Beszélgetések Bartókkal Nyilatkozatok, interjúk 1911-1945 A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Wilheim András Budapest: Kijárat Kiadó, 2000

Napjainkban az interjúk magnófelvétel alapján és - jobbára - a nyilatkozó ellenőrzésével készülnek, így aztán általában hitelesebbek is, mint azok a hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt folytatott beszélgetések, amelyek az akkori idők újságjaiban jelentek meg, az akkori idők riporterei által lejegyezve. A mai gépi segédlet azonban csak a közepes képességű riporterek számára fontos: a témában járatos és a nyilatkozó világa iránt valóban fogékony kérdező a múltban is tudott hiteles interjúkat közreadni. Többek közt ezt is tanúsítja Wilheim András most megjelent Beszélgetések Bartókkal című kötete, mely az interjúknak igen széles és igen változatos sávját mutatja be - az olcsó zsurnalisztikától az igyekvően hűséges interpretáláson keresztül a tudományos igényű autoanalízisig.
Nemcsak a Bartókot kérdező újságírók és kritikusok tábora volt széles, tágak a műfaji határok is. A jó interjú igazi dialógus, melyben a kérdező - pontosan megfogalmazott kérdésekkel - alkalmat teremt autentikus és árnyalt válaszok megfogalmazására. De a kötetben számos olyan írást is olvashatunk, amely - elkerülve a dialógusformát - a megkérdezett szerző nevében beszél, folyamatos, olykor analitikus szövegbe öntve a "beszélgetés" során felmerült gondolatokat, válaszokat. És végül az anyagban olyan írások is szerepelnek, amelyeknek inkább csak hírértékük van: egy eseményről, bemutatóról, utazásról tájékoztatnak, "beszélgetésről" tulajdonképpen szó sincs.
Jelent már meg ilyen címmel egy gyűjtemény: 1957-ben, a Zeneműkiadónál. Kristóf Károly, a Ma Este, a Pesti Napló és Az Est egykori kritikusa állította össze saját közleményeiből, melyek között távolról sem az igazi interjúk, hanem a rövid kérdés-válaszok és a híradások dominálnak. De igazságosnak kell lennünk Kristóffal szemben, mert a kis kötetben összegyűjtött kétszáz írás azt mutatja meg, hogy volt egy magyar újságíró, aki 1924-től 1940-ig hűségesen követte Bartók útját, és a bulvárlapokban is feladatának érezte a nagy muzsikus népszerűsítését. Sőt kifejezett bátorságról tett tanúságot, amikor a maga módján kiállt Bartók mellett a méltatlan támadások (Petranu, Greguss-díj) idején.
"Romániában megjelent Bartók-interjúk" címmel Benkő András adott közre negyven írást a László Ferenc szerkesztette Bartók-dolgozatok 1981 című kötetben (Bukarest: Kriterion, 1982), tudományos igénnyel, jegyzetekkel és bőséges kommentárral. Az interjúk átlagszínvonala magasabb, mint a Kristóféi, de ezek között is jócskán található téves információ, félrehallás, tendenciózus interpretáció. Mindazonáltal meggyőző bizonyíték ez a tanulmány arról, hogy az erdélyi környezet különleges szeretettel és megértéssel fogadta a nagy muzsikus művészi és tudományos figyelmét.
Szép számmal közölt sajtóbeszélgetéseket Demény János is nagyszabású dokumentumsorozatában, mely a Zenetudományi Tanulmányok három kötetében jelent meg (Szerkesztette Szabolcsi Bence és Bartha Dénes. III: Bp.: Akadémiai Kiadó, 1955; VII: Bp.: Akadémiai Kiadó, 1959; X: Bp.: Akadémiai Kiadó, 1962). Ő módszeresen állította sorba a különböző műfajú közleményeket: hangversenyműsorokat, bírálatokat, újságcikkeket, s így magától értődően kerültek bele a sorba az interjúk is. Most erről az oldalról is igazolódik: mennyire alapvető, valósággal pótolhatatlan eszköze a Bartók-kutatásnak Demény sorozata.
