|
Nemrég ünnepelte ötödik születésnapjáta Warner hanglemezcég magyarországi komolyzenei
leányvállalata. A Gerbeaud különtermében rendezett sajtótájékoztató vendége a
cég egyik sztárja, Gidon Kremer volt, akivel Petrányi Judit folytatott pódiumbeszélgetést.
Utána nyílt lehetőség rá, hogy a művésszel rövid interjú is készüljön:
- Azt hiszem, nagyon kevés művész engedheti meg magának, hogy olyan következetességgel
ne tartsa magát a hanglemezpiac vélt vagy valós követelményeihez, mint ahogy ezt
ön teszi. Most jelent meg Nyolc évszak című lemeze, amelyen a Kremerata
Balticával Vivaldi Négy évszakán kívül Astor Piazzolla Négy évszak Buenos
Airesban című hegedűverseny-ciklusát is eljátssza. Ez a műsorösszeállítás teljesen
új összefüggésben mutatja fel a Vivaldi-sorozatot, amelyből olyan megszámlálhatatlanul
sok van forgalomban, hogy az ember azt gondolná: egy új, százhuszadik Négy évszaknak
meglehetősen rosszak az esélyei a zsúfolt piacon. De ha ezt megelőző felvételeire,
a kelet-európai és északi zenéket bemutató CD-ire gondolok, akkor is meg kell
állapítanom: ezek a műsorok nem szokványosak, nem mindennaposak. Az elmúlt években
több olyan felvételt is készített, amelynek műsorát egy-egy sajátos rendezőelv
szerint állította össze, a gyermekkor, a haza, az otthon, a mozi és hasonló gondolatok
köré csoportosította a programot.
- Ötletek jönnek, ötletek mennek - fogalmam sincs, hogyan jutottak eszembe.
Nekem belső szükséglet diktálja, hogy ilyen lemezeket készítsek. A CD nem darabok
gyűjteménye, nem zenét tartalmazó korong, hanem egy gondolat hordozója. Valamit
el akar mondani. Üzenet. Akkor jó egy lemez, ha van központi gondolata, koncepciója,
és önmagában is művészeti termék. Mint egy könyv, amelyben mindennek "stimmelnie
kell". Összhangban kell állnia a külső megjelenésnek és a tartalomnak. A Nyolc
évszak elkészítése rengeteg időbe telt. A borító megtervezése ugyanis sok
munkát követelt - ragaszkodtunk a tartalomhoz illő vizuális koncepcióhoz.
- Vajon hogyan érinti a lemez eladhatóságát az újszerűség, a szokatlanság?
Lehet-e tartósan az ár ellen úszni? Készítettem egyszer egy interjút a Teldec
cég egyik vezető producerével, Wolfgang Mohrral, aki, ha jól tudom, sokat dolgozik
önnel is. Ő mondta: már az is nehézséget okoz, ha egy lemezen nem egy, hanem mondjuk
két zeneszerző művei szerepelnek, mert akkor a boltban nem tudják, hogy Mozarthoz,
vagy Beethovenhez sorolják be az szóban forgó terméket. Vajon nem próbálták-e
kommerciális meggondolásokból eltéríteni ezektől a műsorszerkesztési ötletektől?
- Őszintén szólva nem sokat foglalkozom a üzleti szempontokkal, bár természetesen
engem is érdekel, hogy ha egyszer lemezeket készítek, akkor azok jussanak is el
a hallgatóhoz. Végtére is a hanglemez nem palackposta. De sokkal inkább érdekel,
hogy mit fejezzen ki egy műsor. Az izgat, hogy amit küldök, valóban meg is érkezzen,
de nagyon sokszor valóban a közvetítőn, kereskedőn múlik, hogy valami, ami jó,
célba jut-e. Kár, hogy nem karolják fel azokat az ötleteket, amelyek jók, csak
éppen szokatlanok. Sok terjesztő hamis értékeket támogat és kétes minőségű kiadványok
bombasikert hoznak. És persze fordítva: csodás dolgokat nem értenek meg a terjesztők.
Nagyszerű felvételek észrevétlenül maradnak, mert maguk a terjesztők sem képesek
megbarátkozni az ismeretlen művekkel, szokatlan ötletekkel, s ezért aztán nem
is fordítanak gondot népszerűsítésükre.
- Nagy élvezettel hallgattam azt a Piazzolla-lemezét, amelyen egy egészen különleges
darab, a Maria di Buenos Aires című kamaraopera hallható. Olvastam, hogy nyáron,
Bregenzben az ön vezetésével színpadra állítják a művet. Új fejezet kezdődik az
életében, a dirigálás?
- Dirigálni nem fogok, de ezt a ragyogó, rendkívül eredeti zenét most kivisszük
a rendezés "kockázatos terepére". Ez egy egészen csodálatos mű, szerzőjének egyik
legfontosabb alkotása. Nem tudom, mennyire bírja majd a színpadot, elviseli-e
a rendezést, sikerül-e megtalálni a színpadraállítás megfelelő formáját.
- A közelmúltban olvastam egy részt az ön Kindheitssplitter című könyvéből.
A mostani pódiumbeszélgetés során is megemlítette életének azt az epizódját (ezt
könyvében meg is örökíti), amikor kisgyerekként egy zenei versenyen azért nem
képviselhette a Moszkvában Lettországot, mert ön származása alapján nem minősült
eléggé lettnek. Egyszer, egy korábbi interjúnkban beszélgettünk az identitás kérdéséről:
ekkor ön beszélt német, svéd és zsidó őseiről, Lettországról és a Szovjetunióról,
ahol fiatalságát töltötte. Milyen nyelven írta ezeket a legszemélyesebb emlékeit?
És ha már az írásról kérdezem: több könyve is megjelent az elmúlt években. Miért
fontos önnek az írás?
- Egy kézirat létezik, tíz éve írtam, 807 kéziratoldal. Ez aztán később még
bővült, ebből jelent meg eddig megjelent 3 könyvem, egy pedig még csak ezután
lát napvilágot. Úgy fogalmaznék: belső kényszer hatására írtam, amit írtam. Ez
az én partitúrám. Nemcsak mások partitúráit akartam olvasni, hanem saját partitúrámat
is meg akartam írni. Az írások nyolcvan-kilencven százalékát németül írtam, de
valószínűleg könnyebben írok oroszul. Attól, hogy megjelentek ezek a könyvek,
még nem tartom magam írónak, de azt gondolom: mint ember, mint olyan ember, akinek
megvan a maga saját, egyszeri sorsa, leírhatom az életem eddigi történetét. A
három könyv alapjában véve egy mű, amely több műfajban íródott. A Kindheitssplitter
egy tehetséges gyerek nem túl könnyű életéről szól, önéletrajzi fogantatású.
A Lockenhausról szóló inkább esszégyűjtemény. Az utolsó, az Obertöne (Felhangok)
pedig a zenéről szóló gondolataimat mondják el, valamint derűs és szomorú utazások
történeteit.
|
