|
Jövőre lesz bajban Lázár Eszter, a Századunk zenéje ciklus szerkesztője! Ha változatlanul
megtartja a sorozatcímet, s komolyan veszi jelentését, alig pár hetes-hónapos
alkotásokból állíthatja majd össze a hat vagy hét koncert teljes műsorát -- nem
úgy, mint idén, amikor kerek száz esztendő terméséből válogathatott.
Élt az alkalommal, s ismét bőven talált olyan, sok generációval ezelőtt született
darabokat, amelyek a hazai közvélemény számára ismeretlenek maradtak -- holott
érdekesek, fontosak, méltóak a felfedezésre. A műsor nagyobbik felét persze, ahogy
illik, a közelmúlt művei tették ki, mégpedig javarészt magyar komponisták új darabjai.
Az első koncerten mindjárt hármat is hallhattunk.
Soha rosszabb kezdetet: SÁRI JÓZSEF Con spirito-ja a Héja Domonkos vezette
Rádiózenekar előadásában tapsra hosszas ragadtatta a 6-os stúdió közönségét
-- és alapos okkal. Kitűnő kompozició. Régebben úgy hittem, Sári elsősorban a
kamarazene mestere; a zenekari muzsika nem az ő világa. Rácáfolt erre a hiedelemre.
Bámulatosan bánik a nagy apparátussal. Varèse-re emlékeztet tételeinek
hangzásvilága: arra a kemény, de nem durva, üveg-acél építményeket eszünkbe juttató,
tiszta hangzásra, amelyben rezek és ütők uralkodnak. A hangok alkotta "rend" olyan
véletlen elemekből látszik megszületni, mint amilyen véletlen szabályozza a számítógépek
"pihenő" képernyőjén feltűnő pontokat és csillagokat. Soha nem tudhatjuk, melyik
apró pont öblösödik csillaggá, de abban biztosak lehetünk, hogy a csillagok a
képernyő teljes területén nagyjából egyforma gyakorisággal fordulnak elő. Ilyen
Sárinál a ritmus: az egyenletes előrehaladás érzetét kelti, de nem lehet előre
"megtippelni", milyen közel szólal meg fel az éppen elhangzott után a legközlebbi
hang. Ugyanígy: kiszámíthatatlan a hangköztávolság -- csak az biztos: olcsó, a
folyamatban hirtelen rövidzárlatot eredményező konszonancia nem jöhet. Ugyanakkor
akadnak részletek (a második tételben), ahol Sári úgy tesz, mintha ismerős anyagokat
idézne, tonális muzsikát, könnyűzene-foszlányokat. Érdekes asszociációt kelt a
második tétel indítása is. Jóllehet a hangokban-motívumokban nincs rá utalás,
maga a kíséret nélküli kürtszó kétségkívül Siegfried kürtjét juttatja a hallgató
eszébe. Ez a kürt hívja elő a "barlangból" azt a "lényt", amelynek zenei anyagában
hajdani tánczenék félig megemésztett maradékára ismerhetünk. Különleges a tétel
befejező része: szárnyaló vonósmelódia bontakozik ki a zenekarban, olyan dodekafón
"nagy dallam", amilyet Schönberg Mózesének végefelé hallhatunk. Az ütők szinte
le akarják lőni a melódiát. ůjból újból céloznak rá -- hiába. Ĺm egyszercsak abbamarad
a szárnyalás. A lövés talált, drámai váratlansággal szakad félbe a tétel. Harangozás-csilingelés
kezdi a harmadikat; a háttérben mintha a b-a-c-h motívum sejlene fel. A nagy Johann
Sebastianra gondolhatunk akkor is, amikor a rezeken korál-jellegű anyag szólal
meg. Ĺm ez is csak "távoli" zene. Emlék, álom -- amely szertefoszlik. Elsüllyed,
mint ama "katedrális" (hogy egy egészen másfajta zenetörténeti korra utaljunk),
csak a hullámok lengedeznek egykedvűen fölötte. Talán egy mindent elpusztító özönvíz
hullámai... mert még ez a gondolat is feltámadhat Sári Con spiritójának hallgatójában.
Akad -- a harmadik tételben -- egy kiismerhetetlen, egyenletes vonósdallam, amely
Stravinsky Özönvízének módján hullámzik a magasban. Nyomasztóan, végeláthatatlanul.
A szerző persze nyomatékosan hangsúlyozta a műhöz írt rövid bevezető-ismertetésben:
zenéje semmiféle programot, zenén kívüli gondolatot nem sugall. Vessen magára
a kritikus, ha mégis ezerféle hasonlat jut eszébe...
