A sorozat ötödik hangversenyének (május 24.) első felében dél-amerikai mesterek zenéjével ismerkedhettünk. Nem először a Századunk Zenéje története során; múltkor, egy hasonló alkalommal már elmélkedhettem arról, hogy a kaktuszok és tapírok vidéke, úgy tűnik, a komoly muzsika terén egyelőre nem exportképes. A legjobb szerzők is csak az európai irányzatokat követik, kevés egyéni leleménnyel - ha csak az ügyetlenségeket nem tekintjük az eredetiség jelének. Igaz, a mostani bemutató a megelőzőnél pozitívabb benyomást keltett. GINASTERA Három argentin tánca legalább hálás játszanivaló a zongoristának (Eckhardt Gábor aratott megérdemelt sikert). Egy tétele egészen úgy hangzik, mintha Orbán György spanyolos paródia-zenéje volna - csak éppen Ginastera komolyan veszi önmagát. A szép nevű MOZART CAMARGO GUARNIERI dalai (Alice öt verse) Ginastera világához képest szalonosabbnak, olcsóbbnak, a mexikói MANUEL PONCE Lermontov-dalai pedig ravelesebbnek tűntek. Ez utóbbi megállapítást, ha a kontextusból nem volna világos, dicséretnek szánom - elvégre Ravel fanyar disszonanciái jólesnek az embernek ebben a hol érzelgősségre, hol expresszionista hisztériára, hol reménytelen aszkézisra hajló korban. Mindkét ciklust Maria Teresa Uribe és Eckhardt Gábor gondos előadásában hallhattuk. Végül ASTOR PIAZZOLLÁ-val zárult ez a latin-amerikai bemutató. Piazzolla ma divat. Az olasz Nino Rotával kezdődött a sor: Fellini Nyolc és félje után az úgynevezett "jobb" értelmiségi körök (zöldövezeti villa, göcsörtös fagyökér a kandallón, indiai füstölő etc.) Rotára esküdtek, azt hívén, hogy ez a szánalmas iparos írt azon a bizonyos trottyos cirkuszi muzsikán kívül bármi elviselhetőt. Aztán jött a Joplin-kor. Elmaradottabb vállalatok telefonközpontjai még ma is Scott Joplin-ritmusokkal őrjítik meg a kapcsolásra várakozót. Most ugyanezek a körök Piazzollára esküsznek. Ám legyen. A derék Astor tényleg nem volt tehetségtelen muzsikus. Gidon Kremer, aki az egész Piazzolla-őrületet elindította, tudta, mibe fekteti energiáit. Csak az ég szerelmére, nehogy Piazzollából argentin Bartókot faragjunk...
A koncert második felében két kamaraművet és (a Mendelssohn Kamarazenekar jóvoltából) két vonószenekari darabot hallhattunk. TIHANYI LÁSZLÓ közelmúltban bemutatott Schattenspiel-ciklusának Schattenlos című klarinétszóló-részével Horn András brillírozott. Ezután LENDVAY KAMILLÓ fagottra- zongorára írt Három tétele következett. Lendvay mindig elemében van, ha gyors zenét ír - kevésbé ragad magával lassú tételeiben. Janota Gábor és Körmendy Klára érezhetően élvezte a Stravinsky neoklasszikus műveinek hangzás- és ritmusvilágát idéző, s Stravinsky-idézetet (Sacre) is ügyesen elrejtő darabot. Érdekes volt a harmadikként eljátszott MICHAEL TIPPETT-alkotás is. Nemrég egy rádióinterjú során a Budapesten vendégeskedő Philip Pickett beszélt arról, miért oly kevéssé elfogadott az angol zene a sziget határain túl. A rejtélyt nem tudta megfejteni, inkább csak azt érzékeltette, hogy a számunkra sótlan-fűszertelen zenei táplálék ott igenis népszerű - már amennyiben komoly muzsika esetében egyáltalán beszélhetünk ma popularitásról. Tippett 1946-os műve ("Egy kis zene vonósokra") aligha hozott áttörést az angol zene magyarországi recepciójának történetében. Míves, rendes darabnak tűnt, olykor Stravinskyra emlékeztető (Apollón), másutt bartókos fordulatokkal (a Bartók-féle Zene, gyakrabban a Divertimento juthatott a mi eszünkbe). Azonban Tippett Szentivánéji-operáját, amelynek anyagát ez a vonószenekari mű feldolgozza, a hallottak nyomán nem feltétlenül rendelném meg drága pénzért CD-n.
