|
Egy zenei fesztivál annyiban feltétlenül hasonlatos a háborúhoz, hogy "pénz, pénz
és pénz" feltétlenül kell hozzá. Persze sok egyéb, szellemi természetű dologra
is szükség van még emellett; ha azonban egy rendezvénysorozaton jó előre lekötött
eseményeket kell utólag, pusztán anyagi okokból lemondani, akkor egyszeriben világossá
válik, hogy ez a mostani valóban döntően materiális és "fekete, fekete, fekete
világ". Tavaly egy barátian kritikus hang még azt kérte számon a szervezőkön,
miért nem ünnepelték látványosabban a fesztivál életének 15. évfordulóját. Idén
már a puszta túlélésért kellett szorítanunk: elmaradt az egész hetes csembalókurzus,
az Arbeau Táncegyüttes sokat ígérő estje és a Cantus Corvinus fellépése (bár utóbbi
nem a pénzhiány, hanem lemondás miatt); teljesen megváltozott az Ars Renata és
részben a Capella Savaria hangversenyének műsora. Mindez elkerülhetetlenül érződött
a hangulaton is, de egy aszályos évet azért kibír az élő szervezet. Több hasonló
azonban már maradandó károsodást okozhat. Hogy a legrosszabbról mindjárt a legjobbra
fordítsam a szót: Barthold Kuijken jelenléte óriási élményt jelentett mindnyájunknak
- amennyire fel tudom idézni tavalyi emlékeimet, számomra még nagyobbat, mint
Simon Standage akkori látogatása. Fuvolakurzusán a más hangszeren játszók is inspiráló
zenei megfigyelések sorát jegyezhették fel, a fafúvósok pedig emellett a játéktechnika
legelemibb kérdéseit is érintő tanácsokat kaptak.
Csakúgy mint tavaly Standage-et hallgatva, Kuijken játékában is az izmok végtelen
lazasága ragadott meg leginkább. Többször megismételt hasonlata szerint egy magában
álló hang megszólaltatásához szükséges munka leginkább az íj felajzására emlékeztet:
az előkészítés fázisában jelentős izommunkát kell végeznünk, hogy létrehozzuk
a nyíl kilövéséhez szükséges feszültséget - a valódi indítás pillanatában azonban
már csupán az ideget tartó ujj (illetve a fuvola esetében a levegő nyomását addig
ellensúlyozó nyelv) egyetlen apró mozdulatára van szükség. A hang indítása tehát
sosem igényel újabb erőfeszítést, "nyomást", épp ellenkezőleg: az izmok ernyedését
jelenti. Éppígy, az ujjak lenyomására sem szabad erőkifejtésként gondolnunk, hiszen
az ujj megelőző felemeléséhez képest már itt is csupán a leejtés természetes mozdulatáról
van szó. És általában: egyetlen izmunknak sem szabad megfeszülnie, mert fuvolázás
közben "mindennek mindenhez köze van". (A tipikus hibát, az előrefeszített állal
való játékot Kuijken egy alkalommal a behúzott kézifékkel száguldó autóhoz hasonlította.)
Mindez azonban még csupán a hangszerre magára vonatkozó technika, márpedig "a
fuvola csupán ceruza" - igazából az a fontos, mit rajzolunk vele. Technika és
zene tehát nem választható szét, "gyakorolni" (a puszta technika tökéletesítését
értve ezen) nem is lehet önmagában ezerszeri ismétléssel sem, "csak az használ,
ha tudod, mi történik". Történnie pedig mindig kell valaminek, mert "a zenében
a semleges mindig negatív". "A hangok között nincs demokrácia", tehát - ha más,
nagyobb ívű történést épp nem érzünk is a zenében - a jó, illetve rossz ütemrészek
közti különbséget mindig a leghatározottabban ki kell emelnünk. Az ezt mellőző,
a ki-kiugró gesztusoktól tartózkodó előadás olyan, mint a holland síkság - és
ezt a hasonlatot flamand ember szájából hallva alighanem az elképzelhető leglesújtóbb
kritikaként kell értenünk.
