Madeleine Milne, a Masterprize menedzsere a verseny eredetéről mesélve elmondta, hogy a zenerajongó és -értő McLarent elszomorította a tapasztalat, hogy noha az új zene iránti érdeklődés megvan a közönségben, a szerzők és a zenekedvelők kapcsolata törékeny. Az új műveket bemutatják ugyan, de ezek egyszeri, jóformán sosem ismétlődő alkalmak, s a darabok nem kerülnek be a zenekarok repertoárjába. Ennek az elidegenedésnek az enyhítése érdekében fordult szerzőhöz és közönséghez egyszerre, hiszen nem elég a szerzőket komponálásra buzdítani, ha nincs közönség, sem a közönséget zenehallgatásra ösztökélni, ha nincs erre elég alkalom és valami különleges vonzerő. Mi tehát a teendő? Sok zeneszerzőt kell megszólítani, és a legjobb darabokat sokszor kell játszani. Egyszerű ...
Ennek az egyszerű, de költséges ötletnek a megvalósításához befolyásos és tekintélyes partnerekre volt szükség. A BBC Radio, a BBC World Service, az EMI/Angel Records, a Londoni Szimfonikus Zenekar és a BBC Music Magazine azonnal lelkesen csatlakozott a kezdeményezéshez. A verseny fővédnökének Msztyiszlav Rosztropovicsot sikerült megnyerni.
- Hogyan zajlik a verseny?
M. M.: A legkülönbözőbb zenei fórumokon, rádiókon és az interneten keresztül zeneszerzői versenyt hirdetnek 6-15 perc terjedelmű szimfonikus mű komponálására. A beérkező darabokat nemzetközi zsűricsoportok szűrik meg, s ebből előbb egy százas továbbjutó csapat keletkezik, majd kiválasztanak 12 középdöntős művet. Ezekből a darabokból vezető európai zenekarok hangfelvételt készítenek, amelyeket a résztvevő rádióállomások öt hónapon át azonos számú alkalommal játszanak le, s ami az igazi globalitást jelenti: a művek fölkerülnek a világhálóra, ahonnan bárki letöltheti őket. Ezután egy kibővített zsűri döntése alapján öt mű kerül a döntőbe, ezek megjelennek CD-n, a BBC Music Magazine mellékleteként (világszerte 125 ezer példányban), s a rádióállomások ismételten játsszák őket. Az elektronikusan, írásban vagy telefonon szavazó nagyközönség és a szakmai zsűri szavazatai végül 50-50 százalékban döntik el, hogy ki kapja a harmincezer angol font díjazású első, és a többi négy, egyenként ezer fontot érő "befutó" helyet.
A verseny dimenzióinak érzékeltetésére idézzük fel az 1998-as első Masterprize alapadatait. A versenyre 60 országból 1300-an jelentkeztek. Az igen demokratikus feltételek lehetőségeit kihasználva, a jelentkezők életkora 8 és 80 év közé esett. A verseny lebonyolításában 40 európai, amerikai, távol-keleti és ázsiai rádióállomás vett részt, 250 rádióközvetítéssel. Postán, telefonon és a hálón több mint 35 000 közönségszavazat érkezett. A verseny előtt, alatt és után a kezdeményezést rendkívüli médiafigyelem kísérte.
Az első Masterprize után a partnerek és szervezők nem nyugodtak a babérjaikon, hanem széles körű közvélemény-kutatást végeztek mind szervezetek, mind egyének körében, hogy a visszhang alapján még hatékonyabbá, szerző- és közönségbarátabbá tegyék a versenyt. Érdemes kiemelni néhányat a változtatások közül, melyeket kérdéseinkre Madeleine Milne és munkatársa, Jane Buswell világított meg.
