzók tökéletlen ejtése.) A dobogóval persze a jövőben sokat lehet és kell is kísérletezni, de épp az egyházi művek esetében az igazi megoldás a templomi előadás lehet majd, ha akad megfelelő helyszín elérhető közelségben.
Szeptember 6-án a fesztivál egyik sztárvendége, Bart van Oort következett. Szereplése - eltekintve néhány hamar ismertté vált CD-felvételétől - legtöbbünk számára személyes bemutatkozás volt, s ez mintha magát van Oortot is feszélyezte volna. Ezen az estén legalábbis meglehetősen izgatottnak tűnt, és egyébként kifejezetten virtuóz adottságokat felcsillantó fortepiano-játékát számos (helyenként akár kínosnak is nevezhető) melléütéssel fűszerezte. Mindez olykor egy-egy tétel egységét is megbontotta - a koncert egésze mégis kellemes emléket hagyott bennem. Bár az elhangzott szonáták mindegyikét jól ismerem, Oort valamennyiben képes volt felmutatni valamilyen új gesztust, szokatlan hangsúlyt, mindig volt mire figyelni. Ez a "mindig valamit akarás" egyébként koncertjén szemmel is jól követhető: első pillantásra a hollandokról kialakított közvélekedéssel egyezően kifejezéstelen arcán játék közben a legkülönbözőbb érzelmek futnak át - ez már-már a Philipp Emanuel Bach "grimaszoló" játékáról szóló híres beszámolót juttatta eszembe. A sorjázó szép pillanatokon túl pedig néhány tétel egészében is megragadott, a legemlékezetesebbek egyikeként az Asz-dúr szonáta lassúja, amelyben korábban nem sejtettem ilyen mélységeket. Van Oort három későbbi szonátát is játszott (Hob. XVI:32-es h-moll, 42-es D-dúr, 50-es C-dúr), de műsorában legjobban mégis a Hoboken-jegyzékben 1-es számot viselő C-dúr, és a ráadásként szereplő Hob. 2-es B-dúr szonátának örültem: a hozzájuk hasonló, technikailag viszonylag könnyű, egészen korai Haydn-szonáták inkább csak zeneiskolai vizsgák műsorán hajlamosak feltűnni. Bart van Oort mégis műsorára tűzte őket, s ezt bizonyára a valóban teljes Haydn-kép megismertetésére tett kísérletként kell értenünk.
Van Oort személye köré épült a szeptember 7-i program is: szólistaként a 33-as D-dúr és a 41-es B-dúr szonátát, a Salomon Vonósnégyes kíséretével a G-dúr zongoraversenyt, a kvartett primáriusa (Simon Standage) és csellistája (Jennifer Ward Clarke) társaságában pedig a 26-os fisz-moll és a 27-es C-dúr zongoratriót játszotta. A két szonáta előadásának számomra kellemetlen meglepetése volt, hogy van Oort feszélyezettsége alig csökkent valamelyest az előző naphoz képest, és - az ott említett erények megőrzése mellett - a technikai bizonytalanságok is megmaradtak. Némileg kárpótolt viszont a zongoraverseny előadása, amelyben igazolódtak az előadó kedden megsejtett virtuóz képességei. A vonósnégyes-kíséret (amely eleve nem optimális egy versenymű esetében) ugyan kissé döcögött, de a fesztivál keretében először találkozó művészek kamarazenélésekor ez szinte elkerülhetetlen. Ennek fényében kifejezetten jól sikerült a két trió előadása - bár az embernek kicsit fájt a szíve belegondolni, mit is hallhatna több próba után három olyan muzsikustól, aki szinte próba nélkül is ennyire képes. Az estet záró C-dúr trió fináléja így is emlékezetes volt - a fortepiano és a hegedű gyorsasági versenyében végül döntetlent kellett hirdetni.
Pénteken (szeptember 8.) három újabb billentyűs szonátát hallhattunk, ezúttal csembalón, Horváth Anikó előadásában. A megszólaltatás autentikus voltához egyfelől kétség sem férhet: Haydn e műveket bizonyára csembalóra (is) szánta, és szonátáit annak idején mindenféle arra alkalmas hangszeren megszólaltatták. Másfelől viszont a koncerten mindvégig úgy éreztem, a csembaló mégiscsak kevésbé alkalmas e művek (21-es C-dúr, 30-as A-dúr és 31-es E-dúr - mindhárom az 1770-es évek első feléből) valamennyi dimenziójának feltárására, mint az előző két estén hallott fortepiano. A hiányérzet persze korántsem állandó. Még van Oort keddi estjén tűnt fel, hogy a gyakran követelt "beszédszerűség" mennyire más síkon valósul meg a különböző tempójú tételekben. Az igazi lassúkban mintha minden egyes hang új szó volna a maga külön jelentésével és retorikus hangsúlyával, míg a gyors tételekben csupán egy-egy frázist, vagy akár hosszabb hangzó felületet tudunk önálló jelentéssel hallani. Márpedig az egyes hangok közötti differenciálást (így például a késleltetés és annak oldása közti súlykülönbséget) csembalón alig lehet megvalósítani; a gyors, motorikus, majd meg-megszakadó és újra mozgásba lendülő tételek előadására azonban tökéletesen alkalmas a hangszer. Ezzel összhangban, zeneileg a finálék megszólalását éreztem sikerültebbnek, míg a lassú tételek szárazak maradtak - persze elismerem, hogy az A-dúr szonáta lassújában a jellegzetesen "csembalós" regiszterváltás egészen új, kísérteties hangulattal volt képes felruházni e szakaszt.