Meglehet, persze, Tippett hatását nagyban gyengítette az is, hogy utána igazi, kikezdhetetlen remekmű következett: SZŐLLŐSY ANDRÁS III. concertója. Furcsa érzés manapság hatvanas évekbeli zenét hallgatni. Az akkoriban csodált darabok nagyon nagy részét kikezdte az idő. Jelentéktelennek tűnnek, laza effektushalmaznak, olykor nevetségesnek. Emlékszem, Penderecki Lukács-passiójának lemezfelvétele milyen döbbenetes élményt szerzett - pár esztendeje ismét ráhelyeztem az öreg fekete lemezre a tűt, hogy néhány perc után sürgősen s kissé zavarodottan levegyem. Mint mikor az ember egykori leányideáljával fut össze, érettségi találkozón... Statisztikai adatokkal bizonyítani nem tudom ugyan, de meggyőződésem, a hatvanas évekbeli avantgárd nagyobb arányban és gyorsabban avult el, mint más korok-emberöltők átlagművészete. Szőllősy Concertója az igen csekély számú, ám annál jelentősebb és értékesebb kivételek közé tartozik. Szikár, erőteljes, tömör. A "végső dolgokról" szól. Arról, amiről mindig is a művészet legjava szólhatott.

Május 31-én a Magyar Rádió Elektroakusztikus Stúdiójának munkájáról kaphattunk képet. Összességében csak elismeréssel szólhatok a megismert darabokról. Senki sem próbált fröccsöntött kerti törpével, kiütést okozó nyloninggel és hasonlókkal kufárkodni - rendes anyagból tisztes iparosmunkával készített, szolid, megbízható termékek közül válogathattunk. Az átlagnál talán PINTÉR GYULA Rózsaszín lángharangok című, szopránra- hangszalagra írt darabja bizonyult hígabbnak - a szólista Skoff Zsuzsa remek teljesítménye ellenére. A másik vokális szólamot is tartalmazó kompozíció, LÁNG ISTVÁN Concertinója szopránra és öt hangszerre szépen megoldott kánonjaival (végre nem csak prím- vagy oktávkánonnal) egészen a befejező szakaszáig költői, visszafogott, kevéssel sokat mondó opusz hatását keltette. Sajnos a végén Lángot elragadta a hév: előbb bőséges visszhangmártással itatta át a zenei szövetet, majd trombitahisztikkel spékelte, miközben az énekestől mássalhangzós nyelvgyakorlatokat hallottunk, a hatvanas évek avantgárdjának modorában (lásd ezzel kapcsolatban a fentebb mondottakat). OLSVAY ENDRE és SUGÁR MIKLÓS csellószóló alapú (szólista: Kántor Balázs) művei elég fantáziadúsnak és gondosnak, formailag arányosnak, rendezettnek tűntek - csodás perspektívát azonban a számítógépes hangátalakításoktól sem a Hic et nun, sem a No 2 alapján nem várnék. Olykor az az érzésem, a számítógép mellett szorgoskodó szerzők túl sok munkaórát ölnek olyan hangzásvilág megteremtésébe, amely ennyi fáradságot semmi esetre sem ér. (NB.: a bemondó természetesen "nunc"-ot mondott az Olsvay-darab címében, holott az alighanem szójáték az ugyancsak "most" értelmű német "nun"-nal - a mű Berlin számára készült. Hiába, veszélyes az efféle, papíron szellemes cím). Cselló volt az egyik főszereplője SZIGETI ISTVÁN Kháron ladikján című kompozíciójának is (ezúttal Kedves Tamás vette kezébe a vonót). Szigeti - ezt már sokszor megírhattam - nagy tudású muzsikus, kisujjában van az elektronikus szakma. Ezúttal zenéjét egy picit hosszadalmasnak éreztem. Pontosabban szólva: időnként terjengősnek, egyes részeknél viszont kurtának. Akadtak anyagok, amelyek nem bontakoztak ki eléggé. Mintha a szerző nem döntötte volna el, fejlesztés és erőteljes kontrasztok nélküli "állapotzenét" teremt (mondjuk, a la Górecki), vagy mégis olyat, amely az előrehaladás érzetét kelti.
