|
Három évvel ezelőtt, fennállásának 50. évfordulóján megszűnt Európa egyik legfontosabb
művészeti tájékozódási fóruma, a Holland Fesztivál. Pontosabban: nem szűnt meg,
csak - divatos kifejezéssel élve - átprofilírozták. Az addig elsősorban zenei
eseményekben bővelkedő, de táncot és színházművészetet is bemutató, a nagyvilág
legújabb - tetsző vagy nem tetsző, szenzációs vagy csapnivaló, de mindig aktuális
- művészeti irányzatait felmutató eseménysorozat új igazgatója egy csapással lerombolta
az elődei építette művészeti pavilont, kiiktatta a művészeti ágak nemzetközi nyelvén
beszélő zenét, és kizárólag a színházművészetet állította reflektorfénybe (ekként
megkegyelmezve a hazai zenés színház két-két operai produkciójának is). Noha a
változást a jubileumi ünneplés fényében nem deklarálták, a beavatottak tudták
a mondvacsinált magyarázatot: a híres-nevezetes Concertgebouw év közben oly sok
nagyszerű hangversenynek ad otthont, hogy úgymond felesleges ezek számát a szezonvégi
fesztiválon szaporítani.
Akkor a szó szoros értelmében elsirattuk ezt a különleges, a többi európai fesztivál
arculatától különböző eseménysorozatot mindannyian, akik az évek során oly sokat
tanultunk belőle. Azóta furdalt a kíváncsiság, vajon milyenek lehetnek Hollandia
zenei hétköznapjai? Nos, idei tapasztalataim birtokában állíthatom, hogy nem pótolják
az 1947-től 1997-ig tartó rendezvénysorozatot, különösen nem az utolsó két évtized
ünnepi, szezonvégi kavalkádját, ám hasonlítani sem lehet a mi szegény zenei életünk
hétköznapjaihoz. Állításomat nem csak az idei tavasz végén Amszterdamban töltött
napok programjaira alapozom, hanem az ahhoz közeli hetek eseményeinek szórólapjaira
is.
Mindenekelőtt szembeötlő a 20. századi művészet túlsúlya a műsorokban, s talán
nem tévedek, ha azt hiszem, hogy részben ez is a letűnt fesztivál érdeme, mert
megtanította a közönséget érdeklődni saját korának jelenségei iránt. Persze
nyilván nemcsak a fesztivál tanított az érdeklődésre, hanem az általánosnak mondható
szellemi kíváncsiság és az iskolai nevelés is hatott. Miként a van Gogh-, sőt
a kortárs művészeteket bemutató múzeumokban is mindig találkozni iskolai csoportokkal,
akként valószínűsíthető a kortárs zene befogadására irányuló nevelés is.
A szerteágazó, virágzó hangversenyéletből nehezen tudnék frappáns példákat hozni
a kortárs zene kultiválására, de a magam személyes tapasztalata is azt igazolta,
hogy évezredünk utolsó századának muzsikája természetesen, életszerűen épül a
repertoárba: zenehallgatással töltött hat estém műsorán csupán egyetlen koncerten
nem szerepelt huszadik századi alkotás.
Visszatérve a holland zenei mindennapokhoz, ezek megfigyelését nem tervszerűen
választottam ki, hanem - szociológiai szakkifejezést használva - véletlenszerű
mintavétellel éltem. Annál meglepőbb, hogy e véletlenszerűen kiválasztott hat
este három, illetve négy magyar vonatkozású eseménnyel ajándékozott meg. (Ha hamarabb
érkezem, még növelhettem volna ezt a számot, mert néhány nappal korábban - Magyar
Szimfonikusok néven - a Ligeti András vezetésével szereplő MATÁV-zenekart is üdvözölhettem
volna.) Nem tudom, ez a meglepő arány mennyire tekinthető általános érvényűnek,
számomra mindenesetre kellemes meglepetést szerzett, annál is inkább, mivel két
magyar estről a helyszínen értesültem. (A Mesterbérlet nagy érdeklődéssel várt
zongoraművésze, Maria Joao Pires lemondta koncertjét, és helyette Schiff András
tett eleget a rendező cég felkérésének, Kurtág György különleges keretekben rendezett
szerzői estjéről pedig előzőleg azért nem szereztem tudomást, mert ennek egy templom
adott otthont, én pedig otthon a Concertgebouw programjából tájékozódtam.)
