Július harmadika, az Europa Musicale 2000 című hangversenysorozat ötödik estjének, a Giardino Armonico első magyarországi fellépésének napja. A hőség szinte elviselhetetlen (a némi enyhülést hozó zivatar majd csak a koncert második felében tör ki, remekül festve alá Vivaldi zenéjét...). A délutáni prágai gép félórás késéssel ér földet Ferihegyen, az együttest képviselő hat muzsikusnak tehát még kevesebb ideje marad a koncert kezdetéig. Ebből az igen szűkre szabott pihenőidőből áldoz egy órát Luca Pianca, a Giardino alapító tagja arra, hogy a fellépés előtt az Olasz Intézet könyvtárában sajtóbeszélgetésen vegyen részt. (A ritka alkalmat a Teldec lemezeit is forgalmazó Warner Records magyarországi képviselete teremtette meg - köszönet érte.)
Negyed hatkor találkozunk a szálloda halljában, a (szerencsére légkondicionált) taxiban tíz percünk van az ismerkedésre. Megnyugtatom, hogy a beszélgetésen a régizene-szakma legkiválóbb képviselői lesznek jelen - ő is megnyugtat, hogy mindenféle kérdéshez hozzászokott már... Megtudom továbbá, hogy Budapest tíz koncertből álló turnéjuk utolsó állomása, így az együttes is ennek megfelelően fáradt (ezt a produkción szerencsére nem lehetett észrevenni). A helyszínen már együtt a hallgatóság; a televízió kamerája, a szinkrontolmács is készen áll, így azonnal kezdhetünk. Az előzetes megállapodás szerint mintegy 40 percig beszélgetek a művésszel, azután tehet föl kérdést a többi kolléga - sajnos csak ennyire futja az időből. Pianca először kicsit fáradtan, aztán egyre inkább felélénkülve, irigylésre méltó koncentrációval és kedves humorral társalog velünk.
- A Giardino Armonico az idén ünnepli 15. születésnapját. Az alapításkor, 1985-ben önök az elsők között voltak Olaszországban, akik régi hangszereken és a korabeli előadói gyakorlatot tanulmányozva kezdtek muzsikálni. Ez mintegy húsz év lemaradást jelent sok nyugat-európai országhoz (Angliához, Hollandiához stb.) képest. Miért indult Olaszországban az úgynevezett "historikus mozgalom" ilyen későn?
- A múlt századi Itáliában a zenei érdeklődés középpontjában az opera állt, hiszen mintegy száz év alatt hihetetlenül gazdag termést hozott ez a műfaj, Rossinitől Pucciniig. A kamarazene, illetve általában a hangszeres zene kissé háttérbe szorult. Más országokban bizonyos fokig megmaradtak a régi hagyományok, az angoloknál például táncdarabok formájában mindig is tovább élt a régi zene, és ismerünk olyan festményeket a múlt század végéről, amelyeken idős hölgyek viola da gambán játszanak... Angliában nem is alakult ki olyan, mindent elsöprő romantikus irányzat, mint másutt. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a második világháború után (sőt részben már előtte is) újraéledt nálunk a kamarazenélés tradíciója, akkor, amikor az I Musici di Roma, vagy az I Solisti Italiani Európában talán először kezdett barokk zenekari muzsikát játszani. Ők fedezték fel újra Vivaldit - azelőtt senki nem ismerte (A négy évszak első lemezfelvétele 1941-ből való!). A háború utáni Olaszországban a zenészek lelkesen játszották és tűzték műsorukra ezeket a darabokat. Ők még nem figyeltek a frazeálásra és az előadásmód egyéb finomságaira, számukra az volt a fontos, hogy ennek a repertoárnak a létezésére felhívják a világ figyelmét. Németországban viszont egyes muzsikusokban már a század elejétől élt a régi előadói gyakorlat rekonstruálásának igénye. Kevesen tudják például, hogy - több zenetörténészhez, elméletíróhoz hasonlóan - Hindemithet is nagyon foglalkoztatta ez a kérdés. Azután jöttek a gyakorlati zenészek: Edward Müller, Baselban August Wenzinger és Bécsben Nikolaus Harnoncourt, aki igazi forradalmat csinált ezzel a játékmóddal, valószínűleg anélkül, hogy tudta volna, mekkora érdeklődést fog kelteni a közönség körében. A holland-flamand területen is létrejött egy fontos iskola: Gustav Leonhardté, majd a Kuijken-fivéreké; és még sok kiváló muzsikus nevét felsorolhatnám. A mi nemzedékünk ezt az északi hagyományt követve jelent meg Olaszországban, az előbb említettek, illetve mások tanítványaként. Ma már sok tehetséges, fiatal régihangszeres játszik olasz földön, tehát úgy érzem, nem vagyunk elmaradva az európai átlagtól.