FARAGÓ BÉLA Prométheusz-oratóriumában soha nem gondoltam a múló időre - holott messze ez volt a hangverseny legterjedelmesebb darabja (annak ellenére, hogy az ismertető szerint csak részeit hallhattuk). Bizonyára lesznek, akik zsigerből elítélik Faragó stílusát - én azt hiszem, a fiatal komponistának mindenben igaza van. Elképzelései tiszták, világosak. Nem csupán kiválasztottaknak akar írni; ugyanakkor elkerüli mindazt a hibát, amit a széles tömegnek szánt zenék szerzői általában akaratlanul elkövetnek. Nem gügyög, nem kellemkedik. Viszont igen kifejező, egyszerű, lapidáris. És változatos. Néhol a songok világához közelít, máskor szavalókórust alkalmaz, amolyan Sprechgesangot karra, hihetetlenül hatásosan. Nagyszerűen érzi a ritmust. Egyszerű ritmusképletek ostinatójára épít hosszabb szakaszokat. Antik vadságot és nagyságot sugároz, ki merem mondani: ókori görög szellemet. Nem azért, mert szabadon idézi Szeikilosz dalának sorait - az egésznek a koncepciója áll közel a régiek drámai művészetéhez. Azt hiszem, ha egyáltalán megújulhat még a zeneoktatás, akkor efféle művek sokat segíthetnek rajta. A kórusanyag nem nehéz, amatőr kar is megtanulhatja (más kérdés, hogy ezúttal egy kiváló kórus, a Mindszenty Zsuzsanna vezette Musica Nostra vállalkozott a feladatra, és oldotta meg tökéletesen), az aránylag nem nagy erőfeszítéssel elért eredmény látványos lehet - az előadás résztvevői az első közös próbán világosan érthetik, mit és miért ír elő számukra a partitúra, minek mi a funkciója. S közben élvezhetik, mennyire leleményes a zeneszerző a hangszeres- elektronikus rész kitalálásánál. Ügyes tanár pedig elemezhetné-magyarázhatná a zenei eszközöket, azt például, hogyan lehet feszültséget teremteni egy majdnem kromatikusan felfelé lépegető, de a kezdőhang felső oktávján váratlanul túllépő skálával, milyen érdekesek a műben felidézett ógörög hangsorok (görög kromatika a maga bőszekund-kisterceivel stb).

A június 7-i zárókoncert néhány művét ugyancsak szívesen felvenném a jövő tananyagába. SÁRY BÁNK Itt és mostját feltétlenül. Két zenei alapesetre példa a kompozíció: a háromszólamú, kánonszerű polifóniára, amelynek alapja egy szándékosan cikornyás, szünetekkel szaggatott dallam, és az akkordikus szövésmódra. Az előbbivel azt lehetne a diákoknak megmutatni, hogyan lehet levegős zenei szövetet teremteni úgy, hogy azért a komplementer-elv se legyen mechanikus; az utóbbival azt, hogyan tartják fenn a feszültséget a disszonanciák, milyen lépések-mozgások kerülik el a süket konszonanciákat. S hogy mit jelent a zenében a "rendezettség".