J. B.: Az első Masterprize megfogalmazott küldetése "eredeti és magas művészi színvonalú, a széles nagyközönség számára maradandó vonzerejű szimfonikus mű komponálásának elősegítése" volt. Minthogy az utóbb megkérdezettek nagy része ezt külön hangsúlyozást nem igénylő, magától értetődő követelménynek tartotta, ezért a verseny kiírói a második Masterprize-ra pontosabban megfogalmazták fő céljukat: szeretnének "olyan műveket találni, amelyek képesek bekerülni a szimfonikus alaprepertoárba", másrészről szeretnék "világszerte bevonni a zenekedvelőket az új zene alakításába". A sokszor formálisnak tűnő küldetés-megfogalmazás döntő jelentőségű lehet az eredmény szempontjából.
M. M.: Az első verseny 8-12 percben határozta meg a pályaművek időtartamát, szimfonikus zenekarra. A Masterprize II. egészen pontosan megadja a hangszerelési kereteket (lásd a weboldalon) és számokat (50-90 hangszeres). Ugyanakkor abból a tapasztalatból kiindulva, hogy jóformán mindenki a leghosszabb megengedett időtartamot komponálta ("kevesebbért nem érdemes elkezdeni", sem komponistának, sem zenekarnak...), ezért az időkeretet 6-15 percre módosították. Az időtartam felső határát és a döntősök számát - ki gondolná - a technikai keretek döntötték el: mivel a döntősök műveit közös CD-n adják ki, s ma a 75 perces lemez a legelterjedtebb, öten jutnak a döntőbe, s még akkor is ráférnek egy lemezre, ha mindannyian 15 perces művet komponálnak.

Kíváncsi voltam, vajon nem jelent-e túlságos műfaji szűkítést az, hogy igen pontosan körülírt hangszeregyüttesre lehet csak komponálni. Nem mintha a megadott minimum- maximum (50, illetve 90 hangszer) ne nyújtana nagyszámú variációs lehetőséget. De a kortárs zeneszerzés fő csapásiránya nem a szimfonikus kompozíció, s ez a szigorúnak látszó feltétel érzésem szerint erősen stílusmeghatározó lehet, s a várt új műveket a 19. század és a 20. század első fele irányába tolja el. A Masterprize I. is ezt látszik igazolni. Vajon a kezdeményező egyéni ízlése döntött erről, vagy az, hogy az egyik kulcspartner, a Londoni Szimfonikus Zenekar netán a szimfonikus zenét tartaná a zeneszerzői zsenialitás legegyértelműbb mércéjének? Vagy arról volna szó, hogy egyszerűen túlságosan kevés új szimfonikus mű születik, pedig ez az a műfaj, amely a közönséget leginkább magával ragadja? Interjúalanyaim szerint mindez egyaránt közrejátszhatott abban, hogy a versenykiírás éppen szimfonikus darabra szól, bár a stílust természetesen semmiképpen sem akarták a kiírók meghatározni. A szimfonikus zenekart olyan tekintélyes, magával ragadó erőnek tartják, amely különösen képes a (kortárs) zene és a közönség közelítésére. A követelményrendszer kialakítását az is befolyásolta, hogy a kezdeményezők valóban magas színvonalú művek létrehozását szeretnék ösztönözni, s egy zenekari darab megírása már önmagában feltételez egy alaptudást, s a kínos dilettantizmus egy részét kizárja. A verseny folyamán több, az Európai Műsorszóró Szervezethez (EBU, European Broadcasting Union) tartozó rádiózenekar megtanul egy-egy középdöntős darabot, így a művek utóélete eleve jelentősebb, mintha kicsi, esetleg ezoterikusnak számító hangszercsoportra íródtak volna.
- Noha illúzió volna azt hinni, hogy egyetlen globális kezdeményezés képes önmagában megváltoztatni egy túlságosan régóta tapasztalható és túlságosan bonyolult okokra visszavezethető tendenciát (kortárs zene és közönség viszonyának elhidegülését), mégis - érezhető-e valamiféle változás?