Wilheim András beszélgetés-kötete már akkor is jelentős gyűjtemény volna, ha nem törekednék többre a különböző utánközlések értékes darabjainak egyesítésénél - hiszen azok ma már csak könyvtárakban elérhetők. A Beszélgetések Bartókkal azonban a Bartók-interjúk leltárát közel félszáz olyan közleménnyel bővíti, amely első, a világban szétszórt megjelenése óta mindmáig lappangott.
Mielőtt a most felbukkant interjúk néhány tipikus példáját kommentálnánk, előre kell bocsátanunk azt a meggondolást, amit a szerkesztő is szóvá tett utószavában: nevezetesen hogy az interjú - műfajánál fogva - nem tekinthető autentikus Bartók-szövegnek. "...Ő ugyan a főszereplő, de mindig valaki másnak, valaki más interpretációjának, tudásának, felkészültségének vagy felületességének, elfogultságának kitéve."¹ Ez nagy felelősséget ró a közreadóra, az olvasót pedig óvatosságra inti. Két példát szeretnék idézni a probléma érzékeltetésére. A 7. számú közlemény "Mi történik a Zeneakadémián" címmel a Pesti Futár 1919. október 10-én megjelent, szignálatlan cikkét idézi, mely a Tanácsköztársaság bukása utáni, Dohnányi és Kodály elleni hajszáról ad hírt.² A szerkesztő megjegyzése szerint a "cikk név nélkül idézi a nyilatkozót, akiről annyit említ meg, hogy »röviddel ezelőtt még igen közel állott a Zeneakadémiához s az ottani dolgokat alaposan ösmeri«, s hogy egy küldöttség élén kereste fel Huszár Károly kultuszminisztert" Bartókra vall egy a cikkben idézett másik mondat is"" - Nos, (1) a cikk közölt részének szövege egyáltalában nem vall Bartókra; (2) Bartók tanított a Zeneakadémián, de nem "állott olyan közel" hozzá, hogy intrikákról tájékoztassa lapokat, ez nem volt az ő stílusa; (3) nem hihető, hogy egy küldöttség élén kereste fel Huszár Károly kultuszminisztert; (4) miért hiányzik a cikk szövegéből a "Bartókra valló másik mondat"?
Egyszerűbb a megoldás a nyilvánvaló tévedések, pontatlan információk esetében. Jó példa erre az 1936 decemberében, a Chwila wieczorna című varsói lapban megjelent interjú, mely a minden bizonnyal német nyelvű beszélgetés számos mozzanatát vaskos félreértésekkel és látható tudatlansággal interpretálja ("találtam valóban igen ritka kincseket is Anatólia belsejében, egészen Arábia szívében élő törzsekig, Szíria határáig nyomozva" - adja Bartók szájába a szerző!). Wilheim itt jegyzetel, de mértékkel.³
Kiemelkedően nagy értéke Wilheim András gyűjteményének, hogy újra közli Bartók több fontos nyilatkozatát, és először közli magyarul azokat az igényes interjúkat és nyilatkozatokat, melyek stockholmi, amszterdami, prágai, párizsi, bostoni és londoni lapokban jelentek meg. Először olvashatjuk például teljes egészében a temesvári Zenei Szemlében közölt oroszországi beszámolót. Az 1958-ban (és másodszor 1974-ben) megjelent Bartók Breviárium⁴ nyilvánvalóan nem közölhette újra azokat a mondatokat, amelyeket Bartók annak idején Tóth Aladárnak mondott a Szovjetunióban tapasztalt sanyarú állapotokról. (Sajnálatos viszont, hogy Wilheim a csonka utánközlést nem említi.) Csak néhány töredéket idézünk annak érzékeltetésére, milyen tökéletesen látta Bartók a helyzetet, s mennyire magáévá tette az ottani emberek gondjait: "Ami legelsőnek tűnt szembe - mondta Bartók -, az a hangversenyéletben, hangversenyrendezésben is széltében uralkodó zavar és rendetlenség... Ugyanez a fejetlenség uralkodik az egész orosz zenepolitikában. A hangversenyvállalatok rengeteg idegen művészt hozatnak, de nem tudnak nekik honoráriumot fizetni... Az