Sorjában haladva: első estém azonnal a kortárs zene világába vezetett. Ennek részleteivel
azért nem terhelem az olvasót, mivel számunkra ismeretlen művek szerepeltek műsorán.
De azt azért érdemes megjegyezni, hogy Oliver Knussen és Elliott Carter darabjait,
melyek között bemutató is akadt, az épület nagytermében majdnem telt házzal játszotta
a kortárs zene méltán nagyhírű, mert remek két előadó-apparátusa, az Asko-
és a Schönberg Ensemble. Ráadásul a koncert délutánján, nyilvános főpróbán,
fél áron hallgathatta meg az érdeklődő a műsort. Boldog lehet az a zeneszerző,
aki ilyen tapasztalt és nagy beleérző képességgel rendelkező együttesek kezébe
adhatja művét, mert biztosan számíthat az értő és precíz megszólaltatásra.
A Holland Filharmonikus Zenekar Hans Vonk vezetésével három estén is eljátszotta
francia műsorát: Raveltől a Pavane-t és Jean Yves Thibaudet szólójával a G-dúr
zongoraversenyt, Debussytől (Escher hangszerelésében) a Hat antik sírfeliratot,
illetve A tengert. Magam a középső koncerten vettem részt: tanúsíthatom, hogy
a korrekt, helyenként dús hangzású, gazdag színfestéssel élő, bár nem megrendítő
erejű előadást, a szólista virtuóz produkcióját telt ház, értő közönség fogadta.
(Ugyanezt kell feltételeznem a másik két koncertről is, s bámulatba ejt, hogy
a drága jegyek ellenére milyen érdeklődő hallgatósággal számolhat a holland koncertrendezés.)
Hasonlóképpen telt ház, de sokkalta nagyobb érdeklődés fogadta Kocsis Zoltán
fellépését a Concertgebouw Zenekarának estjén. Kocsis viharos sikert
aratott Bartók 3. zongoraversenyének előadásával, és még nagyobb ovációt szerzett
Kurtág "zongoraversenyével", a ...quasi una fantasia...-val. Pedig, ha őszinte
akarok lenni, nem volt szerencséje a legendás hírű zenekarral, pontosabban: annak
éretlen és értetlen fiatal karmesterével, Marcus Stenzcel. (Műsorukat Henze
7. szimfóniája egészítette ki.) A Királyi Koncertterem Zenekara természetesen
így is királyi hangzással szólalt meg, de érzékelhetően nem inspirálta játékukat
a karmester fád dirigálása és tehetetlensége. Kocsis máskor (s számos részletében
most is) kongeniális Bartók- és Kurtág-tolmácsolása is zaklatottabb volt a szokásosnál
- nyilván nem tudott, mert az ő színvonalán nem is lehetett összhangot találni
a karmester esetlenségével, s feltehetően hazai zenekarának nyugtalanító helyzete
is rányomta bélyegét kedélyére. (Ez utóbbi momentum jele, hogy ha játékát egyetlen
jelzővel akarnám summázni, akkor a "dühös" kifejezést kellene használnom.) Örömmel
nyugtázhattam viszont a közönség lelkesedését: ez jelzi a Kocsis művészete iránti
rajongást és azt, hogy a Hollandiában oly nagyra becsült Kurtág György zenéje
őszintén érdekli a hallgatóságot. Voltaképpen annak is örülhettem, hogy a közönség,
úgy látszik, mindenütt egyforma: ha lelkesedik valakiért, elnézi az előadás szeplőit
is. Mindezzel természetesen távolról sem szeretnék negatív értékelést sugallni:
Kocsis zongorázásának hevülete és szokatlan szenvedélyessége a Bartók-mű előadásakor
valóban magával ragadhatta a közönséget, s a ...quasi una fantasia... érzékenysége,
a legendás akusztikájú terem különböző pontjain megszólaló kisebb hangszercsoportok
játékával párosulva, valóban élményt szerzett. Magam csupán azért lelkesedem kevésbé
a produkcióért, mert hallottam már ugyanezeket a műveket Kocsistól, szerencsésebb
csillagzat alatt.
