|
Hálátlan feladat a Muzsika felkérésének eleget tevő recenzensé, akinek lehetőleg
teljes és megbízható képet kell adnia az idén ötödik ízben, június 21-től 25-ig
megrendezett Földvári Napokról, jóllehet a Soproni Régi Zenei Napokkal
kapcsolatos kötelezettségei megakadályozták abban, hogy minden hangversenyen és
rendezvényen jelen legyen. Ráadásul az olvasót az elmúlt években meglehetősen
elkényeztette a lap a tekintélyes szerzők tollából származó, remek földvári beszámolókkal.
Lehetséges vajon a sort méltó módon folytatni?
Ha egyáltalán, akkor talán úgy, hogy a részletesebb beszámoló mellett több figyelmet
fordítunk a Földvári Napok atmoszférájára, koncepciójára, fejlődésére - egyáltalán,
a magyar zenei életben betöltött szerepére. Erről pedig izgalmas dolog elmélkedni,
hiszen amilyen nehezen azonosítható a rendezvény műfaja a maga sajátszerűségében,
olyan könnyen érzékelhető különleges levegője és nyilvánvaló vonzereje. Egy olyan
sorozatban, amelyen Sulyok Imrétől Csalog Gáboron át Dubrovay Lászlóig terjed
az egyszerű hallgatók hosszú névsora, "lennie kell valaminek".
Mármost miről, hogyan, kinek szól a Földvári Napok? Elsősorban, nyilván, szakmai
dzsembori - de korántsem csak az: történész és pszichológus ismerőssel ugyanúgy
találkoztam az évek során a Bajor Gizi Közösségi Házban, mint nyugdíjas csillagásszal.
Az anyag, nyilván, elsősorban századunk magyar zenéje - de korántsem csak az:
végtére Mozart, Górecki vagy Liszt neve is gyakran felbukkant az előadásokban,
vitákban vagy a hangversenyek műsorán. A Földvári Napok a zenéről való gondolkodást
társítja élő, hangzó zenével - ez talán már jobban megragadja a lényeget, ám egyáltalán
nem utal a rendezvény műfaji sokszínűségére, amely pedig arculatának meghatározó
eleme. (A rendezvény idei prospektusának alcíme például hangversenyeket, zenetudományi
konferenciát, melodrámát és kiállítást ígér, a felsorolás azonban - elárulhatjuk
- hézagos.)
Az én definíciójavaslatom valami ilyesmi: a Földvári Napok úgy jön létre, hogy
veszünk zeneszerzőket, előadókat, muzikológusokat, zeneszociológusokat, zenepedagógusokat
és más, a zene körül tevékenykedő szakembereket, majd fölkérjük őket, hogy adjanak
elő, elemezzenek, beszéljenek meg stb. stb. olyan zenéket, jelenségeket, problémákat
stb. stb., amelyek igazán foglalkoztatják őket, amiben elmélyültek, amit izgalmasnak
tartanak. Ügyelünk arra, hogy az igazán jelentékeny alkotók aránya magas legyen,
és abszolút számuk is feltétlenül érje el a kritikus tömeget. Akkor már csak arra
van szükség, hogy az egészhez pénzt szerezzünk, megszervezzük, a résztvevőket
hagyjuk egymásra hatni, halljuk meg és karoljuk fel jó ötleteiket (a szokatlanokat
is), és magunknak is legyenek ötleteink. Ennyi elég is ahhoz, hogy egy-két év
múlva már mindenki ott akarjon lenni, aki számít. Az pedig csak előny, ha mindezt
- mondjuk - nem egy lepusztult iparvárosban, hanem az ország egyik legszebb és
leggondozottabb üdülőhelyén tesszük, ahol egy koncepciózus és segítőkész polgármester
és felesége, egy koncepciózus és segítőkész művelődésiház-igazgató támogat minket
mindenfajta gyakorlati kérdésben, s - az önkormányzat jóvoltából - anyagiakkal
is.