SOÓS ANDRÁS Hatszólamú olvasmányát nem is annyira kompozíciónak nevezném, mint inkább találmánynak, zenei szabadalomnak. A komponista ugyanis elképzel egy hangzásvilágot, s kitalál létrehozásához némi alapanyagot és szabályrendszert. Miután Soós ihletett feltaláló, a rendszer működik.
MELIS LÁSZLÓ énekegyüttesre írt darabjairól múltkor, a Voces Aequales koncertjével kapcsolatban szólhattam. Nagyon jók ezek a kompozíciók, stiláris tisztaság és eredetiség árad belőlük. Az ezen az estén előadott Air a kromatikával játszik, Gesualdo módján - de a legkevésbé sem Gesualdo érzelmes túlfűtöttségével. Csak egyet sajnálok: a kiváló Voces Aequales nem énekelte el a műsorban előzetesen ígért Mackók könyve című Melis-darabot (helyette szólt az Air). Már a cím alapján is kíváncsi volnék rá...
A Voces Aequales műsora után SÁRY LÁSZLÓ Szélrózsa című alkotásának kvartettverziójával (Somogyi Vonósnégyes) folytatódott a koncert. Ez is "találmány". És ez is úgy van kitalálva, hogy lényege alighanem minden előadásban megmarad. Mert a valószínűség-számítás törvényeinek engedelmeskedve a hangok minduntalan hasonló konstellációkat hoznak létre. Torzított és természetes hangok együttesét, amelyből bizonyos felhangok mindig kiemelődnek, s amelyben mindig lesz egy-egy szólam, amely tartott, oldásra váró hangjával feszültséget kelt (ahogy Mahler zenéjében tapasztalhatjuk), míg a zene egyfajta "kiegyenlítettséget" ér el.
Ugyanehhez a matematikai módon meghatározhatatlan, mégis: érzékelhető kiegyenlítettséghez BOZAY ATTILA közel harminc esztendeje írt két dala is eljut - noha az eszközök nagyon eltérőnek a Sáryéitól. Most Faragó Béla átiratában (Ambrus Attila, Matuz István és az átíró előadásában) hallhattuk a Fodor András-sorokra írt tételeket: az eredeti citeraszólam helyett szintetizátorral. Ebben a megoldásban a fuvola és ének melodikája, illetve a harmadik szólam pontszerű, impulzív hangjai közt igen nagy a kontraszt - s azt hiszem, ezáltal nyer a muzsika (bár kétségkívül veszít is: a citerából nagyon szép, finom hangok csalhatók elő, s tudjuk, Bozay maga mestere volt ennek az instrumentumnak).
Az idei bemutatók sorát HOLLÓS MÁTÉ Atanosa zárta (előadta az Abmiram-duó). Egyszerű, áttetsző muzsika ez a "fordított sonata", felépítése - legalábbis ami a "fejezeteket" illeti - világos, hangzása kellemes (itt-ott gamelános), s a bújtatott Dies irae-motívummal akad benne elegendő sejtelmesség is azok számára, akik szeretik a rejtett összefüggéseket, titkokat.
Keretet az utolsó koncerten két mű adott a magyar bemutatóknak. Nyitószámként a Somogyi Vonósnégyes LUCIANO BERIO nem különösebben érdekes Glosse című kvartettjét játszotta. Zárószámként pedig az Ionisation hangzott el a Századunk Ütőegyüttessel, Kovács László vezényletével. A szerkesztő ezúttal is jól választott. A huszadik század egyik legmerészebb újító mestere, EDGAR VARESE pompás opuszával vett búcsút ettől a keservesen kiábrándító, és mégis: felfedezésekben, szép álmokban oly gazdag száz esztendőtől.