M. M.: Egyik célunk a közönség érdeklődésének felkeltése volt, a közönség ösztönzése, hogy érdeklődésével elősegítse új művek születését. A hatás nem maradt el - a szakma és a zenekedvelők egyaránt sokat gondolkodtak, írtak, vitáztak, szavaztak, örültek, beszéltek a dologról. Természetesen nem a Masterprize változtat meg egy tendenciát: a verseny jó esetben katalizál egy folyamatot. Hiszen itt megszokásokat, gondolkodási sémákat kell befolyásolni, s az ilyesmi mindig hosszú folyamat. A verseny mindenesetre fórumot teremtett a különböző csoportok, művész és közönség találkozásához, s reméljük, ez csak bővülni fog. Hadd említsek egy változást, amelyben bizonyosan szerepet játszottunk. A kezdet kezdetén számos felháborodott kritikát kaptunk azért, mert olyan tág teret nyitottunk a közönség véleménynyilvánításának, szavazásának. (Az ilyesmit feltehetőleg táncdalfesztivál-tempónak tartották.) A helyzet az, hogy azóta számos verseny alkalmazza ezt a módszert.
- Valóban, a "ki mondhatja meg, mi a jó" kérdésben esetleg érdemes a fogyasztóval is számolni. Akkor talán mégis jobb étvággyal eszi meg, amit választott... Hogyan történik a zsűrizés? Ilyen mennyiségű darabot megítélni iszonyatos feladat lehet.
J. B.: Az első körben háromfős zsűricsoportokban vizsgálják meg a kottákat. Minden darabot zenekari partitúra formájában kell beküldeni, s a darabok természetesen már csak kódszámmal, minden egyéb eredetmegjelölés nélkül kerülnek a zsűri elé. Ebben az első szűrőben az egy ítész-egy szavazat elv alapján jutnak tovább a darabok. Vita nincs, mert soha nem lenne vége, és nem utolsósorban azért sem, mert a nemzetközi zsűriben nem minden tag beszéli egyformán a kommunikációs nyelvet, az angolt, s az anyanyelviek természetesen lebeszélnék a többieket a színről.
M. M.: A zsűritagok számát 12-ről 15-re emeltük, s közöttük most több a karmester, mint azelőtt. Az első Masterprize nem tette lehetővé hangfelvételek beküldését, most azonban, noha a megítélés alapja egyöntetűen a beküldött partitúra, felvétel is mellékelhető, amelyet a zsűri, ha kívánja, meghallgathat. A felvétel akár zongorakivonat is lehet.
Az első körből továbbjutó mintegy száz mű nem viszi tovább az addig kapott pontjait - a zsűri újabb fordulóban újra pontozza őket. A száz "elődöntőst" a szervezők értesítik az eredményről, de ez a lista nem publikus. Ha egy ismert zeneszerző például nem jut tovább, érthetően nem ragaszkodik hozzá, hogy erről a közönség is értesüljön. Csak a középdöntőbe jutottak névsorát hozzuk nyilvánosságra a verseny után.
J. B.: A végeredmény egyébként a következőképpen alakul ki: a világ minden tájáról érkező közönségszavazatok teszik ki a végeredmény 45 százalékát, 5 százalékban számít a döntős műveket megszólaltató gálahangverseny közönségének szavazata, további 40 százalékot jelent a zsűri, és 10 százalékot ér a Londoni Szimfonikusok tagjainak szavazata. A közönségszavazatokat csaknem két hónapig gyűjtik, de a gála végéig, a végső összesítésig a zsűri előtt is titokban tartják.
- Nem lehet könnyű olyan kritériumokat találni, amelyek alapján a művek századrészét lehet csak középdöntőbe juttatni. Feltehető, hogy az elődöntős száz között is vannak jelentős értékek. Az ő számukra mit kínál a verseny?
M. M.: Megvan a lehetőség arra, hogy a verseny után a zsűri tagjai felvegyék a kapcsolatot ezekkel a szerzőkkel is, ha elő akarják adni a darabjukat. Erre volt is példa. Egyébként gondosan tanulmányoztunk sok más zenei versenyt. Igyekszünk olyan igazságosak lenni, amennyire csak lehet, és elkerülni a komplikációkat. Fontos, hogy a zsűri megfelelő számú és teljesen nemzetközi legyen. Az előzőben volt dán, lengyel, portugál, japán és dél-amerikai szakember is.