Az idei, igazán igényes, és az első kerekebb születésnaphoz mindenképpen méltó
program azt mutatta meg, hogy Strém Kálmán öt évvel ezelőtti nagyralátó
kezdeményezése és koncepciója - no meg az azóta folyamatosan végzett, lankadatlan
szervezőmunkája - abszolút termékenynek bizonyult, továbbá azt, hogy amíg ebben
az országban lesznek olyan kisvárosok, ahol Berkes Lászlók és Berkes
Lászlónék játszanak meghatározó szerepet, addig mindig van remény jó dolgok
létrehozására. S hogy a Földvári Napok milyen jó dolog, azt ma elsősorban azon
lehet lemérni, hogy léte röpke öt év alatt mennyire magától értetődővé vált, mennyire
éreznénk a hiányát, ha nem létezne.
A tavalyi és az idei téma: száz év - az évszázad - magyar zenéje. Nem titkolt
(és persze megérdemelt) büszkeséggel közli a műsorfüzet a két év, vagyis inkább
kétszer öt nap alatt műsortervbe vett magyar szerzők 65 nevet tartalmazó listáját,
születési sorrendben, Dohnányi Ernőtől Gyöngyösi Leventéig. (A "magyar zeneszerző"
fogalmát, igen helyesen, a lehető legszélesebben definiálva, egyfelől Ligeti Györggyel
és Csapó Gyulával, másfelől Togobickij Viktorral együtt értve: amit ők komponálnak,
az más és más módon ugyan, de része a magyar zene korpuszának.) A névsor, nyugodtan
mondhatjuk, egy bizonyos nagyságrendtől fölfelé jószerével hiánytalan (a szomszédos
országokban élő magyar zeneszerzőktől eltekintve), és a lehető legellentétesebb
tájékozódású komponisták nevét tartalmazza. De ha a névsor azokra is kiterjedne,
akikről "csak" szó esett a Földvári Napok valamelyik előadásában vagy vitájában,
akkor a kitekintés valóban enciklopédikusnak bizonyulna. Az egyik legemlékezetesebb
idei előadás, a kolozsvári László Ferencé, éppen a romániai magyar zeneszerzés
portréját rajzolta meg "arcképek és hangképek" formájában.
Az idei földvári program, ha leltárszerűen tekintjük át, hét hangversenyt (közöttük
egy melodráma-estet), egy kiállítást, két ülésszakban megtartott öt előadást,
továbbá a kortárs zene oktatásának témakörében egy növendékkoncert-bemutatót és
egy kerekasztal-beszélgetést foglalt magába. Míg Mácsai István festőművész
vonzó és sajátosan naturalisztikus stílusú kamarakiállítása alig-alig kapcsolódott
az egész rendezvény tematikájához, és inkább csak a művelődési házban rendelkezésre
álló kiállítótermet kapcsolta be - amúgy dicséretes módon - a Földvári Napok vérkeringésébe,
a melodráma-estnek, illetve a zeneoktatás témájának a programba való beillesztése
(utóbbi hivatalos továbbképzési programként is szolgált zenetanárok számára) jól
példázza a műsorszerkesztés törekvését az újszerű, az izgalmas, a "húsba vágó"
témák megtalálására.
A zeneoktatási programoknak sajnos egyikén sem lehettem jelen, és a kétrészes
tudományos konferenciából is csupán a második ülésnek lehettem fültanúja. Így
nem számolhatok be sem Breuer Jánosnak Dohnányival, a kortársai zenéjét
dirigáló karmesterrel foglalkozó referátumáról, sem Ujfalussy József akadémikusnak
a Bartók-recepciót elemző előadásáról és a sokoldalú László Ferenc már
említett, a jelenlévők által a következő napokban is többször elismeréssel emlegetett
kitekintéséről sem.
Két emlékezetes előadást hozott viszont a másnapi, rövidebb ülésszak. Pontosabban:
az ülésszak mégsem volt rövidebb, hiszen a tervezett, de elmaradt harmadik előadás
időtartamán a két előadó megosztozott, s a csaknem másfél órásra bővülő előadást
témája behatóbb kifejtésére fordította. Ha azt állítom, hogy ennek a lehetőségnek
nemcsak az előadók örültek, hanem a hallgatóság is, akkor előzetesen értékeltem
is a két kitűnő referátumot, melyek közül az elsőt Halász Péter tartotta
Decsényi János 1979-es, Utak című etűdsorozatáról, a másodikat pedig Papp
Márta Kurtág op. 18-as kórusmű-sorozatáról, a Pesznyi uninyija i pecsaliról.
