A nyolcvanas évek elején született, majd 1992-ben a főváros keresztségében budapesti közintézménnyé lett BFZ, a joggal világhírűnek nevezhető Budapesti Fesztiválzenekar, élén Fischer Ivánnal most szabadúszó zenekarként folytatja tevékenységét.

Előzmények
1983-ban méltán gondolhatta a két alapító, Fischer Iván és Kocsis Zoltán, hogy nincs valóban színvonalas zenekara Magyarországnak. (Az alapításról szólva ne feledkezzünk meg Bors Jenőről, az akkori Hungaroton - később hírhedten "rapid" módszerekkel menesztett - vezérigazgatójáról, aki a Tavaszi Fesztivál akkori igazgatójával, Klenjánszky Tamással együtt döntő részt vállalt egy európai színvonalú zenekar megalakításában.) Mindketten saját jól felfogott érdeküket képviselték, amikor harcba szálltak a zenei közélet nagy részével egy új, sikeresnek ígérkező együttes létrehozásáért: a hanglemezgyár addig nem tudott exportképes zenekari lemezeket előállítani, s a fesztiválnak is szüksége volt egy "minőségi" zenét produkáló együttesre. Fischer és Kocsis sikeres toborzásával számos konfliktust és némi féltékenységet is vállalva összegyűjtötte a legjobb magyar zenészeket, a legkiválóbb minőségű hangszereket és mindehhez az igazán jó koncertekre kiéhezett közönséget. A kegyelmi pillanat évekre megalapozta a biztos sikert, a telt házas fellépéseket, a legrangosabb külföldi meghívásokat - ezzel pedig a zenekar tagjainak jó közérzetét segítette elő, a tudatot, hogy van értelme annak, amit csinálnak.
A siker vonzza az adakozókat, a biztonságra törekvés pedig természetes igénye még annak is, aki átmenetileg a csúcson érzi magát. Fischer Ivánnak tehát az az ötlete támadt, hogy az új zenekar kétpólusú finanszírozási rendszerrel működjék. Ez azt jelentette, hogy a fenntartók egyike a Fővárosi Önkormányzat, amely a mindenkori béreket biztosítja, a másik pedig a már korábban létrejött Alapítvány, amely a koncertek költségeit fedezi. Az ötlet minden érdekelt fél számára előnyösnek ígérkezett. Így 1992-ben az addigi Fesztiválzenekar a főpolgármester ünnepélyes egyetértésével fölvette a "Budapesti" előnevet. Kezdetben nem is okozott problémát ez az újfajta - addig csak az Egyesült Államokból ismert - intézményi forma. A Főváros becsülettel ellátta az - egyébként viszonylag magas - bérek kifizetésére vállalt kötelezettségét, az Alapítvány pedig elképesztő erőbedobással, a Főváros segítségével, s a pénzemberek gyors meggyőzésével igen jelentős szponzori pénzeket mozgósított.

A bajok kezdete
Ahogyan a kegyelmi pillanatok, úgy a bajok is összegződni szoktak. A zenekaron belül személyes ellentétek támadtak, az együttes két - nagyon is különböző mentalitású, ugyanakkor rendkívül tehetséges - vezetője, a "két dudás" nem fért meg sokáig egy csárdában. Ez némileg bomlasztani kezdte a zenekar belső életét. Nem nyomta rá ugyan bélyegét a munka minőségére, de a konfliktusok a BFZ megítélésére rossz fényt vetettek. Kocsis Zoltán kiválásával és a vezetői koncepció új alapokra helyezésével a belső nézeteltérések feloldódni látszottak. Ám alig oszladoztak a viharfelhők a zenekar "magánélete" fölött, újabbak kezdtek gyülekezni a fővárosi támogatások összege miatt. A Fővárosi Önkormányzat ugyanis egyre nehezebb financiális helyzetbe kerülvén úgy gondolta, nem tehet különbséget a Fesztiválzenekar javára más fővárosi intézményekkel szemben, vagyis nem akarta, mert nem tudta fenntartani a szerződésben ígért bérfinanszírozást (az infláció követését). Így a kifizetett összegek reálértéke egyre jobban csökkent. (Ide kívánkozik az is: különös helyzetet teremtett a Főváros számára, hogy egyre erősödött a BFZ körüli ellenséges hangulat, amelyet részben a - magyar zenei életben egyébként is meglévő, de a sikert sikerre halmozó zenekarral szemben fölerősödő - féltékenység szított, valamint azok a diszkriminatív politikai és rasszista felhangok, amelyek szerint a Fesztiválzenekar a pesti liberális zsidó értelmiség együttese. Még pikánsabbá tette a helyzetet, hogy Kocsis Zoltán kiválása a tárgyilagosságra törekvő muzsikustársadalmat is megosztotta.)

