(MTA Zenetudományi Intézete, Kodály-terem, 2000. április 29.)

"Dieses Buch habe ich von meinen Schülern gelernt." Ezzel az Arnold Schönbergtől kölcsönzött bevezető mondattal ("Ezt a könyvet a növendékeimtől tanultam" - Harmonielehre, 1911) kezdte köszönetnyilvánítását Ujfalussy tanár úr a tiszteletére rendezett konferencia előadásait követően. Elmondása szerint sok újat tanult az előadó kollégáktól, akik az elmúlt évtizedekben - néhány kivételtől eltekintve - mindannyian tanítványai voltak a Zeneakadémián. A tiszteletadás sokféle változata közül a tudós-tanárnak legkedvesebb, ha szakmája elevenségével, életerejével szembesül a fiatalabb generációk, a növendékek munkájában: az iskolapadban egykor megszólítottak immár felelőssé lettek. Előadásaik konkrét tartalmuktól függetlenül szimbolizálták a kapcsolattartás-elszakadás kettősségének érzékenyen változó arányát, sajátos egyensúlyát. A kapcsolattartás igénye kölcsönös - húzódik meg értelemszerűen Schönberg gondolata mögött, és ezt a kölcsönösséget, amely egyúttal az elszakadás záloga, a kettősséget felváltó egység biztosítéka, emelte ki Ujfalussy tanár úr is, aki az egész napos rendezvényt méltató összegzésével fejezte ki köszönetét a résztvevőknek.
Témaválasztásban a konferencia 14 referátuma gazdag változatosságot mutatott. A délelőtti két ülésszakon népzenei (antropológiai, történeti és rendszerelméleti), a délutáni kettőn pedig zenetörténeti (zömmel magyar vonatkozású), formai és elemzési kérdéseket tárgyaló előadásokat hallottunk. Az egyetlen laudatiót Berlász Melinda tartotta, Intézetünk osztályvezetője címmel. A személyes hangvételű intézménytörténeti visszatekintésben az ünnepelt közel négy évtizedes intézeti munkásságába osztályvezetői feladatkörén keresztül pillanthattunk be. Az "Ujfalussy-osztály" működésének első tízéves periódusából az előadó két nagyszabású, tudománytörténeti szempontból is jelentős vállalkozásra hívta fel a figyelmet. Az egyik, az 1919-es proletárdiktatúra zenei vonatkozású értékelése az akkor közelgő 50. évforduló alkalmából, akadémiai szinten kötelezően előírt kutatási téma volt. A politikai célzattal, külső megrendelésre készülő dokumentumkötet szerkesztését Ujfalussy tanár úr vállalta, aki a korszak túlzottan egysíkú, ideológiailag elfogult értékelését úgy kerülte el, hogy nemcsak a kommün 133 napját vizsgálta, hanem az azt megelőző polgári demokrácia és az 1919 augusztusát követő hatalomátvétel időszakát is. Az így létrejött terjedelmes gyűjtemény, amely egyben az első 20. századi magyar zenetörténeti forráskiadás, Bartóknak egy, a Tanácsköztársaság korszakát kritikával illető levele miatt mégsem jelenhetett meg 1969-ben. Végül hosszas vita után 1973-ban adták ki a kötetet Bartók levelének közlése nélkül. A másik, már az osztályvezető által javasolt fontos kezdeményezés a 20. századi budapesti hangversenyéletet reprezentáló koncertprogramok feldolgozása volt. Ma ez a számítógépre vitt adattár mintegy ötvenezer hangverseny műsorát tartalmazza.