útlevélmizériák például minden képzeletet felülmúlnak; orosz állampolgárnak külföldre szóló útlevelet szerezni szinte lehetetlen" Valószínű, hogy a [hangverseny] hallgatóság tisztán a régi, lerongyolt, elnyomorodott orosz középosztály soraiból kerül ki... Hogy ez a régi középosztály mennyi szenvedésen mehetett keresztül, arról akkor kaptam némi halvány képet, mikor megismerkedtem az orosz zenetudomány képviselőivel... Megkapó, hogy ezek a tudósok milyen lelkesen, milyen szép eredménynyel dolgoznak - s milyen anyagi helyzetben! A szellemi foglalkozásúak nyomasztó helyzete itt egész súlyában érezhető. Fizetésük nyomorúságos... Senki sem beszélhet nyíltan más előtt. A lakásviszonyok is ijesztőek..."⁵
Frank Whitaker, a The Musical Times munkatársa budai otthonában látogatta meg a zeneszerzőt, és a lap 1926. március 1-jei számában nagyon részletesen be is számolt erről a látogatásról.⁶ Dialógusuknak csak egy-egy mondatát idézi, de saját szavaival is hitelesen adja vissza Bartók gondolatait, elsősorban a népzenei gyűjtéssel és a kortársak megítélésével kapcsolatban. Egy másik, eddig csak angol nyelven hozzáférhető írás Bartók kompozíciós technikájába is bepillantást enged. A bostoni Christian Science Monitor munkatársa jellegzetes zsurnaliszta módon kérdezi a szerzőt, de a válaszokat hitelesen és tömören idézi. Például: "...Egyesek úgy gondolják, hogy az európai művészet hanyatlóban van. Ami a zenét illeti, egyáltalában nem osztom ezt a véleményt. Én megyek előre. Mi több, másoktól függetlenül haladok. Schönberg és tizenkét fokú zenéje tőlem idegen. Mindazonáltal Schönberg keres és talál is. Én a népdalt veszem a zeneszerzés alapjául. Ez eltávolít a 19. századtól és a romantikától, amelytől sokan nehezen szabadulnak. A szabadság egyik eszköze számomra a hangfürtök alkalmazása; ugyanakkor mindig megőrzök bizonyos központi hangokat, amelyek hangnemérzetet keltenek. Mondjuk egy mű ciszben van; de nem lehet megmondani, hogy mollban-e, vagy dúrban, mivel a cisz-akkordomban benne van a kis terc és a nagy terc is."⁷ - Mindez 1927-ben megfogalmazva, tizenhat évvel a "Harvard-előadások" előtt!
Nagyon fontos továbbá, hogy ki a kérdező-interpretáló. Eddig csak jó tollú újságírókról vagy értő zenekritikusokról szóltunk. Wilheim András újabb közlései között azonban olyan személyek is színre lépnek, akik a 20. századi zene élen járó teoretikusai, mint Michel Dimitri Calvocoressi és Hans Heinz Stuckenschmidt. Calvocoressiről, a görög származású francia zenekritikusról és zeneíróról tudjuk, hogy jó kapcsolatban volt Bartókkal, érthető tehát, hogy 1929 márciusában hiteles interjú formájában ismertette meg lapja, a Daily Telegraph olvasóival a magyar zeneszerző kompozíciótechnikai elképzeléseit: "Igaz, hogy jelenleg hajlok arra, hogy ne bízzak széles, folyamatos dallamvonalat a zongorára. Ehelyett rövid frázisokat használok, polifon szövetbe szőve. Ennek következményeképpen a zárlatok nem feltűnőek, s közöttük kontrapunktikus szerkezetek alkotnak hidat. Persze másképp járok el, ha vonós hangszerekre komponálok, amelyek természetüknél fogva alkalmasak a folyamatos dallamvezetésre. De még így is észrevehette, hogy a negyedik vonósnégyesem első tétele textúrájában nagyon hasonlít zongoraszonátám második tételéhez..."8 1938-ban a német kritikus, Stuckenschmidt a Prager Tagblatt számára készített interjút Bartókkal. Az akkor 37 éves, de már Európa-szerte jó nevű zeneíró érezhetően nem a technikai mozzanatokat kereste, hanem plasztikus