Ami a díszítéseket illeti, Kuijken ellenzi azok előzetes kidolgozását és kottába
írását. A beírt díszítés ugyanis "olyan, mint a hideg kávé" - mikor az ember újra
találkozik vele, már nem képes újra felidézni az eredeti teremtő pillanat forróságát.
Éppígy egy kadencia esetében a leghelyesebb "csak a legelső hangot eldönteni,
és aztán kivágni magad" - hacsak nem hangfelvételt készítünk, amikor esetleg megengedhető,
hogy a tétel legfontosabb pillanatából kiindulva előre "berendezzük" a darabot.
Ilyenkor viszont "a kézenfekvő ötleteket el kell vetnünk", hogy - a megkomponálás
előnyével élve - a pusztán "helyes" (correct) díszítéseken túllépve, valóban
"jó", a műnek előnyére váló változatokat találjunk. A díszítések esetében ugyanis
"a helyeset a jótól egy egész óceán választja el".
Talán máris túl hosszúra nyúlt a kurzuson elhangzottak bemutatása, pedig mindez
csupán töredék: Kuijken, több évtizedes előadóművészi-tanári rutinnal a háta mögött,
már minden elképzelhető kérdést ismer, és hogy maga számára megfogalmazott válaszaiból
mennyit ismerhetünk meg, néha csupán az órák menetének apró véletlenein múlik.
(NB. a válasz adott esetben egy tömör "no idea" is lehet.) A termékeny
kérdések (és kevésbé a kész válaszok) ismeretéről tanúskodott a kurzushoz kapcsolódó
előadás is, melyben Kuijken a 18. századi és a mai rubato-értelmezést hasonlította
össze; kiemelve, hogy míg utóbbi a kifejezett tempóváltást is megengedi, előbbi
csupán a dallamnak a szabályosan haladó kísérettől való kisebb-nagyobb elrugaszkodásait
foglalja magába. Az angol nyelv nem szűkölködik búcsúzó formulákban, s hogy előadása
végén Kuijken épp a "Good luck!", "Jó szerencsét!" formát használta, az
számomra az egész kurzus továbbgondolásra, kísérletezésre ösztönző hangulatának
szimbolikus megfogalmazásává lett.
A zenélés minden rétegét érintő fuvolakurzushoz képest Martin Klietmann énekórái
(mindössze négy aktív résztvevővel) kevesebb újdonságot hoztak a külső hallgató
számára. Míg Kuijken a szerkezet valamennyi formai, harmóniai, metrikai tényezőjét
figyelve próbálta meg feltárni az egyes hangok szerepét, fontosságát, Klietmann
magyarázatai kissé megrekedtek a szöveg, illetve az abból kirajzolódó drámai folyamat
szintjén. Úgy is mondhatnám: az ő szemlélete számít arra, hogy a zenében úgyis
ugyanaz lesz "zenéül", mint a megzenésített szövegben. A szövegek tagolásával,
illetve főként a német és angol hangzók kiejtési árnyalatainak bemutatásával azonban
egy-egy konkrét ária vagy recitativo előadását néha valóban látványosan sikerült
továbblendítenie. Azt a néhány pillanatot pedig, amikor egy növendékének Bach-recitativóit
javítandó Klietmann a tanári székből felpattanva, amúgy farmernadrágban, zsebre
tett kézzel hirtelen maga lépett az evangélista szerepébe, az egész hét legszebb
művészi élményei, és általában is az illúzióteremtés csodái közé kell számítanom.
Az énekkurzus egyébként ezúttal délután volt, ami nem csupán a beéneklés szempontjából
bizonyult szerencsésnek, de egyúttal a Kuijken-órák látogatását is lehetővé tette
a résztvevőknek. Ez a megoldás feltétlenül jobb, mint a kurzusok egy időben tartása,
de - ha szabad örök elégedetlennek lennem - ennél még jobb volna, ha mindig az
éppen itt lévő "sztárvendég" (az utóbbi három évben: Malcolm Bilson, Standage
és Kuijken) kurzusa állna külön, és velük így mindenki alaposabban megismerkedhetne.
