|
Susan Graham dalestje május 12-én volt a Konzerthaus Mozart-termében
- a művésznő programján francia és amerikai - köztük francia szövegű amerikai
- dalok szerepeltek, Debussytől napjainkig. Bár az amerikai szövegű francia
dalok fájóan hiányoztak a műsorból, az így is üdítően eredeti és meglepően magas
színvonalú volt. A kiváló amerikai mezzoszoprán-énekesnőt Julian Reynolds
brit zongorista és karmester kísérte egészen kiválóan, virtuóz módon és
érzékenyen.
Graham az utóbbi évtizedben a világ legmegbecsültebb mezzoszoprán-énekesnőinek
egyike lett. Az operaszínpadon sorra énekli hangfajának legfontosabb szerepeit,
rendszeresen fellép a New York-i Metropolitanban, a bécsi Staatsoperben, a Covent
Gardenban, a Scalában, a párizsi operában, a glyndebourne-i és a salzburgi fesztiválon.
Emellett sokat foglalkoztatott oratórium-énekes is. Fennmaradó idejében elsősorban
dalesteket ad.
A művésznő sokoldalúsága, személyes kisugárzása, elementáris szépségű, erejű
és hajlékonyságú hangja, hallatlan zenei tudatossága, bámulatos felkészültsége
és perfekcionizmusa Anday Piroska alakját idézi fel az osztrák-magyar hallgató
számára - még ha a mi honfitársnőnk egyéniségében, éneklésében talán valamivel
több volt is a bensőségesség, a melegség. Ezen az estén Graham már az alatt
a néhány pillanat alatt, ami a terembe lépés és a zongora előtti helyének elfoglalása
között eltelt, érzékeltetni tudta, hogy királynői jelenség, aki hozzászokott
az ünnepléshez, de akitől már alkatilag is igen távol áll valamiféle olcsó vagy
érdemtelen siker keresése; akinek számára a perfekció kísértése az igazi kihívás.
Szó ami szó, előadói és technikai szempontból egyaránt nyaktörően nehéz műsort
választott, s ha megállapítom: a koncert összhatását a legkevésbé sem a nehézségekkel
való birkózás határozta meg, akkor máris jeleztem énekesnőnk művészi nagyságrendjét.
A műsorválasztással kapcsolatban jegyezzük meg itt, hogy a bevezetőben ironikusan
említett amerikai-francia irizálás egyáltalán nem volt ötletszerű, és izgalmas
összefüggésekre vetített fényt. Először is Graham - akinek a francia kiejtése
a nyelvvel való bensőséges viszonyról tanúskodik, mintegy magától értetődően
tökéletes - Berlioz-specialistának számít, és szinte elmaradhatatlan résztvevője
az utóbbi évek jelentős Berlioz-oratórium-produkcióinak. Azután Samuel Barber,
századunk Aaron Copland mellett legemblematikusabb amerikai zeneszerzője, akinek
dalai Debussy és Reynaldo Hahn műveivel együtt a koncert első részét alkották,
hosszabb időt töltött Franciaországben, s innen a francia kultúra iránti vonzalma
- ennek adott kifejezést egy másik, német "vendég-francia", Rainer Maria Rilke
verseinek megzenésítésével is. Apai ágon ugyancsak német származású volt, viszont
Susan Grahamhez hasonlóan mintegy véletlenségből Latin-Amerikában született
Reynaldo Hahn, aki valójában persze éppoly százszázalékosan francia volt, mint
amilyen amerikai az énekesnő.
A koncertet nyitó három, Verlaine szövegeire komponált Debussy-dal - voltaképp
három tájkép - előadása, amely a fel-felizzó, gondosan megformált részleteket
időtlen nyugalmú keretbe foglalta, már az első pillanatban érzékeltette az alaphelyzetet:
a minden tekintetben kiváló adottságú, a kifejezés egészét és részleteit szuverén
módon kezében tartó énekesnőt, és az elképzeléseit maradéktalanul és egyenrangú
intenzitással szolgáló zongorista-partnert., az egész, nagyszabásúnak nevezhető
produkciót. Ezt követően, Samuel Barber öt Rilke-dalában, elsősorban a zeneszerző
felé fordult figyelmünk: vérbeli dalszerzőt fedezhettek fel maguknak
azok, akik - hozzám hasonlóan - nem ismerték Barbert erről az oldaláról. Érzékenység
és játékosság, mértéktartás és színgazdagság - ez jellemzi elsősorban dalait,
amelyek során először hallhattuk a nagy hangterjedelmű Susan Graham erőteljes,
de fortissimóban is torzítatlan, nemes csengésű magas hangjait. (Ugyanakkor
itt derült fény egy technikai problémára is: arra, hogy a pianissimo hangindítások,
illetve a hosszan kitartott, elhaló hangok befejezései némi zökkenővel, bizonytalansággal
járnak - reméljük, pillanatnyi rekedtségről vagy indiszpozícióról volt szó,
nem pedig a hang túlterhelésének apró, de aggasztó jeléről.)