Jólesően olvashattam Kocsis nevét a jövő évi Mesterbérlet hirdetésén, nagynevű
zongoristák között. A kinyomtatott műsorfüzet szerint Mozart-, Beethoven-, Liszt-
és Bartók-műveket fog játszani a Concertgebouw nagytermében.
Az idei Mesterbérletben, mint említettem, Schiff Andrással találkozhattam,
aki beugrásként a Goldberg-variációkat játszotta el. Az ő fogadtatása is viharos
volt (bár, ha a szeretett Maros Rudolf csípős megjegyzése alapján stopperral mértem
volna a tapsorkán hosszúságát, a képzeletbeli versenyből Kocsis került volna ki
győztesen). De a méricskélés igazságtalan: a Bach-kompozíció monumentális tömbjének
felépítése nemcsak az előadótól kíván igen erős koncentrációt, hanem a közönségtől
is. Többször volt már szerencsém Schiff előadásában hallgatni a Goldberg-variációkat,
s mindannyiszor úgy éreztem, hogy tudatos, elemzésen alapuló, a szerkezetépítkezés
logikáját követő előadására olyan improvizáltnak nevezhető személyes hangvétel
épül, amely mindig egyénivé, s mindig egy kissé mássá teszi játékát. Egyszerűbben
szólva: a variációk felépítése afféle szilárd váznak tekinthető nála, s ezt változékony,
egyéni értelmezés színezi. Schiff többször nyilatkozta már, hogy ellene van a
historikus előadásmódnak, most mégis úgy éreztem, nem tudta kivonni magát a legjobbak
hatása alól. Hihetetlen koncentrációja szokatlan szabadsággal párosult, billentésének
sokszínűsége feloldotta a forma szilárd vázának szigorát, mintha a pillanat ihletésére,
a hallgatóság előtt született volna meg a nyilván nagyon is tudatosan felépített
variációsorozat.
(E koncert nyomán, Schiff András kérésére egy, a művészet tárgyköréhez lazán kapcsolódó
eseményről is be kell számolnom. Hazai napilapjaink régebben megírták már, hogy
a művész, tiltakozásul Jörg Haider pártjának hatalomra kerülése ellen, lemondta
minden, már lekötött ausztriai fellépését. De azt most adta tudtomra, s közvetítésemmel
üzeni magyar pályatársainak, hogy lépése nem maradt retorzió nélkül: a Feldkirchben
rendezett Schubertiade szervezői súlyos anyagi kártérítést követelnek nemcsak
a szerződés felmondása okán, hanem a feltehetően kieső bevételek miatt is. Schiff
András megkért rá, hogy tolmácsoljam: vállalja a konzekvenciákat, mert felháborítja,
hogy a muzsikusok tétlenül tűrik az osztrák jobboldal előretörését. Egyetlen esetben
lenne hajlandó fellépni Ausztriában, akkor, ha sikerülne művészbarátait maga mellé
állítani, és tiltakozó koncertet rendeznének.)
Ha a Goldberg-variációk előadása és hallgatása kapcsán koncentrációról beszéltem,
Kurtág György szokatlan körülmények között rendezett szerzői estjén még
fokozottabb koncentrációt tapasztaltam. A Travelling Memory (Utazó emlékezet)
elnevezésű koncertet egy templomban, jószerivel meghívott közönség előtt tartották
meg, s voltaképpen arra szolgált, hogy Ans Hey szobrászművésznő kiállításának
megnyitóját ünnepélyessé tegye. A Hans Arp, olykor Borsos Miklós alkotásaira emlékeztető
hófehér, selymes-meleg tapintású márványszobrok nem ihletőként szolgáltak Kurtág
darabjaihoz, de nem is zavarták azokat. Hogyan kerültek mégis össze? Úgy, hogy
a szobrásznő Kurtág tekintélyével és rangjával igyekezett kiállításának megnyitóját
eseménnyé tenni. Ez sikerült is neki: a zsúfolásig telt templom közönsége éppoly
koncentrált figyelemmel hallgatta az Orlando Együttesnek komponált darabok
füzérét, mint a budapesti hallgatóság Kurtág Széchenyi Akadémia?i székfoglaló
estjén. A Travelling Memory darabjai az Orlando Együttes apparátusát: hegedűt,
brácsát, csellót foglalkoztatják, szólóban, különféle párosításokban vagy trióban.