Ha az első előadásban az elemzett mű figyelemre méltó kvalitásainak plasztikus
és meggyőző megvilágítása, továbbá az előadói stílus fölényes eleganciája volt
élményszerű, a másodikban a zene szellemi és irodalmi hátterének értő és rendkívül
felkészült bemutatása, a megközelítés komplexitása, s a mű és alkotója iránti
kivételes affinitás bilincselte le a hallgatót.
A hangversenyek sorát a LÁNG-, GÉMESI-, DUKAY-, EÖTVÖS- és BALASSA-kompozíciókat
előadó Amadinda Ütőegyüttes nyitotta meg. Három évtized igen-igen különböző darabjainak
előadása hatalmas hangszerparkot igényelt, amely szinte teljesen betöltötte a
kicsiny színpadot - s valljuk be, maga a terem is meglehetősen szűkös volt egyik-másik
kompozíció hangvolumenéhez képest. A kiváló előadásban megszólaló darabok közül
a bonyolult konstrukciója ellenére frissnek ható és a figyelmet mindvégig lekötő
Gémesi-mű, a Quartetto (1984) maradt a legemlékezetesebb számomra, és igen
érdekes volt Dukay Barnabás - szerzője által két változatban is elvezényelt -
hosszú című, állóképszerű "hangszeres motettája" (1998) is. Eötvös Péter Frank
Zappa emlékének szentelt 151. zsoltárja (1993), illetve annak újabb keletű,
négy előadóra adaptált változata viszont kevésbé volt izgalmas, mint Farkas Zoltánnak
a műről írott, viszonylag terjedelmes ismertetője a műsorfüzetben. A "késő középkorú"
nemzedéket képviselő Láng István és Balassa Sándor közül az utóbbinak a kompozíciója,
az 1969-es négytételes Ütőskvartett (op. 18) tetszett jelentősebbnek -
ez a darab három évtized múltán is hatni tud fantázia- és színgazdagságával.
A második napon a Budapesti Vonósok koncertje következett. A Botvay
Károly és Bánfalvi Béla vezette világjáró kamarazenekar sok kortárs
és egyéb 20. századi zenét játszik, a nekik ajánlott kompozíciók száma légió.
Ez a programjuk egyébként még hosszabb korszakot fogott át, mint az előző esti.
Az általuk játszott repertoár mégis homogénabb, ha tetszik, konzervatívabb. Feltűnő
volt viszont, hogy noha a játszott művek szerzőinek listája nagyrészt igen rangos
nevekből áll, egyik-másik darab milyen feltűnően nem állta ki az idő próbáját.
A két legfiatalabb, 1995-ös dátumot viselő mű, LENDVAY KAMILLÓ Musica la dolcéja,
illetve KOVÁCS ZOLTÁN Adagiettója mai hallásunk szerint szolid tudással
megírt, jó darab. Ezzel szemben JÁRDÁNYI hegedűre és vonószenekarra írott Concertinója
(1964) és különösen KALMÁR LÁSZLÓ műve, a Ballet des fleurs blanches (1984-85)
- kivételesen hadd fogalmazzak kegyelettelenül, sőt kegyetlenül - közhelyek és
üresjáratok gyűjteményeként hatott. (A Concertino szólistája Járdányi Zsófia
volt.) Hozzájuk képest LAJTHA I. sinfoniettája (op. 43, 1946), a helyenként
nyilvánvaló Kodály-hatások ellenére, nagyságrenddel izgalmasabb és eredetibb zenének
bizonyult (a mű Ludmány Emil vezényletével hangzott fel). S bár ezen a
hangversenyen a Budapesti Vonósok némileg indiszponáltan játszottak, nem mindenütt
érve el a tőlük megszokott szép hangzást és intonációs biztonságot, a Lajtha-mű,
szerencsés módon, mintegy lieto fineként zárta le a hangversenyt.