Kevésbé tetszettek jelentékenynek a Hahn-dalok, közülük is elsősorban az archaizáló
vagy "népdalszerű" hangot megütő kompozíciók. Ám kétségtelen: ezek is színvonlas
művek, s közülük legalább egy, a Jean Moréas versére komponált Fumée,
valódi, ihletett költészet.
A koncert második, tisztán amerikai felében két "fiatal", az 1954-es születésű
John Musto és az 1961-es Lowell Liebermann művei mellett Leonard Bernsteinnek
és az amerikai zeneszerzés "hivatalos" nagy öregjének, Ned Roremnek, az Amerikai
Művészeti Akadémia jelenlegi elnökének dalai hangzottak fel. (Rorem, bár a hangversenyen
csupa angol szövegű dallal szerepelt, fiatalon tíz évet Franciaországban töltött
- Honegger-tanítvány volt, és ugyancsak a francia kultúra szerelmese.) Az ő
dalai, az igazat megvallva, számomra kevéssé rokonszenvesek: nagyjában-egészében
eklektikusnak mondhatók, a szónak nem feltétlenül a legjobb értelmében. Rorem
a könnyen író, a hatáskeltés minden eszközét jól ismerő, végső soron pedig érdektelen
zeneszerzők sorába tartozik, aki persze azt is pontosan tudja, hogyan írjon
az előadó számára "hálás" anyagot. Az ugyancsak felszínes és tetszetős Bernstein
- akinek mindössze két dala hangzott el - hozzá képest annyiban jobb, hogy elsöprően
őszinte és szellemes.
Rorem egyik fő problémája, tudniillik hogy milyen zenei nyelven komponáljon,
John Musto számára sem ismeretlen: az asszimilált hatások az ő esetében úgy
nagyjából Varèse-től Gershwinig terjednek. Nagy erénye a játékosság és
a szellemesség, bár könnyedsége időnként a kommersz határáig sodorja. Negyedik,
legkomolyabb dala, a Dove sta amore (Lawrence Ferlinghetti versére) viszont
izgalmas és furcsa kompozíció. Technikailag is az egyik legigényesebb dal volt,
amely az est folyamán elhangzott, s alkalmat adott az énekesnőnek rendkívüli
hangterjedelme és lélegzéstechnikája, magabiztos intonációja megmutatására.
Az est igazi ajándéka Lowell Liebermann két Randall Jarrell-dala volt számomra.
Szép vers igen szép megzenésítése a The Farewell Symphony - mint maga
a költemény, olyan leheletfinom volt a dal és az előadás is. Itt jegyzem meg,
hogy a dalénekes Susan Graham gesztikája, szemmozgása, a pszichológia folyamatok
időbeliségének szuggesztív, a zenei ritmust is a maga szolgálatába állító érzékeltetése
mindvégig emlékeztet minket arra, hogy remek színészi képességekkel rendelkező,
vérbeli operaénekest hallunk. Az első Liebermann-dal az egyik szélső pontot,
az érzékenység és a finomság végpontját képviselte Graham színészi karakterskáláján.
(A másik, az erőteljes végpontot Hahn vagy Musto egyik-másik dalában.) A másik
dal, az A Variation on "To Say to Go to Sleep" című, megrendítően szép
szerelmes vers megzenésítése, zenei alkotásként is a legtisztább költészet erejével
hat. Katartikus befejezése Susan Graham előadásában az est legcsodálatosabb
pillanata volt, amely önmagában megérte a bécsi utazást. Akkor ezt húzza meg
fiam akkorára, amekkora most a Barenboim, igen?
Az ötvennyolcéves Daniel Barenboim idén ünnepli ötvenéves előadóművészi
jubileumát. A jeles évfordulót kísérő események sorában megkülönböztetett szerepet
játszik a teljes Beethoven-szimfónia-sorozat lemezfelvételének megjelenése,
illetve - az 1997-es tokiói és az 1998-as londoni hasonló produkció után - hangversenyciklus
keretében történő végigvezénylése Bécsben, Berlinben és New Yorkban. A bécsi
ciklusra az idei Ünnepi Hetek részeként, a berlini Statskapelle közreműködésével
került sor - ennek során a szimfóniákon kívül az öt zongoraverseny is megszólalt,
természetesen úgy, hogy Barenboim a vezénylés mellett maga zongorázott. Jómagam
a május 18-i, negyedik hangversenyt hallottam, ennek műsorán a 2. és az 5. szimfónia,
továbbá a G-dúr zongoraverseny szerepelt.