SOPRONI JÓZSEF Zongoraversenye (amelyet Várjon Dénes kitűnő szólójával
hallhattunk), azt hiszem, nehezebben megfogható darab. Zenei logikája tünékeny,
álomszerű. Ez adja varázsát -- de ez teszi egyszersmind nehézzé a hallgató számára.
Mikor úgy hinnénk, fugato kezdődik -- a dolog pár taktus múlva abbamarad. S mikor
azt gondolnánk, a szerző teljesen szabadon, csapongva fűzi össze motívumait, ismét
feltűnik egy ismerős dallamfoszlány, majd annak imitált változata. Ugyanezt a
játékot űzi Soproni konszonás-disszonáns harmóniákkal. Zenéje állandóan tonális,
diatonikus-modális, s telis van "régi" hangzatokkal. Mégis: nagy zavarba jönnénk,
ha meg kellene határoznunk egy-egy nagyobb szakasz tonális centrumát. Karakterekben,
gesztusokban nagyon gazdag, ugyanakkor rendkivül képlékeny muzsika ez -- paradox
módon ebben rejlik gyengéje is. Nincsenek markáns kontrasztok. Minden mindennel
rokonságot tart, de éppen ezért nincs jószerivel egytelen dallamfordulat, szín,
ritmus-alakzat sem, amely mélyen az emlékezetünkbe vésődne.
GYÖNGYÖSSY LEVENTE A gólyakalifa című operájáról egyelőre korai volna átfogó
értékelést fogalmazni. A darabnak ugyan most már csaknem egészét megismerhette
az érdeklődő: ám az első felvonást néhány hónappal (immár évvel? - szalad az idő...)
régebben, a fiatal komponista diplomakoncertjén. Most az akkori benyomást a második
felvonás nagy részével egészíthettük ki. Hogy a darab milyen, mint opera -- mennyire
drámai, mennyire jó színpadi zene -- mindennek alapján nem merem megítélni. Annyi
kétségtelen: Gyöngyössy káprázatos tehetség. A posztmodern darabokkal (a Gólyakalifa
zenéje vitathatatlanul ide tartozik) rendszerint az a baj, hogy a komponista aránylag
kevés "régi" stílust képes "hitelesen" megidézni, ha pedig parodizálni óhajt,
humora nem elég csípős. Gyöngyösi viszont szokatlanul sokat tud. Rockban is otthonos,
barokk stílusjátékot is biztonsággal és nagy fantáziával teremt. Hangszerelése
abszoltút profi, arányérzéke bámulatos. Amivel adós marad -- örök problémája a
posztmodernnek. Nincsenek igazán emelkedett pillanatai. Amikor nem ironikus --
zavarba jövünk. Érezzük, hogy most nem illenék kuncogni -- ám mégsem tudjuk, mit,
mennyire gondol a szerző "egy-az-egyben", őszintén. A pátoszt annyira lejáratta
a közelmúlt irodalma, zenéje és nem utolsósorban politikája, hogy semmilyen formában
nem fogadjuk el. Holott elvileg kellene léteznie nemes változatának is. Szegényebb
nélküle az élet, a művészet. Ami az előadást illeti, a szerző aligha panaszkodhat.
Vashegyi György igen jól kézben tartotta a produkciót, a szólisták (Csereklyei
Andrea, Szolnoki Apollónia, Sólyom Nagy Máté, Ambrus Ákos valamint kisebb
szerepekben Gavodi Zoltán és Gábor Géza) erejük javát adták.
A második hangverseny elején Kiss András és Kollár Zsuzsa jóvoltából
GEORGE ANTHEIL 1923-ban írott II. hegedű-zongora szonátáját ismerhette
meg az a kb száz hallgató, aki eljött a 6-os stúdióba, s mindazok (száznál vélhetően
többen, ámbár ne legyenek vérmes illúzióink...), akik bekapcsolták a készülékét
odahaza. Antheilről eddig jobbára alig tudhattunk mást, minthogy egyszer repülőgépmotorokkal
adott koncertet (az ember még a gondolatra is összerezzen). Vagyis: csudabogár
lehetett a javából. Ebben a szonátában igen érdekesen keveredik korabeli könnyűzene,
jazz, tangó, vulgáris-diatonikus melódiavilág polgárpukkasztó, szinte dadaista
effektusokkal. Az eredmény: élvezetes, friss, bár nem torokszorítóan "nagy" zene.