A templomban hallott 19 darab összeállítása afféle főpróbának is tekinthető: ott
született meg a számos, nekik írt darab válogatása, sorrendje. A ciklus világkörüli
bemutató-sorozatra számíthat, s tartalma a Játékok koncertelőadásainak mintájára
nyilván esetenként módosul: változik, újabbakkal bővül. Az amszterdami előadáson
is elhangzott néhány darab a Budapesten már játszottak közül, de a műsornak nagyjából
az egyharmada bemutató volt. Nem mondok újat vele, ha azt állítom, hogy ezek az
aforisztikus tömörségű, rövid darabok expresszivitásuk ellenére nagy figyelmet
és gondolati összpontosítást követelnek a hallgatótól, ezért némelyikük kétszer
is elhangzott az est folyamán; olyan is volt köztük, amely más-más összeállításban:
például a Miyakónak ajánlott új darab, a (Játékokból ismert című) Virág
az ember először hegedűn és csellón, utóbb hegedűn és brácsán; a Jelek I. előbb
szóló brácsán, utóbb szóló csellón. Meglepetésként ért, hogy a ciklus közepe táján,
a Jelek hármas csoportja és a brácsán felhangzó Panaszos nóta között Kurtág az
előadók közé állt, és elmondta József Attila Nem én kiáltok című versét, természetesen
nem szavalva, de a legjobb előadókat megszégyenítő artikulációval, a rá mélységesen
jellemző expresszív tagolással. (Kár, hogy a később pódiumra lépő, holland fordítást
tolmácsoló előadó hölgynek halvány fogalma sem volt a vers igazi jelentéséről,
s csak "szépen elszavalta".) Mindez persze mit sem változtatott az este szuggesztivitásán,
az In memoriam Kroó György torokszorító hatásán, az Eötvös Péternek ajánlott Honvágy
megrendítő élményén. Nem tisztem az újdonságként hallgatott művek elemzése - remélem,
hogy eljutnak Budapestre is, s akkor megteszi ezt a Muzsika recenzense -, de akkora
sikert jósolok az Orlando Együttes előadásában nyilván más-más összeállításban
felhangzó daraboknak, mint amilyet a Játékok ciklusa arat folyamatosan a Kurtág
házaspár zongorázásával. Az összhang Kurtág és a Trió között nyilvánvaló: a muzsikusok
értik és kifejező erővel tolmácsolják a zeneszerző gondolatait és kifejezésmódját.
A Kroó Györgyöt elsirató darab például azért is hatott olyan döbbenettel, mert
Metz István csellóján egyenértékű érzelmekkel elevenedett meg, hasonlóképpen
szolgálta Hiromi Kikuchi hegedülése a Honvágy bemutatását: a Concertóból
vett és Eötvöstől kölcsönzött zenei gondolatok kifejezését. Az estén egyébként
öt bemutató hangzott el: A virág az ember - Miyakónak (két változatban is), továbbá
a már említett Kroó-darab és az Eötvösnek dedikált kompozíció, valamint a Jelek
II. trióra írt változata, s a Bornemisza Péter mondásaiból Az hit (csellóra).
Nem említettem még a brácsaművész Ken Hakii nevét, pedig szólóban, duóban
és trióban egyaránt méltó volt társaihoz. Mégis úgy éreztem, az este legmegrázóbb
pillanatait a legnehezebb feladatokat vállaló Metz Istvánnak, az ő - Kurtág zenei
gondolkodásmódjára hihetetlenül rezonáló - játékának köszönhettük.