Berlini működésének megkezdése, 1992 óta a berlini Staatsoper zenekara, a Staatskapelle
Barenboim "házi zenekarának" számít. Nagy érdeklődéssel foglaltam el helyemet
a Musikvereinsaalban, az általam sohasem hallott zenekar és az - élőben - sohasem
hallott karmester közös produkciójára várva. A szituáció mindenképpen izgalmas
volt: vajon mire jut egymással az "őstehetség", a "garabonciás" hírében álló
karmester meg a nyilván német precizitású, és elsődlegesen operai együttes lévén
a rutinra való hagyatkozástól sem teljesen érintetlen zenekar. Nos, úgy gondolom,
tűz és víz ebben az esetben ugyancsak szerencsésen keveredett egymással. Mint
várható volt, a Staatskapelle rendkívül fegyelmezett és elsőrangú technikai
felkészültségű zenekarként mutatkozott be - még ha hallottunk is egy-két fúvós,
sőt vonós gikszert, tévesztést az est folyamán. Ezek valóban elszigetelt események
maradtak, és bőven kárpótolt értük a zenekar káprázatosan szép hangzása. Külön
élményt jelentettek a nagyszerű kürtösök, akiknek erőteljességében is karcsú
és hajlékony hangját mintha külön műhelyben képezték volna ki a zenekar számára,
továbbá a különösen egységes és szépségesen meleg színeket produkáló cselló-
és brácsaszólam. (Ideális tulajdonságok egy Brahms-szimfóniához.)
De azért Beethovennel sem volt semmi baj. Barenboim a szimfónia idilli-derűs
jellegére koncentrált, vezénylését a rokonszenves eszköztelenség jellemezte.
Megelégedett az időbeli és hangzásbeli arányok finom és érzékeny, de határozott
kontrolljával, s zenekarával karcsú és áttetsző, színekben gazdag hangzást,
valóságos eufóniát valósított meg. A hangverseny többi részében oly robbanékony
Barenboimnak itt elsősorban a pianói voltak megragadóak; ebben a tekintetben
a fúvóskar egészét is megkülönböztetett dicséret illeti.
A G-dúr koncert kezdő szólója immár Barenboim zongorahangjának szépségével
hatott a hallgatóra elsősorban. Ha kell, lágy és édes, ha kell, férfiasan erőteljes,
kristályosan csengő zongorahang ez - sőt, a robbanékony, sőt vad gesztusok sem
idegenek Barenboim zongorázásától. Ezek azonban a stílusismeret és az ízlés
szigorú kontrollja alatt maradnak, s tulajdonképpen nagyon is hozzátaroznak
ahhoz a képhez, amit Beethoven zongorázásáról ma kialakíthatunk. A meglehetősen
élénk tempójú, ám gazdagon és differenciáltan előadott nyitótételben legfeljebb
a hatalmas kadencia tetszett kissé túlambicionáltnak, egyébként maradéktalan
élményt nyújtott. A lassú tétel drámai párbeszéde az általam hallott legszuggesztívebb
előadások közé tartozott, bár ebben az esetben kissé zavaróan hatott, hogy Barenboimnak,
mint zongoristának, el kellett vezényelnie, amint a saját szavába vág. A legfigyelemreméltóbb
tulajdonsága viszont az volt az előadásnak, hogy a mű alapvetően drámai karakterét
a harmadik tételben is fenn tudta tartani. És itt is mindvégig érzékeny, megkülönböztetésre
mindig készen zongorázott.
A 2. szimfónia harmonikus világának az 5. szimfónia harcai, tragédiái és diadalai
mintegy a diagonális ellentétét alkotják - nyilván ez is közrejátszott abban,
hogy a ciklusban egy hangversenybe kerültek, lehetőséget adva a karmesternek
előadói palettájának teljes szélességében történő megmutatására. A feladathoz
Barenboim ismét a hangzáskép felől látott hozzá, a bőgők számát ebben a darabban
nyolcra növelve. Ezzel az egész mű karakterét a tragikum, a sötét színek irányába
mozdította el, s különleges, már-már természetfölötti jelentőséget adott a III.
tételbeli fugato indításának. Robbanékonyság és szuggesztivitás - ez volt előadásának
két fő jellemzője, ám Barenboim mindvégig szem előtt tartotta a mértéket,
érzelmei egy pillanatra sem ragadták magával olyan fokig, hogy elvesztette volna
tudatos kontrollját a hangzás, az egyensúly, a zenemű mint kompozíció előadása
fölött. ebben a szimfóniában is voltak csodálatos színek, visszafojtott pianók
és pianissimók, s az attacca következő zárótétel indulása sem robbant volna
ki olyan szuggesztíven az előzményekből, ha addig nem lett volna eszközeivel
oly tudatosan takarékos.
A garabonciás Barenboim így éppenséggel klasszikus erényeiről adott számot
a hallgatóknak művészi jubileumán. Azt hiszem, tulajdonképpen ez így van rendjén.
|
