Bach Cantata Pilgrimage The Mondeverdi Choir The English Baroque Soloists Archiv Produktion Deutsche Grammophon (az első öt CD: 463 580-584)

"Sir John Eliot Gardiner a Monteverdi Kórussal és az Angol Barokk Szólistákkal Bach valamennyi fennmaradt egyházi kantátáját előadja a 2000. évben, azokon a vasár- és ünnepnapokon, amelyekre készültek, Európa különböző templomaiban" - hirdeti a lemezcég a monumentális vállalkozás koncepcióját. Az internetről azt is megtudhatjuk, hogy 1999 karácsonyán a weimari Herderkirchéből indulva a 2000. esztendő végéig mintegy ötven templomban tartják az előadásokat, s ha valaki hallgatóként csatlakozik a zarándokúthoz, melyik művet mikor és hol hallhatja, s hogyan foglalhat jegyet - feltéve, hogy még kapható. Amikor ezeket a sorokat írom, egy szombati napon ők éppen Strasbourg-ban a St. Guillaume-ban, vasárnap és hétfőn a Párizs-közeli Saint-Denis katedrálisában muzsikálnak. De voltak vagy lesznek előadások egyebek között Eisenach, Arnstadt, Halle, Köthen, Lübeck, Lipcse Bach-irodalomból ismert patinás templomaiban, a római Sta Maria sopra Minervában éppúgy, mint az Alpok lábánál Meranóban, Santiago de Compostelában és Luxemburgban, Lundban és Koppenhágában, Rigában és Tallinban, természetesen számos angol városban, köztük Winchester, Bath, Windsor híres gótikus belső tereiben, nem szólva a klasszicista anglikán templomok soráról, sőt a végén még New Yorkba is átvezet a zarándokút.
A vállalkozás lenyűgöző, és talán az egyetlen lehetséges módja annak, hogy Gardiner, napjaink egyik legjelentősebb előadóművésze, olyan teljesítménnyel kerüljön a Bach-év szuperprodukciókban bővelkedő eseményei közepette az élre, amelyet valószínűleg egyetlen pályatársa sem tudna ilyen színvonalon abszolválni. Ne feledjük, egységes koncepciójú, de több éven át készült Bach-kantáta-lemezösszkiadásokban igazán nincs hiány. Hogy csak a hitelesként elfogadottakat, az ünnepi Bach-évben a lemezpiacon máig elérhetőket említsük: változatlanul hozzáférhető Harnoncourt és Leonhardt úttörő, klasszikus sorozata. Aki velük szemben a stuttgarti német koncepció híve, választhatja Rillinget. Aki az új-németalföldi régizene-iskola elkötelezettje, megvásárolhatja Koopman sorozatát (amelyhez a Bach-kutatás félig-meddig hivatalos szaktekintélye, Christoph Wolff szekundált).
Itt nem az egyenletes minőségű stúdiómunka, a lemez-tömeggyártás a tét, hanem a legnagyobb nyilvánosság előtt zajló élő előadások hihetetlenül nehéz sorozata. Művészi szempontból a kihívás óriási. Mert akármilyen alapos is az előkészítés (szakemberek légiója dolgozik Gardiner keze alá a kottaszövegek szerkesztésétől az énekesek német kiejtésének csiszolásáig), az eszményi - lehetőleg megörökítésre is érdemes - előadásnak egy-egy adott helyszínen, szüntelenül változó akusztikai körülmények között, szűk időhatárokon belül kell megszületnie, javító utómunkálatokra alig marad lehetőség. Természetesen korábbi kantátasorozatok is megkísérelték a hétről hétre rendszeres munkára épülő, templomokban felvett, élő előadásokból összevágott hangrögzítést (például Koopman összkiadása is így készült). De Gardiner vállalkozásában a helyszínek és vendégszereplők száma, s kivált az egy esztendő szorítása példa nélküli. Itt az alkotómunka koncentrációja szinte csak ahhoz hasonlítható, ahogyan Lipcsében maga Bach kényszerült több esztendőn át, hétről-hétre új kantátát írni és nyomban előadni muzsikusaival.
Az Archiv Produktion, ha stúdióban készülő közönséges kantáta-lemezösszkiadást köt le Gardinerrel, csupán az amúgy is bő választékot szaporítja. Egy európai "zarándokút" viszont - híres templomokkal, megannyi vendégénekessel, az adott ünnepnapon való muzsikálás aktualitásával és emelkedettségével - olyan szenzációt ígér, amelynek legemlékezetesebb stációit hanglemezen megörökíteni interpretációtörténeti tett, s üzletileg is sikert ígérő vállalkozás.
Az élő előadásban elhangzó 198 kantátából a Deutsche Grammophon ugyan csak a menet közben kiválasztandó legjobb előadásokat, a leghíresebb műveket tervezi 2000-ben hanglemezen megjelentetni: összesen 12 CD-nyi zenét, a sorozat alighanem így is vetélytársa lesz az említett kantáta-lemezösszkiadásoknak.
