A 38 esztendős argentin énekest, korábbi sikeres bodybuildert, az 1994-es Domingo-énekverseny felfedezettjét eddig hanglemezekről ismerhette a magyar zenekedvelő - no meg persze abból a párizsi Traviata-előadásból, amelyet június 3-án 102 televíziótársaság közvetített. A budapesti áriaestet két reklámszlogen vezette fel s értékelte előzetesen. A plakátokon ez állt: a 21. század tenorja. A Magyar Televízió híradója pedig, a művész sajtótájékoztatójáról beszámolva a negyedik tenornak nevezte Curát - Carreras, Domingo és Pavarotti triumvirátusára utalva.
Ilyen előzmények után a földi halandó nem csekély izgalommal készül a nagy találkozásra. Az Erkel Színházban már a körülmények is rendkívüliek: műsorlap nincs, a hatalmas előcsarnokban egyetlen házilag nyomtatott falragasz árulja el a jelenlévő, több mint kétezer érdeklődőnek, mit is énekel aznap este a sztár. A nyolcra hirdetett koncert kezdete előtt, negyed kilenckor hirtelen programfüzeteket kezdenek osztogatni a szorgos jegyszedők: úgy látszik, mostanra fejezte be munkáját a nyomda. A füzet tartalma hol egyezik a falragaszéval, hol nem - szabad variánsként értékelhető. A harmadik változatot újabb negyed órányi várakozás után, fél kilenctől maga a felhangzó műsor kínálja: ez sem a falragasz, sem a füzet tartalmát nem fedi tökéletesen, de mindkettőre emlékeztet. Kellemes Ki nyer ma? játékban vehetünk részt: az ismert számokhoz érve mindenki elégedetten bólint, a ritkaságok felhangzásakor pedig a találgatás izgalma fűszerezi az élményt. Ugyan kinek jutna eszébe műsorközlő után kiáltani (a szervezőknek semmiképp): köztünk van, nekünk énekel José Cura - hát nem mindegy, hogy mit?
Valóban: úgy tűnik, szinte mindegy. Áriáról áriára haladva, Verdit, Puccinit, Cileát, Leoncavallót hallgatva egyre inkább megértjük: itt nem a szerző vagy a stílus, nem is a figura vagy a drámai helyzet a fontos - itt mindent az énekes személyisége határoz meg. Milyen ez a személyiség? Mindenekelőtt gazdag és eredeti. Már ahogyan a műsor első vokális számában, Puccini Edgarjának II. felvonásbeli áriájában (Orgia, chimera) a színpadra érkezik, az is lefegyverez a maga formabontó találékonyságával. Ács János pálcája alatt a Magyar Állami Operaház Failoni Zenekara a hangszeres bevezető sűrűjében jár, ám énekes egyelőre sehol. Egyszer csak megjelenik hátul, a színpad mélyén, fekete nadrágban, fekete selyemingben, zsebre tett kézzel, s így ballag be a rivaldafénybe. Micsoda ötlet! - súgunk össze néhányan, máris elbűvölve. Ez a művész aztán tudja a módját, hogyan kell meglepni a közönséget! Az is érthető és indokolt, hogy ezt a hatásos fogást Cura a koncert során minden lehetséges alkalommal megismétli: hadd figyeljen fel rá, s vésse jól emlékezetébe a hallgatóság.
A hangversenyen mindvégig érzékelhettük a korábbi testépítő életmód előnyeit: számai közben az energiától kicsattanó José Cura fáradhatatlanul bejárta a teljes színpadot, olykor hátrasétált a fúvósok kottapultjai közé. Egy különlegesen személyes dallamsort az egyik muzsikus hölgyhöz hajolva énekelt; máskor a nézőtér első sorában ülőket vette célba mély tüzű tekintetével. Egyetlen pillanatra sem állt meg: mozgott, járt-kelt szüntelenül. Hogy mindez teljesen értelmetlen, erőltetett pótcselekvés? Hogy semmi köze a megszólaló áriákhoz? - ilyesmit csak egy megátalkodott Beckmesser állíthat.
Az énekművész a Bajazzók Vesti la giubbáját térden adta elő - kitűnő gondolat ez is, akárcsak az, hogy a megfelelő szövegrésznél, mikor Canio tapsról énekel, José Cura találóan illusztrált: maga is összeütötte két tenyerét... Máskor rózsaszín frottírtörölközővel jött a színpadra meghajolni - kedves, közvetlen gesztus: azt jelzi, a művész is ember (ő is szokott törölközni). Hasonlóképpen vonzónak találtam, hogy az ünneplés tetőfokán a délceg tenor lehajolt a első sorba, és felemelt magához egy kisfiút. Fontos, hogy a közönség tudjon róla: az énekes melegszívű, szereti a gyerekeket.
Az az igazság, hogy a helyszínen nem mindenki osztotta véleményemet. Egy sovány, negyvenes férfi mellett ültem: ez a megrögzött kellemetlenkedő mindenhez hozzáfűzött valami epés megjegyzést. Jól hallottam, amint odasúgta hölgypartnerének: Cura egy ripacs eszköztárával énekel. Szép dolog, gondoltam magamban - így leszólni egy nagy művészt! Képzeljék, még a hangját sem tartotta különlegesnek: azt mondta, tömör, nagy erejű, átható voce, de gyakran nyers, a középfekvésben, forte alatti dinamikai tartományban pedig nincs fénye. Ilyenek ezek a fanyalgó operabarátok: lehozhatod a csillagot az égről, az sem elég nekik. Apropó ég: szomszédom hiányolta a magasságokat is - szerinte Cura az egész koncert alatt szinte semmit sem "mutatott", a ráadásként előadott Nessun dorma (Puccini: Turandot) zárósorának egyetlen csúcshangjától eltekintve.
Nem győzte meg ezt a hitetlent még a karmester José Cura sok esztétikus, hősies mozdulata sem: azt mondta, dirigensi minőségében (Manon Lescaut-intermezzo; Végzet hatalma-nyitány) a tenorista ugyanazt nyújtja, mint énekesként - üres hatásvadászatot, amely nem a zenéről szól, kizárólag a személyes sikert szolgálja. Ez a mindent kétségbe vonó savanyújóska úgy találta, a búcsúzó Pinkerton áriáját (Addio, fiorito asil) primitív magamutogatás, Cavaradossit (E lucevan le stelle) slágerénekesi attitűd jellemzi José Cura előadásában. S még ennél is tovább ment, mikor azt morogta maga elé: vajon miért nem a könnyűzene világában keresi kenyerét ez a született showman, mikor napnál világosabb, hogy az isten is Andrea Bocelli riválisának teremtette, s hogy minden, amit csinál, a szórakoztatóipar, a vegytiszta üzlet része.
Ezen a ponton elegem lett szomszédomból. A következő tapsnál fölálltam, s a koncert befejezését már egy nyugalmasabb helyen hallgattam végig - ott senki nem szegte kedvemet okvetetlenkedő megjegyzésekkel. Mert én szeretem José Curát, sőt azt hiszem, rajongani is tudnék érte... Arról még nem is beszéltem, milyen művelt muzsikus! Nem kerülte el figyelmét, hogy az áriaest napja egybeesett Bach halálának 250. évfordulójával. Szólt néhány szót a közönségnek Johann Sebastianról: megdicsérte őt, elmondta nekünk, hogy nagy zeneszerző volt, majd elénekelte emlékére Gounod Ave Mariáját - szépen, hittel és érzelmesen, ahogy kell. Ha legközelebb újra Budapestre jön, én biztosan ott tapsolok majd az első sorban.