Különleges csemege volt a Dolinszky Miklós által koncipiált késő esti "melodráma-show",
Székhelyi József és Szirtes Katalin előadásában. (Jómagam a melodrámát,
G. A. Benda Medeájától a Pierrot lunaire-ig sajátos zeneműnek, s ezt a
melodráma-estet - a műsorfüzettel ellentétben - a földvári hangversenyek egyikének
tekintem.) A különleges műsor egy Liszt- és egy Schubert-mű közé ékelt három magyar
melodrámát tartalmazott - utóbbiakat az elmúlt századforduló körüli évtizedekből,
a műfaj hazai virágkorának idejéből. (Dolinszky a műsorfüzetben tömör, de annál
izgalmasabb rövid háttértanulmányt közölt a műfajról és összefüggéseiről.) Az
igazi újdonságot persze a rég elfelejtett, s most csak Dolinszky jóvoltából felszínre
került magyar melodrámák jelentették. Az Arany-balladát s a Petőfi-, illetve Kiss
József-verset rendre Révfy Géza, Erdős Mátyás, illetve Hubay
Jenő dolgozta fel. Közülük Hubay zsidó zenei elemeket hangsúlyozó műve meglepően
erőteljesnek és összefogottnak hatott, s az egyébként teljesen ismeretlen Erdős
darabja is inkább feljavította az alapjául szolgáló, szertelenül romantikus Petőfi-verset
(A szerelmes tenger). Kár, hogy Székhelyi inkább a szöveg karikírozására
játszott rá, ahelyett, hogy a korabeli szerző és előadó által nyilván teljesen
komolyan vett szöveg, illetve feldolgozás hangját próbálta volna megkeresni. Viszont
kifogástalan ritmusérzékkel, s a legtöbb helyen kiváló karakterábrázolással szavalt,
Szirtes Katalin pedig rendkívül érzékenyen és technikailag is igen meggyőzően
látta el szokatlan feladatát.
A Földvári Napok közül a harmadikon társbérletbe kényszerült előadókat hallhatott
a közönség: Körmendi Klára zongoraszólói váltakoztak a Meláth Andrea
által Virág Emese zongorakíséretével előadott dalokkal. A helyzet legkellemetlenebb
következménye az volt, hogy a hangverseny túlságosan is hosszúra nyúlt, s "dramaturgiája"
is félszegre sikerült. Körmendi Klára műsorából BOZAY ATTILA Intervalliját
(op. 15, 1969) és DURKÓ Son et lumièere-jét (1980) élvezhettük maradéktalanul.
Az archaizáló SUGÁR-szonatina ma már meglehetősen érdektelen, Dohnányi virtuóz
Capriccióját (op. 28/6, 1916) pedig, bár a 20. századi magyar zene portréját jelentékeny
színnel gazdagítja, talán csak még jobb hangszeren és még elsöprőbb zongorázással
érdemes eljátszani. Végül Kodály Marosszéki táncai - VAJDA ideális zárószámot
kínáló dalai után - már fárasztóak voltak a késői órán a hallgatóság számára.
Meláth Andrea és Virág Emese műsorán a CSEMICZKY MIKLÓS, SELMECZI GYÖRGY, ORBÁN
GYÖRGY és VAJDA JÁNOS alkotta "Négyek" dalai szerepeltek. Mint közismert, a négy
kitűnő szerző tudatosan ragaszkodik a tonalitáshoz és egy - jobb híján - konzervatívnak
nevezhető zenei fogalmazásmódhoz, mert számukra fel nem adható cél, hogy zenéjükkel
a "beavatottakénál" jóval szélesebb körhöz szólhassanak. Ennek az állásfoglalásnak
sok szenvedélyes védelmezője és ellenzője van. Két dolog mindenesetre biztos:
a négy szerző kifogástalan tartással és komolysággal ragaszkodik a zeneszerzés
ilyetén felfogásához, és nem egy esetben vitathatatlanul magas színvonalú, ihletett
és a közönség által igen hálásan fogadott műveket hoz létre az önmaguk számára
kijelölt terepen. A földvári koncerten bemutatott dalok legtöbbje például, úgy
gondolom, az egész magyar dalirodalom maradandó értékei közé tartozik. Hivatkozhatunk
Csemiczky igen szuggesztív és erőteljes Zsoltárjára, Selmeczi populárisabb
dalainak néhány finom és ihletett pillanatára, Orbán megrázó hatású Bolerójára
vagy Vajda mesterien gazdag és ellenállhatatlanul, ám nemesen szellemes Szőcs
Géza-dalaira (1997/98), amelyek, mint utaltam rá, oly remekül koronázhatták volna
meg a hangversenyt. Természetesen csakis azért, mert Meláth Andrea személyében
- a többi dallal együtt - olyan énekesre találtak, aki (Virág Emesével maradéktalan
összhangban) zeneiség, hangi adottságok, intellektus, érzékenység és humorérzék,
technika és személyes kisugárzás tekintetében egyaránt ideális előadónak bizonyult.