Agócs Gergely Egy kuruc kori töredék a felvidéki magyar folklórban - Változások, módosulások és interpretációk a társadalmi folyamatok tükrében című előadásában a vizsgált történeti adat népzenei, zenetörténeti, szociológiai és politikai vonatkozásait tárta fel. A 18. századból származó, szlovák-magyar keveréknyelven íródott, szövegváltozatokban gazdag "kuruc kori nóta" a későbbi századok forrásaiban jól dokumentálható, még a szlovákiai magyar gimnáziumi irodalomtankönyvbe is bekerült "szlovák legény tréfás mulatódala" megjelöléssel. A néphagyományban szintén kimutatható, általánosan elterjedt és ismert kanásztáncdallamra (A kanászok, a kanászok fapapucsban járnak) éneklik. Agócs részletesen tárgyalta, milyen társadalmi folyamatok, események szabályozták a szövegváltozatok életben tartását és további variálódását, valamint hogy az adott változatról alkotott véleményt hogyan befolyásolta annak másodlagos, etnikumcsúfoló interpretációja. Kovalcsik Katalinnak a cigány közösségek körében folytatott kultúrantropológiai kutatásai az utóbbi tíz évben alapvető változásokról, e folyamatok felgyorsulásáról tanúskodnak. Formális kommunikáció a dél-dunántúli oláhcigány báli eseményeken címmel megtartott előadásában eddig szilárdnak, általánosan érvényesnek vélt megállapításokról derült ki, hogy mára elavultak. A hagyományosan kereskedéssel foglalkozó oláhcigány közösségek, a cigányság többségével ellentétben, a rendszerváltás nyertesei közé tartoznak. A vizsgált báli összejövetelek tanúsága szerint ünnepi alkalmaik során formális kommunikációjuk számos elemének megváltoztatása, sőt, cseréje (a bemutatott nagyobb közösség még a cigány nyelv használatáról is lemondani látszik) ellenére képesek identitásuk megélésére és kifejezésére. A Hiteles forrás, hiteles mű, hiteles alkotó címet adta előadásának Felföldi László, aki a hitelesség fogalmának meghatározására tett kísérletet a fogalom széles körű használatának elemző taglalásával: hitelesség a mindennapi életben, hitelesség a tudományokban, hitelesség a művészetekben és végül hitelesség a folklór revival-mozgalmakban. Ez utóbbinál Felföldi a hitelesség ismérveként a folklórhoz való hűséget említette, ugyanakkor a színpadon előadott néptáncok kapcsán rámutatott a hitelesség méréséhez szükséges vonatkozási alapok (tudományos, művészi, pedagógiai, kultúrpolitikai) összetettségére. Az első ülésszak utolsó előadása (A pastoral egy fajtája) Ujfalussy József egyik kedvelt témáját elevenítette fel. Az alkalomhoz kapcsolódó célirányos témaválasztást mintegy megerősítendő Tari Lujza két, a tanár úr által közismerten szeretett szerzőtől, Debussytől és Arany Jánostól vett idézettel kezdte referátumát. Bevezető gondolatait követően Tari a barokk mestereknek mintát jelentő, a karácsonyi éjféli miséhez kötődő népi pastorale sokszínűségére hozott példákat, kiemelte a közös szerkezeti jellemzőket, és a műzenei párhuzamokra is rámutatott.