Megérte elővenni, bemutatni.
GIYA KANCHELI grúz szerző L'istesso tempo alcímű Zongoranégyesét
is megérte egyszer eljátszani -- ha másért nem, hát azért, hogy legközelebb senki
ne essen a kísértésbe. Sok szép részlete ellenére alapjában véve érdektelen és
hosszadalmas ez a kompozíció. Végefelé hatalmas szünetek szabdalják szét a zenei
folyamatot -- amit azonban nem feszült, hanem sajnos, csak süket csendnek érzékelhettünk.
És nem az előadókon (Kollár Zsuzsa, Winkler Orsolya, Gulyás Nagy György és
Déri György) múlt a dolog.
VAJDA JÁNOS az utóbbi években bámulatosan termékeny dalszerzővé vált. Szerencsére,
tegyük gyorsan hozzá, hiszen kiváló dalokat, dalsorozatokat köszönhetünk neki.
A most bemutatott Színházi dalok (előadók: Wiedemann Bernadett és
Virág Emese) ismét bizonyítják a komponista kivételes érzékét a műfaj,
egyáltalán: a szöveges zene iránt. A zenei nyelv tonális, "posztmodern", s teli
van utalásokkal, idézetekkel. A hatás olyasféle, mint az egykori jeles neoklasszikus
opuszoké: egy-egy dallamfordulat operai alakokat, nevezetes műveket, híres színpadi
szituációkat idéz -- nem feltétlenül gunyorosan, de mindig úgy, hogy érezzük a
megidézett zenei világ és a mai kor zenéje közti nyelvezete közti hatalmas távolságot
is. Azt hiszem, elvi fejtegetések helyett elég, ha konkrét példára hivatkozom:
a ciklus második tételében Csokonai Karnyónéjának szavait halljuk, az ő "búcsújához"
társul Purcell híres búcsú-dallama. Ez nemes tartást, majdhogynem pátoszt ad a
szövegnek -- hogy aztán az egész annál bizarrabbá váljék magyar-nótás fordulatokkal.
A zenei jellemzés telitalálat. Az ismertető szerint ez a dal éppenséggel előtanulmány
Vajda készülő Csokonai-operájához. Az előzetes után kíváncsian várhatjuk az operát...
KONDOR ÁDÁM műveivel, bevallom, rendszerint bajban vagyok. Korábbi recenziókban
hangot is adtam ambivalens érzéseimnek. Abban, hogy Kondor kivételes képességű
alkotó, soha nem kételkedtem, megérteni azonban törekvéseinek-gondolatainak lényegét
mindeddig nem sikerült. Most megismert új műve (Dissémination) viszont
Winkler Orsolya, Gulyás Nagy György és Déri György előadásban magával
ragadott. Ez sem könnyen emészthető zene persze -- de ereje vitathatatlan. Sok
apró fejezetből, "bekezdésnyi" részletből áll, és sokféle zenei stílus elemeit
idézi fel, mégsem esik szét. Valószínűleg az a titok nyitja, hogy Kondor igen
gondosan dolgozza ki a részleteket. Nincsenek banális konszonanciák még akkor
sem, ha zenei anyag tonális zenére (pl. folklórra) utal -- valamelyik szólam mindig
érdessé teszi a hangzást, új irányt mutat, fenntartja a feszültséget.
A második félidőben a Gráf Zsuzsanna vezette kiváló Angelica Leánykar
két kompozíciót szólaltatott meg: a marosvásárhelyi CSIKY BOLDIZSÁR moldvai
szövegek alapján komponált négy leánykarát és ORBÁN GYÖRGY VI. Miséjét
(ez utóbbit a zongorista Balatoni Péter közreműködésével). Csiky kórusai
alapjában véve a nagy magyar kórustradicióhoz kötődnek, talán inkább annak bartóki,
mint kodályi ágához. Ugyanakkor nem epigon-munkák. Egyéni, artisztikus, újszerű
megoldásokat is felvillantó, költői darabok. Csak egy állhatja útját annak, hogy
sok énekkar tűzze a ciklust műsorára -- mind a négy tétel igen kényes, csak a
legprofibb együttesek birkózhatnak meg vele. Orbán VI. miséje lényegét tekintve
jóval egyszerűbb -- s éppen ez, az egyszerűség adja varázsát. A hallgatónak mindvégig
az az érzése, a szent szöveghez ezúttal dúdolni való melódiák társulnak. Nem sötét,
nyomasztóan nagy, a fényt legfeljebb színes üvegablakain beengedő katedrálisokba
való ez a zene, hanem kicsi, barátságos, kívül fehérre meszelt falusi templomokba.