- 1991-ben kötöttek exkluzív szerződést a Teldeckel, amely talán a legtöbb régihangszeres felvételt adja ki. Vagyis első CD-ik épp akkor jelentek meg a piacon, amikor az említett országokban a "historikus mozgalom" mintha kifulladt volna. Egyrészt valószínűleg a közönség is betelt azzal a régizenei dömpinggel, amelyet már évtizedek óta, folyamatosan zúdítottak rá, másrészt talán az újabb zenészgenerációk sem tudtak kilépni a tanítvány szerepéből, s nem voltak képesek igazán újszerűen, izgalmasan játszani. Önöknek viszont sikerült felfrissíteniük a historikus előadói irányzat vérkeringését, és egyéni hangzást, stílust alakítottak ki. Szerepet játszott-e mindebben az, hogy Olaszországban születtek? Hiszen a barokk zenében a különböző nemzeti stílusok (mindenekelőtt az olasz és a francia) jelentősen különböznek egymástól. Vajon ezt a stíluskülönbséget érezzük a mai régihangszeres együttesek előadásában is?
- Nagyon veszélyes dolog lenne kijelenteni, hogy ma a nemzeti karakterek ugyanolyan erősek, mint régen voltak, hiszen akkor azt kellene állítanunk, hogy az olaszok az olasz zenét, vagy például Önök, magyarok, Lisztet mindenkinél jobban játsszák... Ennél sokkal nemzetközibb a zenei élet, hiszen a növendékek ide-oda utaznak a világban. Magam például Harnoncourt-nál tanultam Ausztriában. Húszéves voltam, és hihetetlen mennyiségű információt kaptam tőle arról, hogyan játsszuk a régi zenét. De azt azért el lehet mondani, hogy az olasz zenélés ma is kicsit drámaibb a másutt megszokottnál. Egy olasz és mondjuk egy angol régihangszeres együttes előadásmódja, nos, ez valóban két különböző dolog. (Egy német vagy osztrák előadás viszont általában közelebb áll az olaszos karakterhez.) Mintha az angolok fekete-fehérben játszanák a zenét, mi pedig színesben. Az olaszok, bármit csinálnak is, mindig el akarnak menni a lehetőségek végső határáig, az angolok visszafogottabbak.
- Ön alapító tagja az együttesnek, és a jelenléte már önmagában is újdonság a legtöbb régihangszeres zenekarhoz képest, hiszen az, hogy a lant is a continuo-csoport része, sokkal változatosabb hangzást eredményez, mintha csak csembaló vagy orgona, esetleg a kettő felváltva játszana. A négy évszak-felvételükön például egyenesen a karakterizálás eszköze, hogy egy-egy tételen belül is gyakran váltja egymást a lant és a csembaló, néha a még fagott is belép, s így a megszokottnál sokkal mozgalmasabb, érdekesebb kíséretet hallunk. Mit tudunk ma a lant continuo-hangszerként való korabeli használatáról Itáliában, illetve másutt?
- Először is: a különböző continuo-hangszerek használata a színek sokféleségének, a hangzás érdekességének kereséséből adódik. Meglepni a hallgatót - ez volt az olasz barokk muzsikusok törekvése. Másodszor: sok olyan forrás található, amely igen nagy létszámú continuo-csoportról tudósít, elsősorban Itáliában, de másutt is. Lully zenekarában például egy előadás alkalmával öt csembaló és tizenkét teorba (basszuslant) szerepelt! Ez azt jelenti, ahogy amit mi művelünk, az semmi ahhoz képest, amit a régiek csináltak...