Az Eötvös Pétertől vett idézetek kapcsán szólnom kell az ő sikereiről is, annál
is inkább, mert a Három nővér lemezrecenziója még várat magára a Muzsikában. A
Deutsche Grammophon felvétele még tavaly elnyerte az Académie Charles Cros nagydíját,
majd a zenei sajtó Caecilia elnevezésű díját. Eötvös a Magyarországon ismeretlen,
de a nagyvilágban tekintélyes Christoph és Stephan Kaske Alapítvány kitüntetését
vehette át idén nyáron. A díj rangját jelzi, hogy 1990-ben Pierre Boulez, '93-ban
Ligeti György, '96-ban Wolfgang Rihm kapta meg. A Tavaszi Fesztivál idején Magyarországon
is bemutatott portréfilm, A hetedik ajtó pedig a Montreali Művészfilm-fesztivál
nagydíját nyerte el. A zeroPoints című új Eötvös-kompozíciót a Londoni Szimfonikus
Zenekarral Pierre Boulez mutatta be Londonban, s vitte tovább Brüsszelbe, Kölnbe,
Párizsba, New Yorkba, Salzburgba, Luzernba, Edinburghba.
Visszatérve a holland zenei hétköznapokra, mutatós példával szemlélteti az érdekességek
kínálatát a Holland Zenés Színház 2000/2001-es műsorterve. Azonnal hozzá kell
tennem, hogy az intézménynek nincs tradicionális értelemben vett repertoárja,
sőt a holland közönség magával az operaműfajjal is csak egy-két évtizede került
állandó kapcsolatba, nem lévén korábban operaháza. Emiatt különösen érdekes megfigyelni,
miként építi fel a színház repertoárját, hiszen számos alapművet még be sem mutathatott.
A jövő évad műsorterve tehát mindennek tudatában értékelendő. Az évad 11 operaelőadása
között egy holland mű ősbemutatója szerepel; a klasszikus repertoárt építi A sevillai
borbély és Mozart Figarója, a Borisz ősváltozatának premierje, az Anyegin
és a Trisztán műsorba iktatása, a historikus előadásban jártas holland előadóművészeknek
otthonos teret kínáló Poppea színre állítása; az érdekességet szolgálja Berlioz
operája, a Béatrice et Bénédict, a 20. század termését reprezentálja egy Britten-,
egy Strauss- és egy Szymanowski-opera. (Mivel a színház az előadások színvonala
érdekében szériaszerűen játssza darabjait, a magam idei periódusában ugyancsak
két 20. századi alkotást, az Elektrát és a Katja Kabanovát hallgathattam - volna
- meg. Janáček operájának korábbi előadásáról már beszámoltam a Muzsikában, így
ezt most nem tekintettem meg.)
Régebbi élményeimre emlékezve az Elektra megbízható zenei megszólaltatására számíthattam,
a rendezés elé pedig kíváncsi várakozással tekinthettem. Annak idején beszámoltam
a Pelléas előadásának elképesztő kettősségéről: Peter Sellars rendezésének felháborítóan
botrányos "korszerűsítéséről", ugyanakkor a Concertgebouw zenekarát vezénylő Simon
Rattle dirigálásának csodájáról. De láttam már semmitmondó zenéjű kortárs holland
operát Robert Wilson bámulatot keltő színpadán, vagy John Adams divatos (de számomra
értéktelennek tetsző) operáját ugyancsak Wilson emlékezetesen szellemes rendezésében;
zene és színpad összhangját a Falstaff emlékezetes, vagy a Jenu°fa gyönyörű előadásán.
Ezúttal "félig-meddig" produkcióhoz volt szerencsém: a zenei megszólaltatást kifogástalannak
nevezhetem, a színpadi megvalósítás viszont drámai effektus helyett komikus hatást
váltott ki, s ez utóbbi nem éppen dicsérő jelző, ha Strauss Elektrájáról van szó.
Korábbi hollandiai beszámolóimban említettem már azt a különös, de jól bevált
gyakorlatot, amely az egyes, szériában játszott operákhoz más-más zenekart rendel
kísérőnek; ezúttal a Holland Filharmonikus Zenekar tagjai ültek az árokban,
s vezető karmesterük, Hans Vonk dirigált. Megrendítő élményben nem részesített
sem a zenekar, sem az énekesek (Elektra: Sophia Larson, Klütaimnésztra:
Anne Gjevang, Krüszothemisz: Inga Nielsen), de mindannyiuk teljesítménye
korrekt és a partitúra hisztérikus-drámai vonulatát hangsúlyozza, ami önmagában
is dicsérendő teljesítmény. De kiváltképp dicsérendő, ha a zenéhez hű megszólaltatásnak
egy tökéletesen értelmetlen színpadi látványt kell ellensúlyoznia. Nem is annyira
Willi Decker színészmozgatását, a jelenetek beállítását, még kevésbé a
mükénéi palota falát idéző, egyetlen elemből álló, más-más megvilágításban álló
színpadképet, hanem (a díszlettervezést is jegyző) Wolfgang Gussmann jelmezeit.