Zádori Mária (Horváth Anikó kíséretével) Haydnnak az 1780-as évek első feléből származó német dalaiból énekelt néhányat, ezúttal is kitűnően. Bizonyos, hogy ma már ritkábban engedi szabadjára hangját a fölső regiszterben, de makulátlan intonációja és világos szövegmondása újból tökéletes illúziót adott. (NB. Sajnos a legszebb kiejtés sem pótolhatja a hallgató kezébe adott nyomtatott szöveget.) És bármiről szóljon is a dal, Zádori biztosan magára ismer benne: fel tudja kelteni érdeklődésünket Egy nagyon mindennapos történet iránt, sőt arról a nyilvánvaló abszurditásról is képes meggyőzni bennünket, hogy Az élet egy álom...
Herdliczka Márta közreműködésével a hangversenyt az Il maestro e lo scolare programcímet viselő négykezes divertimento zárta. A darab variációs formában tárja elénk, hogyan játszik elő a mester, és hogyan utánozza őt a tanítvány. Számomra hihetetlennek tűnik, hogy ez a gyönge favicc bármilyen kapcsolatban állhat Haydn egészséges humortól duzzadó lényével - de a mű sajnos szerepel a zeneszerző saját Entwurf-Katalogjában, tehát minden bizonnyal hiteles Haydn-mű.
Szombaton a Salomon-kvartett négy végtelenül rokonszenves tagja (a már említettek mellett a másodhegedűs, Micaela Comberti és a brácsás, Trevor Jones) lépett pódiumra. Koncertjükről szólva számos pozitívumot említhetek, legfontosabbként azt, hogy mindhárom előadott műben láthatóan otthonosan mozogtak, és a vonósnégyes-játék legkényesebb feladatát, a motívumok egyik hangszerről a másikra történő vándorlását is nagyszerűen értik. A koncert egésze azonban számomra mégis épp a keddi est fordítottjának hatott: míg akkor észleltem ugyan van Oort bizonytalanságait, de maga a zene mindvégig lekötött, ezúttal az erények hideg fejű nyugtázása mellett az est nagy részét kedvetlenül hallgattam. Egyfelől: Jennifer Ward Clarke csellójátéka szinte eltűnt a teljes hangzásban, szólóit gyakran alig lehetett hallani, de még egy-egy hangzat valódi basszusát illetően is kétségeim támadtak. A másik, sokkalta súlyosabb problémát viszont furcsa módon Simon Standage játéka okozta. Standage-et már szerdán is kissé fásultnak éreztem, de ezt főként az ott és akkor összeállt trió ad hoc jellegével magyaráztam. Szombaton azonban, immár saját együttesében és jól ismert műveket játszva, ismét nem éreztem benne a valódi tüzet. Ez persze az ő színvonalán egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne játszaná le a szólamát - nagyon is lejátssza, a legnyaktörőbb részeket is, sőt ilyenkor hegedűhangja is intenzívebbé válik. A "könnyű" részek azonban gyakran mintha nem is érdekelnék: csak a hangok szólnak, semmi több. Pedig Standage nagyon jó muzsikus (tavalyi soproni kurzusának élménye máig nem halványult el), de talán túl sok (tanári és előadói) szereplést vállal: többet, mint amennyin lélekben is jelen lehet lenni.
A szombati koncert után (és a fogadás előtt) az idén is fellépett Széll Rita táncegyüttese, az Arbeau; vasárnap pedig, a záróesten, megint az Orfeo Zenekart hallhattuk. Koncertjüket nagy várakozás előzte meg, hiszen a "Gyász"-szimfónia múlt évi lehengerlő előadására mindenki emlékezett, és valami hasonló élményt reméltünk ezúttal is. A terem hangulata most ugyan valamivel kevésbé forrósodott át, de ennek okát érzésem szerint nem annyira az interpretáció hiányosságaiban, hanem inkább magukban a művekben kereshetjük. A három napszak-szimfónia Haydn 1760 körüli szimfonikus stílusának betetőzése, s hangjuk mintha valamivel távolibb, kevésbé magától értetődő volna számunkra, mint a tíz évvel későbbi moll szimfóniáké. A mostani előadás feltétlenül hozzájárult ahhoz, hogy hallgatóként egyre jobban beletanuljunk (és beleszeressünk) Haydn e stílusába is: az Este zárótétele, a La Tempesta után valóban viharos taps tört ki, és a ráadásról bizonyára csupán a kései időpont miatt kellett lemondanunk. Ami bizonyos: Vashegyiék szimfónia-előadásai a jövőben is a Haydn-fesztivál programjának pillérei lehetnek.
A három szimfónia mellett a D-dúr csellóverseny (1783) hangzott el. A szólista, Varga Tamás játékát ehelyütt sajnos nem elemezhetem részletesen, mivel az egészében - mind intonáció, mind interpretáció szempontjából - inkább az asztronómia, semmint a zenekritika hatáskörébe tartozik. De általában nagyszerűek voltak a többi zenekari tag szólói is, pedig épp a napszak-szimfóniákban Haydn e téren szinte semmitől sem riad vissza. (Ezt gyakran azzal magyarázzák, hogy az akkoriban az Esterházy-udvarhoz került zeneszerző e szólókkal próbálta meg behízelegni magát a játékosok kegyeibe; de a három művet amolyan rejtett próbajátéknak is tekinthetjük - a hajdan még gyengébb zenész szakszervezet megkerülésével.) Ezen az estén (különösen a hangverseny első felében) Standage szólói is tetszettek, olyannyira, hogy visszatekintve szinte hihetetlennek tűnt, hogy játékát az előző napon szürkének éreztem. Lehet, hogy szombaton nem ő, hanem én voltam indiszponált, és a Salomon-kvartett estje is nagyon jó volt. És ha az is, akkor lényegében minden.

Vashegyi György

A Salomon Vonósnégyes

Simon Standage
Felvégi Andrea felvételei