Következmény
A szponzorok egy részét a konfliktusok elbizonytalanították, s ennek következtében, valamint a reálértékben csökkenő fővárosi bérezés hatására az Alapítvány vagyona lassan reálértékének harmadára csökkent, ez pedig tovább apasztotta a támogatók kedvét. Végül már az sem látszott világosnak, hogy egyáltalán pótolni tudják-e az egyre növekvő hiányt. A pénzügyileg bizonytalanná váló helyzetet csak súlyosbította, hogy a főváros vezetése és a BFZ - személy szerint Demszky Gábor és Fischer Iván, illetve Atkári János főpolgármester-helyettes és Fischer Iván - között a hangnem egyre élesebb lett (Fischer részéről olykor eldurvult). A folyamatos viták során mindkét fél igyekezett saját érdekeit a legmesszebbmenőkig érvényesíteni, a kompromisszumkészség szikrája nélkül. A Fesztiválzenekar vezetése a hatalmon lévő kormányzatot is próbálta meggyőzni arról, hogy - világhírű zenekar lévén - ne csak egy legyen az önkormányzati zenekarok közül, hanem értékeljék költségvetési támogatással világraszóló sikereit (amelyekkel egyébként Magyarország arculatát jelentősen javították), de sem a szociálliberális, sem a polgári demokrata kormánykoalíció nem akarta meghallani a vészkiáltásokat: minimális lehetőségeiken túl nem nyújtottak támogatást.
A helyzet akkor mérgesedett el a legerősebben, amikor a Főváros minimális mértékben megemelte ugyan a zenekari tagok bérét, de ennek az összegnek egy részét visszatartotta, hogy ily módon a szerinte hiányosan megfogalmazott - 1992-ben kötött - szerződés megváltoztatására kényszerítse az Alapítványt és a zenekart. A zenekar igazgatója, Körner Tamás ekkor lemondott, majd lemondását visszavonta. A zsarolásnak minősített akció sikertelennek bizonyult. A Fővárosi Önkormányzat a szerződésben foglaltakra hivatkozva pályázatot hirdetett új igazgató kinevezésére, ám a pályázaton nyertes és kinevezett igazgató nem élvezhette sem az Alapítvány, sem a karmester, sem a zenekar többségének bizalmát. Nemes László igazgató ennek ellenére nagy energiával látott munkához, de a kettős vezetés igen hamar olyan helyzetbe hozta a Budapesti Fesztiválzenekart, amely szinte az elviselhetőség határára jutott. Ez volt az a pont, amikor úgy látszott: beállt a klinikai halál állapota.

Végkifejlet (avagy megoldás?)