Pirospozsgás, a bort nem csak misén kortyoló joviális pap bácsit látunk magunk
előtt, aki ért a falusiak nyelvén, nem húzza végtelenségig a szertartást. Egyik-másik
dallamfordulat annyira fülbemászó, érzéki, hogy nem alaptanul merülhet fel a kérdés
-- vajon engedhet-e ennyi szépet-jót az egyház? Ha most élnénk a tridenti zsinat
időszakát, Orbánt biztosan betiltaná a szigorú bizottság. Hogy korábbi korok vélhető
szankcióit ne is emlegessem.
A sorozat harmadik, május 10-i hangversenyén az Tihanyi László kamarazenekara,
az Intermoduláció együttes lépett pódiumra. Bevezetésként egy CHARLES IVES
egy művét darabot játszottak (Tone roads No. 3) a századelőről, majd rögtön
után egészen friss, alig néhány hete befejezett kompozíció következett, a szlovákiai
származású, ma Párizsban élő BÁN JÓZSEF Imádság című darabja. Az ismertető
szerint a grúz népi énekmód ihlette a szerzőt erre a muzsikára. Olykor valóban
úgy tűnt, a zenei szövet közelít ehhez az archaikus-egzotikus világhoz. Minél
közelébb kerültünk az eredetihez, furcsa mód annál hatásosabbnak tűnt a mű. A
szünet előtti utolsó számról, Tom Johnson La vie est si courte (Az élet
oly rövid) című művéről, nomen est omen, rövid a mondanivalóm. A híres "négyhangú"
darab és néhány zenei gag szerzője itt nem sokat markolt: egyetlen pentaton melódiát
ismételgetett végtelenségig, különféle módon szabdalva, önmaga augmentált változatával
kísérve. Valóban úgy éreztem, az élet rövid -- arra minden esetre kurta, hogy
efféle szórakozásokkal fecséreljük a drága perceket.
A második félidő elején Ázsia kapott szót. Előbb egy (immár Európában élő) koreai
komponista-nő, YONGHI PAGH PAN darabját (U-mul, A kút) ismerhettük meg,
majd New Yorkban élő kínai alkotó műve következett. Az előbbivel, szánom-bánom,
nem tudtam mit kezdeni. Globalizáció ide, globalizáció oda, az ízlésbeli távolság
reménytelenül nagynak tűnt. Annál érdekesebbnek bizonyult számomra QUXIAO-SONG
Ji-I című darabja. Idegen és egzotikus, különleges ez a zenei világ is
-- de roppant vonzó. Vonzó benne, mindenekelőtt a takarékosság, az egyes hangok
tisztelete. Javarészt egyszólamú a darab -- csak a vezérszólamot heterofon dallamindák
szövik olykor át. Egy-egy hosszabb hangot a szerző mintha nagyító alá venne: változtatja
színét, erejét. Igaz lehet a legenda arról, hogy a régiek valaha lantszerű hangszerükön
26-féle pengetésmódot különböztettek meg... A finom árnyalatok megkülönböztetésének
képessége, a finomságra való érzék úgy látszik megőrződik ezer vészen, háborún,
kulturális forradalmon át. Ugyanakkor kétségkívül voltak "barbár" elemei ennek
a kompozíciónak. Hatalmas, kijózanító ütések a cizellált dallamhangok után. Talán
ennek is köszönhető, hogy hihetetlen erőt sugárzott ez a sok-sok feszült szünettel
szabdalt muzsika. Meg kell ismernünk a szerző Ji-sorozatának további tételeit
is...
A zárószám, FAUSTO ROMITELLI The poppy in the cloud című, kórust is foglalkoztató
alkotása a kínai darab után szürkének-szokványosnak hatott. Ĺtlagos mai kompozíciónak.
Amely nem rossz, nem fantáziátlan -- ám két-három nappal elhangzása után alig
hívható elő belőle valami az emlékezet mélyéről. A legmarkánsabb emlék: a Rádió
Gyermekkara igazán jól énekelt. De hát ez nem meglepetés. Nem véletlenül hívják
Thész Gabriella és Nemes László Norbert együttesét mindenhová. Stockhausent
énekelni, Eötvös-bemutatóra, ki tudja hányféle fesztiválra szerte a világon.
|