A kortalanítás rendezői elképzelése még nem okoz galibát, de annak színpadi megvalósítása
annál inkább. Csak sejtem, hogy a szolgálók holdjáró talpú sarukba bújtatása a
koturnus funkcióját akarta jelezni, és hasonló szerepet szánt a rendező Klütaimnésztra
húsz centiméternyi magasságú cipősarkának, de ha a görög tragédiákban az emelt
lábbeli a fenségesség, magasztosság érzékeltetésére szolgál, úgy ebben az előadásban
éppen ellenkezőleg: szánalmas és nevetséges érzést kelt. A lejtős színpadon csak
botorkálni tudnak a szolgálók, a tragikus sorsú királynőt pedig egyenesen támogatni
kell, s ez aligha kelti a fenségesség érzetét. Az opera csúcspontját, Klütaimnésztra
és Elektra drámai kettősét ez a látvány is gyöngítette. A fehér katonakabát-szerűségbe
bújtatott hősnő mindenre elszánt démoniságát is nehéz elhinni, a férjgyilkos anya
és bosszúszomjas lánya összecsapásában csak a zenekari árokból és az énekesek
ajkáról halljuk a drámai fokozást, amit a színpadon látunk, az hisztérikusság
helyett érthetetlen civódássá szelídül. Krüszothemisz és Elektra lényének kontrasztját
is elhalványítja a "katonalány" megszemélyesítése, aki hol csizmája föl- és levételével
bajlódik, hol meg egy bárdszerűséggel ügyetlenkedik. Röviden jellemezve az előadást:
a pszichológiai tragédia komikumba fullad. A partitúra és a zenei megszólaltatás
erejét bizonyítja, hogy a hallgató képes túltenni magát a látvány szánalmasságán,
átérzi Elektra iszonyatos kegyetlenségét, követi a zene hisztérikus fokozásait,
s a végső leszámolás visszataszító győzelmét.
Rendezői ügyetlenségről szólva nem hallgathatok hollandiai utazásom kitérőjéről,
a Kölni Operaházban látott Korngold-darab éppen ellenkező előjelű színpadra állításáról.
Nem tagadom, nagy érdeklődéssel tekintettem a cseh születésű osztrák-amerikai
zeneszerző, a Zemlinsky-tanítvány Korngold leghíresebb operájának, a Die Tote
Stadtnak előadása elé. A század első harmadában nagy sikert aratott darabot éppen
Kölnben (s ezzel egy időben Hamburgban) mutatták be 1920-ban, érthető tehát, ha
felvillanyozó előadásra számítottam. Csalatkozásomnak csak egyik oka a zene érdektelensége,
Strauss-epigon hangvétele és dagályossága, sokkal jobban zavart a színpadon tapasztalható
ügyetlenkedés. Ha valahol, hát itt megengedhető, sőt elvárható lett volna egy
sokkoló rendezés, a zene ugyanis egyáltalán nem kívánkozik az előtérbe, a pszichológiai
krimi lehetőségét kínáló librettó pedig egyenesen megkövetelte a rendezés akár
extravagáns ötleteit. A halott feleségét élőként imádó, majd egy táncosnőben a
halott eleven megtestesülését látó, s a nőbe beleszerető férj alakja, a körülöttük
zajló eseménydús jelenetek tálcán kínálták a legelképesztőbb ötletek, a freudi
értelmezés bonyolultságának megvalósítását, ehelyett egy esetlen cipőfetisista
ügyetlen álomképeit láthattuk. Kár a kihagyott lehetőségért, s még nagyobb kár,
hogy az operarendezők nem ilyen darabokban élik ki fantáziájukat, hanem primer
élményt kínáló zenéket tesznek tönkre a modernség jelszavával.
|