Ekkor olyan kompromisszum fogalmazódott meg a Fesztiválzenekar megmentésére, amelyet Fischer Iván már hónapok óta fontolgatott, és amellyel a tetszhalott feltámaszthatónak látszott. Az általa javasolt konstrukciót az Alapítvány kuratóriuma is támogatta, s a Főváros is elfogadta. Ez a megoldás, az úgynevezett "szabadúszó zenekar" formációja veszélyes ugyan, de nem áll példa nélkül a világon. A Fesztiválzenekar esetében annyit jelent, hogy mint fővárosi intézmény megszűnik. A zenészeknek, akik eddig a közalkalmazotti státus előnyeit (felmondási idő, végkielégítés és a többi) élvezték, mostantól le kell mondaniuk erről a biztonságos jövőről, ugyanakkor egyedüli fenntartójuk, a BFZ Alapítványa az új helyzetben nem kötelezheti őket alkalmi szerződésben vállalt koncertjeiken túl semmiféle egyéb szolgálatra. További előny, hogy sorsuk többé nem függhet sem a politikától, sem a Főváros mindenkori gazdasági helyzetétől, vagy a személyes rokon- és ellenszenvektől. Ugyanakkor a Főváros főszponzorként továbbra is vállalta a 200 milliós támogatást, amelynek (egyébként az Alapítvány pénzügyi szakemberei szerint is jelentéktelen öszszegű) értékállóságát a Fővárosi Közgyűlés a Kulturális Bizottság elnökének tartózkodása miatt nem szavazta meg.
A jelenlegi megállapodásban szereplő céltámogatás értéke tehát 200 millió forint, amely természetesen nem elegendő a zenekar fenntartására. Az új helyzetben a hiányzó összeget, ami körülbelül ugyanennyi, a BFZ-nek magának, illetve az Alapítványnak kell előteremtenie. Az összeg egy részét, körülbelül 60-65 millió forintot a külföldi turnék bevételeiből fedezi a zenekar, ezen kívül körülbelül 25-30 millió forintnak a belföldi hangversenyekből kell befolynia. A többit (nagyjából 100 milliót) szponzorok pénzéből kell fedezni. A kuratórium pénzügyi szakemberei szerint erre pillanatnyilag csak részben van garancia, az összeg többi részének előteremtése még csak a reménylistán szerepel, de mivel erős az elhatározás és még nagyobb az igény, hogy a közönség ne veszítse el kedvelt zenekarát, nem tűnik egészen irreálisnak az együttes fennmaradása. Ehhez azonban új alapokra kell helyezni a Fesztiválzenekar teljes struktúráját.
A "szabadúszó zenekar" lényege, hogy a szakmai és művészeti vezetés kérdéseiben az őt fenntartó Alapítvány kuratóriuma a döntéshozó, ezért valódi gazdálkodó szervezetként kell működnie. Eddig a két lábon álló konstrukció következtében a kétféle vezetés nem láthatott bele egymás zsebébe. Ennek az ex-lex állapotnak a mostani döntéssel vége szakad, és ettől kezdve várható, hogy az autonóm művészeti irányítás és az ugyancsak önálló gazdasági vezetés egymás bizalmát élvezve viheti sikerre az immár független társulatot. A zenekar tagjainak az a - nehezen meghozott - döntése, hogy feladják a biztonságos, de némileg kiszolgáltatott "kutyalétet" a bizonytalan, de szabad "farkaséletért", azt is jelenti, hogy folyamatos megmérettetésben lesz részük. A jók sok és értékes megbízásra számíthatnak, a kevésbé jók pedig arra, hogy nem kérik fel őket minden esetben a koncerteken való részvételre. Természetesen - ahogyan ezt a kuratórium egyik tagja, Iványi György pontosan megfogalmazta - az új helyzet újfajta gondolkodást is igényel. A magyar művész vagy értelmiségi veszélyeztetett állapota abból fakad, hogy olyan versenyben kell helyt állnia, amelynek a szabályai nincsenek tisztázva.