A "zarándokév" félidejére a tervezett tizenkettőből öt CD került piacra, 17 kompozíció (valamivel több mint ötórányi felvétel), és ezek egy része - bizonyára jól indokolható kegyes csalással - mégiscsak korábbi években, stúdiószerű körülmények között rögzített anyag: két húsvéti kantáta (BWV száma 6., 66.; felvétel: 1999. április), három Mennybemeneteli kantáta (43., 128., 37.) és a Himmelfahrtsoratorium (11.; a négyből három 1993-as felvétel), négy pünkösdi kantáta (34., 59., 74., 172.; felvétel: 1999. április), négy kantáta a Vízkereszt utáni 3. vasárnapra (72., 73., 111., 156.; felvétel: 2000. január, vagyis csupán ezek képviselik a "zarándokév" termését), valamint egy vegyes tartalmú gyászzene-gyűjtemény, benne az Actus tragicus, az "O Jesu Christ, mein's Lebens Licht" motetta és a Trauerode (106., 118/231., 198.; ezek régi, 1989-es felvételek). A zarándokút csak szerény mértékben érzékelhető ebben az anyagban, ugyanis a korábbi felvételek és a pünkösdi kantáták Gardiner lemezeinek hagyományos színhelyén, a londoni St. John's templomban készültek, a Mennybemeneteli kantáták közül három ugyancsak Londonban hangzott fel (All Saints Church), csupán a Vízkereszt utáni 3. vasárnap négy kantátája visz el a kontinensre (Milánó, Chiesa di San Marco).
Pusztán ekkora mintavételből még nem tudhatjuk, végül is mekkora szólistastábot foglalkoztat majd a lemezen is megörökített kantátákban Gardiner, s hogy az új szereplőkkel tud-e olyan harmonikusan dolgozni, mint legkedvesebb énekeseivel, a könnyű hangú, végtelenül csiszolt technikájú angol oratóriuménekes fenoménekkel. Híres kvartettje - Nancy Argenta (szoprán), Michael Chance (férfialt), Anthony Rolfe Johnson (tenor), Stephen Varcoe (basszus) - csak az évekkel korábban felvett darabokban szerepel együtt. Chance és Varcoe szerencsére az újabb hangrögzítésekben is részt vállal. Mindketten egyértelműen jobban értik Gardiner Bach-elképzelését, mint - Robin Blaze (férfialt) kivételével - az ezeken a lemezeken szóhoz jutó nemzetközi énekesgárda: Joanne Lunn, Martina Jankova és Magdalena Kožená (szoprán), Sara Mingardo és Bernarda Fink (női alt), Christoph Genz, Steve Davislim és Julian Podger (tenor), Reinhard Hagen, Dietrich Henschel és Christopher Foster (basszus).
Közbevetőleg megjegyzem, hogy az énekes szólistákról egyetlen sornyi információt sem találunk, és nem ez az egyetlen csalódás a kissé szegényes kísérőfüzetekkel kapcsolatban. Fontos persze, hogy a füzetecske tartalmazza a kantáták szövegét (három nyelven: angolul, németül, franciául), s hogy Ruth Tatlow egyáltalán nem szokványos bevezetőket írt a művekhez.¹ Talán azt sem árt megtudnunk, kik a monstre vállalkozás szponzorai, s kik alkotják azt a lemezenként más-más összetételű technikai és asszisztensgárdát, akiknek munkáját a szerzői jog védi vagy nevüket a gramofoncég udvariasságból (óvatos önvédelemből?) listázni kívánja. Az azonban érthetetlen és kiábrándító, hogy egy ilyen fontos régizene-felvétel kísérőszövege nem közli, ki volt például a remek első natúrtrombitás vagy natúrkürtös, tudniillik egyáltalán nem sorolja fel, kik alkotják az Angol Barokk Szólisták éppen játszó együttesét: hányan vannak és milyen hangszeren muzsikálnak.² Vagy talán annyira ad hoc együttessel dolgoznak, egy-egy lemezen belül kantátánként is más-más kórus- és zenekarfelállással, hogy jobbnak látták nem részletezni?
Azt persze nem illenék feltételeznem, hogy a közreműködők részleges anonimitása szándékolt, jóllehet valószínűleg erről van szó, s ebben a kérdésben aligha dönthetett más, mint maga Sir John Eliot. Bizonyos sztárallűrök az utóbbi években kétségkívül körüllengik a világhírű szimfonikus zenekarok, operatársulatok pulpitusán, a tévé reflektorainak fényében tündöklő Maestrót. Őszintén szólva mégis nehéz elképzelni, hogy Gardiner (és mellesleg a lemez producere) ne látná a kérdés etikai oldalát: mivel a Bach-kantáták tételeinek legalább fele valódi kamarazene, amelyben minden résztvevő intenzív személyes jelenléttel járul az előadáshoz, illenék névvel szerepelniük. A vásárlónak pedig joga volna megtudni, ki az oboista (stb.), aki az adott áriában nem egyszer szebben, választékosabban muzsikálja Bachot, mint az énekes szólista. Végső soron azonban valóban Gardiner nevelte és tette világhíressé az Angol Barokk Szólisták muzsikusait, akik azt játsszák, amit mesterük elképzel és betanít.