Széll Rita "Barokk tánc"-kurzusán ugyan csak egyetlen teljes foglalkozást ültem
végig, de annak belátásához ez is elég volt, milyen kevéssé hasonlítható az bármelyik
másikhoz. Egyrészt: az idén valóban kezdők is jelentkezhettek ide - ami a hangszereseknél
elképzelhetetlen lenne, másrészt: egy itteni aktív résztvevő egyetlen nap alatt
szerepel annyit (és mozog hússzor annyit), amennyit mondjuk egy "aktív" fuvolás
a teljes heti kurzus folyamán. Az előbbi sajátosság következményeként a táncosoknak
még közvetlenül a záróbál előtt is volt min izgulniuk, az utóbbiból eredően viszont
bizonyára többet haladtak ezen az egyetlen héten, mint a hangszeresek bármelyike.
Mindezt különösen amiatt érzem kötelességemnek elmondani, hogy láttam, mennyire
sziszifuszi munkának tűnhetett egy-egy lépéskombináció órákon át tartó begyakorlása
- melyről aztán kiderült, hogy zenével együtt mindössze néhány másodpercnyi tánchoz
elegendő. Hozzám hasonló, "passzív" résztvevők egyébként - érthető módon - ritkán
látogattak be a táncórákra, de az a muzsikus, aki egyszer alaposan megnézte, milyen
mozdulatok kapcsolódhatnak például egy menüett egyes ütemrészeihez, aligha ragaszkodhat
többé az "abszolút zenéből" magának korábban leszűrt, sablonos súlyviszonyokhoz.
A bevezetőben említettek miatt az első koncertre hétfőig kellett várnunk: a Régi
Megyeházán ekkor Komlós Katalin és Zádori Mária a 18-19. század
magyarországi házimuzsikájából adott elő néhány érdekesebbnek tűnő darabot. (A
koncerten használt, 1800 tájáról való Weimes-fortepianót - mint immár jónéhány
éve csaknem valamennyi billentyűs hangszert - Petr ©efl hozta magángyűjteményéből
a fesztiválra.) Bár Zádori Mária éneklését nagyon kedvelem, a vokális darabok,
Stephan Franz és Fusz János az 1810-es évek közepén megjelent német nyelvű dalai
ezúttal nem tudtak magukkal ragadni - alulmaradtak az itt is, ott is felderengő
Schubert-emlékekkel szemben. Az estet nyitó D-dúr szonáta a Hummel tanáraként
ismert Franz Paul Rigler professzionális tudásáról tanúskodott, a neve alapján
"dilettanténak" tűnő Koháry Mária grófnő E-dúr szonátájának második tétele viszont
az est igazi meglepetésének bizonyult, és szinte agyonütötte a közvetlenül utána
elhangzó Grill-caprice-t. (Utóbbi elhangzását bizonyára elsősorban a genius
loci indokolta: a csaknem pontosan Mozart-kortárs Franz Grill ugyanis a Szluha
család muzsikusaként talán éppen a Régi Megyeháza helyén egykor állt grófi palotában
alkotta e művet.) A kellemes est egyetlen hangulati "törését" Joseph Haydn kéttételes
G-dúr szonátája jelentette, amely - az indulás Allegretto innocentéje után
- az egyre mámorosabb utolsó ütemekben egy pillanatra szétfeszítette a házimuzsika
megszokott kereteit.
A milleniumi évhez kapcsolódó hétfői est után kedden, a fertődi Esterházy-kastélyban
az idei legfontosabb zenei évfordulóra emlékezhettünk: Barthold Kuijken és
Spányi Miklós Johann Sebastian Bach négy fuvolaszonátáját játszotta. Kuijken
fuvolázásáról dicséretül talán elég annyit mondanom, hogy előadóként pontosan
úgy fuvolázik, ahogyan tanárként tanít - ami bizony még a "nagyok" közt is ritkaság.