A délelőtt második részében a korábbi magyar, illetve európai témák köréből kilépve a tradicionális zene jegyében folytatódott konferencia. A japán zene elméletéhez szolgált újabb adalékokkal az Alternatív és moduláló ötfokúság a japán zenében című előadás. Kárpáti János e területen végzett több évtizedes kutatómunkájának, annak eredményeit közlő könyveinek és számos publikációjának köszönhetően a távol-keleti hagyományos zenének ma már számos vonása ismeretes a hazai zenésztársadalomban. A magyar népzenében használt anhemiton (félhanglépés nélküli) pentaton hangsorok mellett a japán zenében a hemiton pentatónia is hangsúlyosan jelen van. A görög zeneelmélet tetrachordjaihoz hasonlóan a japánok a kvartkeretet különbözőféleképpen kitöltő háromhangos egységeket (négy db-t) különítettek el. Két ilyen kis egységből épülnek fel az oktávkeretbe illeszkedő pentaton skálák. Kárpáti az európai zene "bimodális" jelenségére hasonló példát mutatott, amelyben az énekelt dallam és a kísérő hangszer hangolása két különböző hangsorban van, és ebből izgalmas szekundsúrlódásos együttállások adódnak. A felvételről bejátszott illusztrációkat hallgatva és hallásélményünket a lejegyzett változattal összevetve ismételten megállapíthattuk, hogy a diatónián alapuló notációnk bizonyos zenei jelenségek megítélésében a hangzó verzió ismerete nélkül teljesen félrevezető lehet. Színes és képzeletmozgató előadásában (A zene egyetemességéről - innen és túl) Maróthy János a méréstechnika és a számítógépek ugrásszerű fejlődésének köszönhetően még távolabbi területekre, a zoo- és kozmomuzikológia rejtelmeibe avatta be hallgatóságát. Ma már van rá lehetőség, hogy a különböző hangadásokat - az emberi füllel nem érzékelhetőket is - elemezzük, és egymással összehasonlítsuk. Illusztrációként hallottunk bálnaéneket, emberek által állatok hívására használt hangutánzó jeleket és a hívott állatok válaszadását. Nemcsak a Föld, hanem az egész világűr különböző frekvenciatartományba tartozó rezgésektől "hangos", és az égitesteknek is van saját rezgésük, arra azonban még várnunk kell, hogy a szférák zenéjét az állathangokéhoz hasonlóan hallhatóvá tegyük.
Délután az első ülésszak négy előadása középkori, 19. és 20. századi zenetörténeti kérdéseket tárgyalt időrendben. Kiss Gábor, aki az elmúlt évben védte meg a közép-európai ordinárium-dallamok katalógusát közreadó kandidátusi értekezését, Egy kompozíciótörténeti paradigmaváltás előzményei - a liturgikus formulától az ordináriumciklusig című előadásában a miseordináriumok zenei és liturgiai sajátságait vizsgálta. Kompozíciótörténeti áttekintésében rámutatott a liturgia és a zenei ciklusszervezés ellentmondásaira. A Cappella Sistina tradíciójának hatása Liszt egyházzenei műveire címmel Domokos Zsuzsa a pápai kápolna repertoárjából három szerző, Domenico Mustafa, Giovanni Battista Fazzini és Giuseppe Baini darabjainak hatását vizsgálta két kiválasztott Liszt-műben, a Missa choralisban és a Férfikari misében. A bemutatott példák alapján ez a hatás nem annyira a motivikus rokonságban, hanem a szólamszerkesztésben, a jobb érthetőséget szolgáló szövegkezelésben, valamint főként a polifon részekkel váltakozó, azokat ellensúlyozó homofon területek használatában jelentkezett. A tradíció megismerését követő kompozíciós törekvéseket jól szemléltette a Férfikari mise két változatának (1848 és 1869) összevetése. Eckhardt Mária (Magyar szerzők Marie von Sayn-Wittgenstein albumában) Wittgenstein hercegné leányának, a kis Marie-nak az albumát ismertette, amely a közelmúltban vált hozzáférhetővé a Liszt-kutatás számára. A korábban magántulajdonban lévő dokumentumot a weimari Goethe- és Schiller-archívum vásárolta meg. A füzetbe elsőként Liszt jegyzett be öt kis darabot, majd a további oldalakon többek között olyan zenei nagyságok írtak bele, mint Adolph Bernhard Marx, Karl Tausig, Hans von Bülow, Anton Rubinstein, Bedřich Smetana és Richard Wagner. A magyar, illetve Magyarországon született szerzőket