- A Masterprize I-be 60 országból küldtek pályaműveket. A díjazottak mégis mintha mind európai gyökerűek lennének.
M. M.: Mi úgy érezzük, jó a nemzetközi eloszlás. A döntősök között volt ausztrál, orosz születésű svéd és kínai születésű amerikai. A művek pedig, mint mondtam, névtelenül versenyeznek, a döntés tehát független a szerző származásától.

Hogy a Masterprize nem rutinból ismétlődik, hanem folyamatosan fejlődik, azt számos további fontos "apróság" is bizonyítja. A visszajelzések alapján például immár nincs második, harmadik és megosztott negyedik hely - maguk a díjazottak nyilatkoztak úgy, hogy ennek itt nincs értelme: a kiemelt első díjas után legyen mindenki egyenlő. Fontos előrelépés történt az internetstratégiában: jelentkezni és szavazni is lehet on-line, letölthetők a darabok, s az eredményhirdetéssel végződő gálahangverseny is követhető a hálón. A technikai lehetőségek ilyen merésznek tűnő, valójában természetes alkalmazása a verseny egyik legmodernebb vonását, a valódi globalitást biztosítja. Eltörölték a 15 dolláros jelentkezési díjat, ami a maga módján hozzájárulhat a verseny demokratizálásához. Jelentős előrelépés a meghirdetett cél elérése felé, hogy a pályaművekből készülő felvételeket már nem csak a Londoni Szimfonikusok készítik, hanem az Eurorádió tagországainak zenekarai is, s így jelentősen kiterjed a hatásuk és máris sokkal többen érzik őket sajátjuknak.
-Izgalmas kezdeményezés, kitűnő szervezés, sokat ígérő, sokfelé leágazó eredmények. Sok pénz kell hozzá. Mekkora költségvetésből dolgoznak, és honnan származik a pénz?
J. B.: A Masterprize teljes egészében magánpénzből jön létre, a támogatói alapítványok, cégek és magánemberek. A kétéves projekt teljes költségvetése 350 000 font. Ebből az EMI lemeztársaság fedez ötvenezret, a többi partner természetben járul hozzá, ingyen felvételekkel, műsoridővel, szakértői munkával stb. A többit nekünk kell megszerezni szponzoroktól: 150 000 már összegyűlt. A szponzorstruktúra igen változatos, a fő támogatók bankok, alapítványok, internetszolgáltatók.
- Mi hozta a szervezőket Magyarországra?
M. M.: Közeledik a jelentkezési határidő. Fontos, hogy személyesen is felhívjuk az érintettek figyelmét a versenyre. A Magyar Rádió is az EBU tagja, és tevékenyen részt vesz a verseny lebonyolításában. Ennek magyarországi fő szervezője Terdik László, a Bartók Rádió munkatársa. Találkozunk Zimányi Zsófiával, a Budapesti Fesztiválközpont Kht. ügyvezetőjével, a Rádiózenekar és a Zeneakadémia képviselőivel. Beszélünk Hollós Mátéval és Jeney Zoltánnal, az Editio Musicától Demény Jánossal, de más kiadókkal is. Igyekszünk a rövid idő ellenére (egy napig vagyunk Budapesten) minél szélesebb "fronton" megismertetni a Masterprize-t.
Bár készséges beszélgetőpartnereim nem mutattak sietséget, sűrű programjuk miatt nem tartóztattam őket tovább. A hatékonyság azonban, úgy látszik, eleve életelemük lehet - mint kiderült, ezt a megaprojektet ők ketten szervezik. Nem igazgatók, munkatársak, titkárnők hada - két kedves, hozzáértő, elkötelezett, harmincon aluli bölcsészlány...