Az öltöny nem igazán áll jól neki, az a piros nyakkendő pedig, amelyet mindkét
koncertjén viselt, szerintem borzasztó - de mintha még ezek a külső jegyek is
csupán azt volnának hivatva elősegíteni, hogy csak a megszólaló hangokkal foglalkozzunk.
A legizgalmasabb azonban a tekintete, mellyel - különösen a lassú tételekben,
ahol könnyebb felpillantani a kottából - tudatosan "fixírozza" a közönséget. Az
első sorban ülve kifejezetten az volt az érzésem, hogy számonkérőleg szemmel tartanak,
és többször is szinte bólintanom kellett: "Eddig értem, Tanár Úr. Folytassa!"
Ez az erőltetett szemkontaktus persze már bizonyos fokig manír, de - így visszagondolva
- óriási segítséget adott az egyébként hallatlanul fárasztónak ígérkező tiszta
Bach-műsor végigkoncentrálásához. Aki pedig figyelt, csuda dolgokat hallhatott;
például azokat (az órákon is bemutatott) halkításokat, melyek végén az ember egészen
bizonyos benne, hogy már nem szól semmi, mígnem a következő hang megszólalásakor
megérzi, hogy az valamihez mégiscsak kötve volt. Spányi Miklós makulátlanul játszotta
a helyenként igencsak virtuóz csembalószólamot (két szonátában obligát, tehát
kiírt billentyűsszólam szerepel), a nagyobb agogikáktól való idegenkedése pedig
belefért a fuvola számára a (korabeli értelemben vett) rubato lehetőségét nyújtó
felfogásba.
Az Ars Renata szólóének-együttes (a Sonatores Pannoniae historikus
rézfúvósainak közreműködésével adott) estje programjával ismét a millenniumhoz
kapcsolódott, méghozzá sokkal direktebben, mint a hétfői házimuzsikálás. A magyar
zenetörténet néhány fontos dallamának ezzel a kronologikus egymás mellé állításával
sajnos alig sikerült koncerthangulatot ébreszteni bennem - sokkal inkább a valamikori
általános iskolai ünnepélyek emléke ébredt újjá, amikor ugyan nagyon fontos dolgokról
esett szó a pódiumon, de valahogy mindig úgy, hogy arra nagyon nehéz volt odafigyelni.
A koncerthallgató helyett a történeti dokumentumokkal ismerkedő zenetörténész
hűvösebb szerepét sem sikerült magamra öltenem (ehhez feltétlenül bővebb és adataiban
precízebb összekötőszövegre lett volna szükség), így összességében csupán néhány
lantkíséretes szólóénekszám hagyott mélyebb nyomot bennem - talán legszebbként
az Ének Zrínyi Miklós halálára, Zádori Mária előadásában.
Mióta Kalló Zsolt vette át a Capella Savaria vezetését, nem hallottam
őket játszani, így csütörtöki hangversenyüktől amolyan újbóli bemutatkozást, egy
talán már körvonalazódó megváltozott hangzásideál felfedezését reméltem. A Szent
Mihály-templom visszhangos terének közepén ülve azonban sajnos le kellett mondanom
az ilyen árnyalatok meghallásáról. Sőt, ilyen akusztika mellett a két (4. és 5.)
Brandenburgi versenyből is csupán a concerto-forma tutti-szóló váltásai maradtak
világosak - de hogy a fúvós szólisták (Bertalan Andrea, Brandisz Márton
és Malina János) valójában milyen hangokat játszanak, gyakran homályban
maradt. Az 5. Brandenburginak főként a nyitótétele mindenesetre már önmagában
is túl gyorsnak tűnt, nem szólva arról az aranyszabályról, hogy visszhangos teremben
érdemes kicsit lassabb tempókat venni. Szekendi Tamásnak a nevezetes csembalókadenciában
nyújtott alakítása viszont - bár akkor és ott kissé extravagánsnak tűnt - immár
néhány napnyi távolságból visszatekintve az egész koncertről őrzött legélénkebb
élményem maradt.