Jövőkép
Ami a frissen újjászületett, most már szabadfoglalkozásúként működő Fesztiválzenekar jövőjét illeti, Fischer Iván szerint a legnagyobb gond az utánpótlás. A főiskoláról frissen kikerülő, tehetséges muzsikusok igen nagy része nem marad Magyarországon, mert komoly vonzerő a magasabb jövedelem, a biztosabb perspektíva, amit itthon nemigen lehet garantálni. Ugyanakkor igazán jó zenekart csak akkor lehet működtetni, ha nagy és nemes a verseny, ha egy megüresedő zenekari állásra olyan sokan jelentkeznek, hogy valóban lehet közülük válogatni. Ezen a helyzeten a nyolcvanas évek óta nem sikerült javítania a Fesztiválzenekarnak. Most talán van esély ennek a régóta vágyott helyzetnek a megteremtésére. A zenekarvezető elképzelései szerint az egyik közeli cél, hogy a huszonéves muzsikusgeneráció számára vonzóbbá váljék a zenekar. Konkrét elképzelése, hogy némi fiatalítási akciót hajt végre az együttesen belül. Erre azért lát esélyt, mert az új konstrukcióban a Fesztiválzenekar évi néhány hetes koncertperiódusban dolgozna, a fennmaradó időben pedig lehetőséget tudna nyújtani a tagoknak a felkészülésre, az önfejlesztésre, vagy éppenséggel a máshol való megmérettetésre. Mindez egy állandó zenészcsoport, egy "biztos mag" köré épülő csapatban képzelhető el, ahol arra is lehetőség nyílik, hogy az "idegenlégiósokat" hazahívják. Azokat a ragyogó magyar zenészeket, akik eddig nem tudtak volna alkalmazkodni a nagyon megterhelő szolgálathoz, most azonban sokkal könnyebben tehetik ezt , amikor körülbelül húsz hét alatt teljesíti a zenekar a szerződésben vállalt 22 zenekari, 8 ifjúsági és 5 kamarakoncertet, valamint a külföldi turnékon való részvételt.
Az új helyzet előnyei közé sorolja a karmester, hogy míg mostanáig az önállóságról és a kezdeményezésről kénytelen volt leszokni a zenekari tagként szinte napi megterheléssel dolgozó muzsikus, most végre lehetősége nyílik arra, hogy körülbelül fél éven át önállóan tevékenykedjék. Fischer szerint rendkívül előnyös és fontos, hogy a muzsikusok ne csak zenekari tagként teljesítsék feladatukat, hanem találjanak maguknak másfajta elfoglaltságot is, hogy tanítsanak, vagy szánják a fennmaradó időt önművelésre, önfejlesztésre, kamarazenélésre, vagy másra, ami javítja teljesítményüket. Ez ösztönző, és fejleszti a kreativitást. Így elkerülhető, hogy a zenekari lét taposómalommá váljék.
Fischer Iván szerint a zenekari tagság hangulatát javíthatja, hogy az éves átlagban mért munkaidejük körülbelül a felére csökken, miközben a jövedelmük csak tíz-húsz százalékkal lesz kevesebb.
A farkastörvények természetesen működésbe lépnek abban a pillanatban, amikor "szabad prédáról", vagyis jó minőségű szabadúszó muzsikusokról van szó, de ez nem aggasztja a Fesztiválzenekar vezetőjét, hiszen biztos benne, hogy a szerződött koncertekre boldogan térnek majd vissza az időközben mások által felkért zenészek, akik adott esetben, mondjuk a Berlini Filharmonikusoknál vagy más rangos zenekarnál kamatoztatják szabadon maradt energiáikat, s így a megállapodott időpontban minőségileg megerősödve térnek meg a Fesztiválzenekarba.
Mindezen előnynek, ugyanakkor a bizonytalanabb lét hátrányának ismeretében Fischer Iván úgy gondolja, hogy mostantól a Fesztiválzenekar deklaráltan is a közönség zenekara lesz, ami azt jelenti, hogy ha a közönség igényli a zenekar működését, márpedig eddig kétség sem fért ehhez, akkor talán arra is lehet számítani, hogy a hallgatóság - különös tekintettel annak tehetősebb tagjaira - megérti, hogy amennyiben szüksége van a Fesztiválzenekar nyújtotta minőségre, akkor az együttes fenntartásából is részt kell vállalnia.
Ezzel a döntéssel talán megteremthető a 21. század új zenekari modellje, amelyre Kelet-Európában eddig nem volt példa.