Az elmondottaktól függetlenül sietek hangsúlyozni: a Bach-év egyik szenzációja van kibontakozóban ezeken a kompaktlemezeken. Bár személy szerint nekem nem ez a Bach-kantátaelőadás az ideálom, biztos vagyok abban, hogy a következő évtizedben a nagyközönség elsősorban ezt vásárolja majd, de feltehetően a legtöbb zenésznövendék és rádióműsor-szerkesztő is többször tanulmányozza, sugározza a kantátákat Gardiner előadásában, mint Koopman vagy Harnoncourt és Leonhardt lemezeiről. Mert a Gardiner vezette előadás lebilincselően tökéletes benyomást kelt és lelkesítően szép. A zenei előadóművészet ama csarnokába vezeti be a kívülállót, ahol a kiválasztottak örömzenélésének puszta meghallgatása is beavatásként hat. Bűvkörébe vonz és elhiteti: ilyen a Bach-zene, ilyenek Bach igazi karakterei és tempói, ennyi és nem több korhűség szükségeltetik ahhoz, hogy 21. század eleji emberként maradéktalanul élvezhessük nemzet, nyelv, vallás korlátjain túli közös európai múltunk egyik legértékesebb, "világörökség" rangú korpuszát.
Ez az egységes szemléletű és egyenletesen magas színvonalú interpretációs felfogás úgyszólván nem mutat fel gyenge pontokat. Ha egy-egy tétel halványabb, mint a többi, Bach itt-ott talán fáradtabb invenciójának tudjuk be. Semmiképpen nem ingerel ellenállást abban az értelemben, ahogy az eddigi Bach-kantáta "összes"-ek mindegyike tette - vagy az énekes szólisták kiválasztásával, vagy a kórus létszámával és hangfajainak összeállításával, néha a tempókkal, a német deklamálás milyenségével és a liturgiai kiemelések mértékével, nem is szólva az együttjáték apróbb tökéletlenségeiről, egyik-másik korhű hangszer rakoncátlankodásáról stb. Az Angol Barokk Szólisták hangszerjátékosai természetesen mindent tökéletesen és virtuózan adnak elő, s ha valamit szokatlannak találunk előadásukban (például a trombitakórus legatós előadását a pünkösdi kantáták nyitókórusaiban), egészen biztosan karmesterük koncepcióját közvetítik.
Az énekes szólisták azonban még itt sem egyformán tökéletesek. Többük teljes értékű hangregisztere nyilvánvalóan szűk Bach szólamaihoz. Rendszerint a mélység hiányzik (ami nem csupán az a¹ = 415 Hz következménye). Ez kiváltképpen az angolokra jellemző: Varcoe és Harvey inkább bariton, mint basszus; a két csodálatos férfialt, Chance és Blaze, több áriában megszenvedi az alsó hangokat. A kontinensről jött énekesek és énekesnők (pl. Jankova, Kožená, Mingardo), miközben szinte angolos koloratúrtechnikával rendelkeznek, többet és másképpen vibrálnak, mint a szigetországbeliek. Az ilyesfajta egyenetlenségek-gyengeségek azonban alig ütköznek ki Gardiner hangerővel takarékosan bánó, legömbölyített előadásában. Egyébként a német szövegkiejtés a nem német énekesek és a kórus előadásában is illúziót keltő, ugyanakkor a német anyanyelvű szólisták sem deklamálnak döntően másként. Itt nem kardinális kérdés az olyan szövegközpontú, erőteljesen retorikus előadás, mint amit például Harnoncourt mindig is megkövetelt a maga énekeseitől.
Gardiner ugyanis stilizál. Az övé nem felfedezőút, mint az első historikus kantátasorozat volt, hanem az egyetemes, az örök Bach-zene felmutatása. Tudatosan kilép a templomi szertartás kereteiből, az egész világnak szól, nem csak az anyanyelvük vagy műveltségük előjogán Bach-hívőknek. Vagyis azoknak is (a többségnek), akiket nem frusztrál, ha például nem értik a német szöveget, nem ismerik fel a bibliai és lutheri szöveg-citátumokat, nem tudják, mi a szent szöveg és mi csupán költői kommentár.
Valójában Gardiner hű maradt korábbi Bach-interpretációjához. Bár mára kissé talán eltávolodott attól a végletesen stilizált és (stílusidegenségében is elbűvölően szép) finomkodó értelmezéstől, amit például az Actus tragicus 1989-es felvétele képvisel (vajon miért is csatolták a 2000-es sorozathoz?), az öt első lemez alapján úgy látom, hogy 2000-es Bachjával alapvetően nem revideálja régről ismert, a historikus mozgalomban markánsan külön útnak, "angolosnak" elkönyvelt Bach-koncepcióját. Ez a Bach-előadás, ha szabad a magam kritikai véleményét summáznom, egyebek között