- Azt hiszem, a Giardino Armonico eddigi pályájának csúcsa a '90-es évek első felében készített hat Brandenburgi verseny-felvétel. Úgy látszik, a Teldec is nagyra értékelte ezt a produkciót, mert "Bach 2000" elnevezésű jubileumi sorozatában, amelyben valamennyi mű régihangszeres előadásban szólal meg, ezt szerepelteti . Számomra az Önök Brandenburgi-felfogásának egyik legnagyobb újdonságát a gyors tempók jelentették. Ez, úgy látszik, ma tendencia a fiatalabb generációk körében, mert ismerek olyan régihangszeres zenekarokat, amelyek még gyorsabban játsszák ezeket a műveket. Az Önök esetében valamilyen historikus meggondolás, koncepció áll emögött, vagy egyszerűen csak a virtuozitásukat akarták megcsillogtatni?
- Nem erről van szó. A Brandenburgi versenyek legnagyobb része olasz stílusban íródott. A "concerto" elnevezés és a concertóforma is olasz találmány. Ismerünk korabeli feljegyzéseket (Corelli is beszél concerto grossóinak tempóiról), melyekből az derül ki, hogy az olaszoknál a gyors tempók általában nagyon gyorsak, a lassúk pedig a lehető leglassabbak voltak. Egy Andante az olasz barokkban egészen gyors lehet, egy Grave pedig igen lassú. Mély drámai érzéssel, intenzitással játszották, s igen fontos volt a hangzás. Viszont az Allegro a könnyedséget jelentette. A Brandenburgi versenyekben számunkra a legfőbb interpretációs feladat az volt, hogy a zenei szövet áttetszőségét hallhatóvá tegyük. A 2. concerto például nem csupán "trombitaverseny, valami kísérettel a háttérben", hanem polifon természetű zene, és Bachnál ez a polifónia a legfontosabb. Ha az ember nagy gondot fordít az artikulációra, és kicsit felgyorsítja a tempót, remekül érvényre tudja juttatni a zene polifon jellegét.
- Bachnál vajon ugyanazok az előadási szokások voltak érvényben, mint Itáliában?
- Ezt nem tudom, de azt igen, hogy Bach igen jól ismerte az olasz stílust, mintegy tíz olasz concerto-átiratot készített (egyébként ugyanilyen jól ismerte a francia írásmódot is). Ő mindennek a szintézise! Fel kell tudni ismerni zenéjében a különböző stíluselemeket. Ezért úgy gondolom, nem rossz dolog, ha Bachnál az olasz játékmód bizonyos jellegzetességeit alkalmazzuk. Polifon zenéknél (márpedig Bach valamennyi műve polifon) az áttetsző zenei szövetet akkor lehet élővé tenni, ha minden egyes zenész egyforma intenzitással játssza a maga szólamát. Bachot nem lehet a széken hátradőlve játszani, úgy, hogy ne nagyon zavarjunk senkit...
- Eddig főként olasz, vagy legalábbis olasz hatásra íródott, illetve olasz műfajú zenéket vettek lemezre. A jövőben bővítik-e ezt a stíluskört? Játszanak-e például francia barokkot?
- Ez év végén játszunk francia műveket, és tervezünk egy kirándulást a bécsi klasszicizmus területére is - de ezek csak kirándulások lesznek. Az utóbbi időben a 17. századi olasz stílusban mélyültünk el, a múlt hónapban fejeztük be egy 17. századi válogatás CD-felvételét. Ez a repertoár szinte ismeretlen, és úgy hisszük, a közönség nagy része számára igazi felfedezés lehet. Vivaldi zenéjével körülbelül tíz évig foglalkoztunk nagyon intenzíven, és a 17. századi olasz darabok sem igényelnek kevesebb munkát...

Felvégi Andrea felvétele