A 24-i, szombati hangversenyeket (a Magyar Rádió Gyermekkarának délutáni kőröshegyi
koncertjét, valamint Gyöngyössy Zoltán, Eckhardt Gábor és partnereik kamaraestjét)
elszalasztván, már csupán a Tihanyi László által vezetett és vezényelt
Intermoduláció Kamaraegyüttes vasárnapi záróhangversenyéről számolhatok
be. Ennek a koncertnek éppenséggel az útkeresés lehetett volna a mottója,
s Földvárban többek között éppen az a jó, hogy itt egy ilyen hangverseny ugyanannyira
természetesen hat, mint egy Veress Sándorról szóló előadás vagy a "Négyek" bemutatkozása.
Az útkereső művek túlsúlya viszont azzal is jár, hogy esetenként nagyon nehéz
elválasztani egymástól a mű és az előadás kvalitásait. Emiatt nem annyira a művel
vagy az előadással, hanem az adott mű adott előadásával kapcsolatos benyomásaimat
írom le.
SEREI ZSOLT nyitódarabja, a 7 perc 20 évre egymagában is útkeresések
története, amennyiben az Új Zenei Stúdió történetére tekint vissza megalakulásának
huszadik évfordulóján. Egyszeri meghallgatás után a darab még "nem adta meg magát"
nekem: egyelőre valamiféle szelíd hanggomolyagként él az emlékezetemben. VIDOVSZKY
LÁSZLÓ Soft errors című műve (1989), ha akarjuk, keresés nélküli találás
eredménye: egy "számítástechnikai véletlen" következtében Vidovszky számítógépe
a benne található zenei törmelékekből szekvenciát alkotott, amelyet a számítógép
tulajdonosa már "csak" meghangszerelt. A lecsupaszított hangzásból és az intellektuális,
sőt komikus elemekből keveredik ki az a jellegzetes hang, amelyet a programismertetőben
Farkas Zoltán "Vidovszky sajátos melankóliája"-ként aposztrofál. DUBROVAY LÁSZLÓ
Oktettje (1985) egy szándékoltan vegyes, triviális idézetekkel tarkított
zenei anyagot kezel virtuóz módon, sokféle újszerű játékmóddal színesítve, remek
fantáziával. MAROS RUDOLF utolsó befejezett kompozíciója, a Kontrasztok (1979)
megint egy jelentős útkereső szellemét idézi fel. Mint Tihanyi a hangversenyen
bejelentette, a mű megszólaltatása olyan fontos volt számára, hogy a hiányzó hárfa
szólamát inkább zongorával szólaltatta meg, de nem hagyta el a darabot a programból.
Hogy azután az áthangszerelés vagy más ok játszott?e közre ebben, nem tudom, de
az előadás nem tett rám mélyebb benyomást, valamiképpen hiányzott belőle a szuggesztivitás.
CSAPÓ GYULA új darabja, a Phrag mental friezes feltétlenül izgalmasabb
volt számomra, bár a hosszú és meglehetősen bonyolult folyamatokat végiggörgető
darab nem könnyű hallgatnivaló. A viszonylag alacsony információsűrűség ellenére
a hallgatót változatos események, feszültségek és oldások ragadják magukkal, s
kényszerítik ki figyelmét. A koncert után a szerző hosszú diszkusszióba bonyolódott
kollégáival - a mű nyilvánvalóan megosztotta a közönségét, s ez önmagában is mellette
szól.
Befejezésképpen FARAGÓ BÉLA 1995-ös, kórus nélküli miséjéből adott elő részleteket
az Intermoduláció Kamaraegyüttes. Bevallom, a darab szellemessége és frivolitása
rendkívül rokonszenves számomra - s így, meglehet, merő elfogultságból, de számomra
élvezetes kicsengéssel értek véget az ötödízben megrendezett Földvári Napok.
|