Pénteken ismét buszra szálltunk, mivel Spányi Miklós a balfi evangélikus
templom orgonáján adott hangversenyt. A műsoron ezúttal is kizárólag J. S. Bach
művei szerepeltek: a Clavier Übung harmadik részének csak manuálokra írt 11 korálelőjátéka
és négy duettje, illetve első számként a BWV 916-os G-dúr toccata - mely utóbbinak
bizonyára főként az volt a szerepe, hogy a hangverseny kezdetét jelezze a szokásos
templomi hangszerelhelyezés folytán az orgonának (és az orgonistának) háttal ülő
közönség számára. A minden más koncert esetében oly természetesnek tűnő személyes
kapcsolat hiánya persze korántsem csupán az est kezdetén jelentett problémát,
hisz az orgonaestekre oly jellemző "nincs hova nézni" érzés ilyenkor kétségtelenül
maguknak a műveknek a befogadását is megnehezíti. (Itt még Barthold Kuijken hipnózisos
módszere is csődöt mondana!) Spányi mindenesetre biztos kézzel világította át
az egyes darabok szerkezetét, előadásában minden rövidke tétel a befejezettség
(Bachnál persze igazából mindig jelenlévő) erejével hatott. A koncert végkicsengését
azonban némileg megzavarta az előadó váratlan gesztusa: Spányi az ilyenkor megszokott
hosszú kizengetés helyett éppenhogy megütötte, s már el is engedte a záróakkordot,
ami körülbelül úgy hatott, mint mikor a liftben orrunkra csapják az ajtót. A mozdulat
szándékosságához alig férhet kétség, magát a szándékot azonban nem értem - bár
lehet, hogy Spányi kifejezetten azt kívánta ezzel megakadályozni, hogy a közönség
kedvére kitapsolja magát.
Az utolsó, szombati napon (a jól sikerült kurzuszáró hangverseny és a tavalyinál
kevésbé fergeteges záróbál között) került sor Barthold Kuijken második fellépésére,
ezúttal a Concerto Armonico társaságában. A műsoron ismét csupa Bach-mű
szerepelt - de öt különböző Bachtól! A"papa" sokat játszott h-moll szvitjében
és a legkisebb fiú, Johann Christian D-dúr fuvolaversenyében főként a fuvolaszólam
"hallhatósága" lepett meg, ami napnál világosabban bizonyította, hogy a zenekari
hangzás fölé emelkedés képessége elsősorban nem hangerő, hanem játékintenzitás
kérdése. (Ezt a hangversenyt persze - hála a kísérő együttes szerényebb méretének
- a Szent György-templomban hallhattuk, melynek akusztikája nem említhető egy
napon a Szent Mihályéval.) A három tisztán zenekari szám közül, melyekben Kuijken
karmesteri szerepet vállalt, leginkább Wilhelm Friedemann Bach F-dúr szimfóniája
hozta lázba a közönséget, melynek négy tétele együtt körülbelül úgy hatott, mint
egy köteg dinamit. (Vagy, hogy egy talán kevésbé militáris hasonlattal éljek,
"olyan, mint egy Tom és Jerry-film zenéje" - amint azt padszomszédom az első tétel
gegparádénak is beillő karakterváltásait hallgatva teljes joggal megjegyezte.)
E mű mellett a többnyire felülmúlhatatlanul excentrikusnak tekintett Carl Philipp
Emanuel e-moll szimfóniája szinte gálánsnak hangzott, a legkevésbé ismert, "negyedik"
Bach-fiú, Johann Christoph Friedrich d-moll szimfóniája pedig talán kicsit laposnak
is. Összességében azonban vérpezsdítően izgalmas, ismeretlen műveket tartalmas
interpretációban bemutató zárókoncertet élvezhettünk - lesz mihez kapcsolódnia
a 2001-es folytatásnak.
|