Eugen Soupper [Szuper Jenő], Edmund Singer [Singer Ödön], Michael G. Brand [Mosonyi Mihály] és Joseph Joachim [Joachim József] képviselik. Eckhardt Mária a Liszt-darabokról szólt részletesen, amelyek közül négy lengyel népdalok feldolgozása. Tájékoztatott a népdalok konkordanciáiról, valamint egyéb forráshelyükről a Liszt-kéziratokban, majd zárásként a rövid műveket Nagy Myra, a Zeneakadémia rendkívüli tehetségek osztályának tanulója virtuóz játékában meg is hallgathattuk. A színfoltot jelentő élő zenei közjátékot követően magyar zenetörténettel folytatódott az előadássorozat: Gombos László, aki évek óta Hubay Jenő munkásságát kutatja, Az új magyar zene hajnalán. Pillanatfelvétel egy magyar zenész naplójából címmel a századforduló világáról tudósított Hubay naplójának segítségével. Az 1903-as év történéseit tartalmazó, a műfajból eredően szubjektív és sokszor szenvedélyes hangvételű írásos dokumentum annak a korszaknak a kezdeteit ábrázolja, amelyhez a 20. századi új magyar zene születését köthetjük. A füzetben utalás is érinti az akkori zeneéletet leginkább foglalkoztató kérdést, a magyar műzene megteremtésének ügyét. Gombos olyan érdekes párhuzamokra hívta fel a figyelmet a napló írója és Bartók között, mint az 1903-ban bemutatott Dohnányi-szimfónia (d-moll) esete. A mű Hubaynak és Bartóknak egyaránt kihívást jelentett. Bartók néhány hónappal később papírra vetette a Kossuth-szimfóniát, ugyanakkor Hubay is szimfónia írásába kezdett (a Gott erhalte den Kaiser dallama helyett a magyar himnuszt idézve benne), amelyet azonban csak egy évtizeddel később, a világháború idején fejezett be. Ujfalussy tanár úr szűkebb értelemben vett szakterületéhez kapcsolódtak a záró ülésszak előadásai, amelyek analitikai, illetve zeneelmélet-történeti kérdésekkel foglalkoztak. László Ferenc "Rondo", "Rondò", "Rondeaux", Rondieaux". Címadás, műfajrend és forma Mozartnál címmel a különböző rondótípusokat gyűjtötte egybe Mozart oeuvre-jében. Vizsgálta a lehetséges korrelációt a címek és formák között, az esetleges különbségeket az önálló és a többtételes művekbe illesztett rondók között, kitért a rondó funkciójára és jellemezte a rondótémákat. Bitematikus dramaturgiák szonátaformájú tételekben című referátumában e sorok írója a szonátaforma mint formatani kategória tömör történetét áttekintve megállapította, hogy minden igényt kielégítő zárt formula a szonátaelv körébe vonható művek egybefoglalására nem létezik. Véleménye szerint nem konkrét formáról, hanem egy szerkesztési elv változatokban gazdag megvalósulási halmazáról beszélhetünk. Ennek alátámasztására olyan bitematikus (két témát előtérbe helyező) tételeket elemzett, amelyekben a hagyományos formarészek csak a tétel felületi szintjét képezik, a zenei folyamat belső összefüggései más rendezőelvet mutatnak, illetve amelyek a szonátaformából indulnak ki, de végül más végkifejlethez jutnak el. Az ünnepi konferencia utolsó előadásában (Donald F. Tovey elemzései és a "précis-writing") Somfai László a 20. századi angolszász elemzőiskola meghatározó egyéniségét, Donald F. Tovey-t ajánlotta a résztvevők figyelmébe, akinek munkásságáról nálunk még a szűkebb szakmai kör sem eléggé tájékozott. Tovey elfogadta a standard formákat, de elvetette a dogmákat, a zenét két dimenzióba, vagy térszerűen leképező terminológiákat. Ragaszkodott a tényekhez, nevezetesen ahhoz, hogy a zene ütemről ütemre, frázisról frázisra halad előre. Úgy vélte, hogy az analízisnek ezt az időben lezajló folyamatot kell nyomon követnie, figyelemmel a zene hallgatásakor szerzett tapasztalatainkra. Ezt nevezte ő "précis-writing"-nak. Somfai hangsúlyozta, hogy a Tovey-elemzések ma már részben elavultnak számítanak, de ennek ellenére ajánlja, hogy olvassuk őket, hiszen az ötletek sokasága rejtőzik bennük, amiből mind a mai napig merít az angolszász zenetudomány. Somfai, hogy kérése ne csak óhaj maradjon, gondosan összeválogatott 8 oldalas szöveggyűjteményt adott át a közönségnek Tovey írásaiból.