képet kívánt rajzolni a zeneszerzőről. "Tíz éve, hogy utoljára láttuk egymást - írja Stuckenschmidt. - A vékony, szinte fiús alak most még törékenyebbnek tűnik, mint akkor. A márványból faragott arisztokrata-arc fölött a haja egészen megfehéredett. Szeme azonban korábbi, fenséges tüzével ragyog. Tekintetében van valami prométheuszi, az igazság és tisztaság feltétel nélküli keresése... Bartók tartózkodó: szigorú, ennek ellenére fényes világába egy ellenséges, szellemidegen atmoszféra egyetlen lehelete sem hatolhat be. De fokozatosan felemelkednek a sorompók; közös barátokról beszélünk, német és cseh kortárs zeneszerzőkről, akiknek munkáját Bartók sokra tartja..."⁹ A törökországi gyűjtőút jelentőségének felméréséhez fontos adalékkal szolgál a Pesti Naplóban megjelent interjú (1936. december 13), melynek szerzője Török Sophie. Ebben az esetben, Kosztolányi Dezső sokszor idézett interjújához hasonlóan, a hivatott író interpretációját értékeljük, de azon túlmenően a szöveg tudományos szempontból is használható, mivel Bartók a török népdalok analízisébe is bepillantást enged: "Tudvalevő, hogy régi magyar dallamainkat a felső hangokkal, sokszor magával a felső oktávával való kezdése jellemzi. A dallam a záró hangot, az alsó oktávát csak a dallam vége felé, vagy egészen végén éri el. A török dallamok azonban még magasabban kezdődnek, lehetőleg a felső decimával, és onnan ereszkednek le az alaphangra..."¹⁰
A kiemelkedő kérdezők sorában végül utalni szeretnék Bartha Dénesre, aki a Pester Lloyd hasábjain német nyelvű interjút közölt 1940 márciusában Bartók amerikai terveiről. Itt kell azt is megemlíteni, hogy Wilheim András kötete számos amerikai interjú segítségével gazdagon mutatja be az utolsó öt évet is - részben Tallián Tibor munkájára támaszkodva (Bartók fogadtatása Amerikában 1940-1945. Bp.: Zeneműkiadó, 1988), részben különböző, elszórt utánközlések alapján.
Wilheim jegyzetei - miként azt az utószóban programként is megfogalmazza - igen szűkszavúak. "...Nem követtük nyomon a Bartók utazásaira, koncertterveire vonatkozó említések helyességét (ezeket Demény János és Tallián Tibor fentebb hivatkozott munkái, illetve ifj. Bartók Béla: Bartók Béla életének krónikája [Budapest, Zeneműkiadó, 1981] című könyve alapján ellenőrizheti az érdeklődő)" - írja a szerkesztő, és megértjük, hogy nem kívánt "versenyezni" Benkő Andrással, aki a negyven közleményhez összehasonlító forrásjegyzéket és mindenféle egyéb információt fűzött.¹¹ Néhány pontatlan adat azonnali helyesbítése azonban szükséges lett volna, mert nem kívánható az olvasótól, hogy maga nézzen utána a nehezen hozzáférhető irodalomnak.
Bár a Bartók-kutatás előtt még sok feladat áll, bizonyos összefoglalások már születőben vannak. Somfai László legújabb könyvével (Bartók Béla kompozíciós módszere. Budapest: Akkord, 2000) tiszta képet nyert a forráskutatás és kirajzolódtak a - sajnos késlekedő - összkiadás módszerei. Ugyancsak Somfai révén készül a műjegyzék, mely helyettesíteni fogja a Szőllősy-jegyzéket. Folyamatban van az Írások kritikai kiadása, de nagyon lassan készül, s így még sokáig nélkülözhetetlen lesz a Szőllősy-féle BÖI (Bartók Összegyűjtött Írásai). Most Wilheim András kötete is tesz egy lépést a Bartók-interjúk "összkiadása" felé, de nem lép - nem is léphet - fel a teljesség igényével. Mégis jelentős hozadéka az újabb, átfogásra törekvő Bartók-irodalomnak, mert egy kötetbe gyűjtve kínálja az olvasónak a "nem-autentikus Bartók-szövegek gyűjteményét".¹²