A verseny nehézségéről, tapasztalatairól, a nemzetközi viadalok jelentőségéről, a fiatal énekművészek egykori és mai lehetőségeiről Sándor Judit zsűrielnököt kérdeztük, majd a két győztest szólaltattuk meg sikereikről és reményeikről.
- Amikor 1948-ban elvégeztem a Zeneakadémiát, két verseny állt mögöttem - emlékezik Sándor Judit. - A prágai Világifjúsági Találkozón rendeztek egy versenyt, majd 1947 őszén részt vehettem a patinás genfi versengésen. Ennek ellenére azt kell mondanom, akkoriban nem nagyon figyeltük, milyen versenyeket tartanak a világon, hiszen kijutni óriási kegynek számított, amiről a legtöbbször csak álmodhattunk. Az elmúlt ötven év alatt azonban megváltozott a helyzet, elsősorban azáltal, hogy megnyíltak a határok, és hogy szerte a világon gomba módra szaporodtak a különböző típusú énekversenyek. Ma már csupán pénzkérdés, hogy valaki benevezzen a világ valamelyik versenyére, nem mások döntik el, méltó-e rá. Ugyanakkor az is természetes, hogy mivel megnőtt a versenyek száma, csökkent a súlyuk. Leszámítva a nagy hagyományú, rangos versengéseket, ha valaki ma megnyer egy kevésbé neves versenyt, azt szerencsés esetben bemondja itthon a rádió, de a legtöbbször még ez is elmarad.
- Közhelyszerű a kérdés, de kikerülhetetlen: jók-e, kellenek-e az énekversenyek? Vannak-e előnyeik?
- Akár a hangszertudást vagy más művészetet, természetesen az éneklést sem lehet centiméterre vagy másodpercre mérni. Mégis azt tartom, hogy a versenyekkel igenis sok előny jár, így hát el kell fogadni őket. Hogy melyek a jó oldalai? Mindenekelőtt az énekes rákényszerül, hogy kipróbálja, vizsgáztassa magát, hogy kiderítse, tud-e végig összpontosítani, maximálisat nyújtani a fordulók alatt. Zsűriztem a lipcsei Bach-, a moszkvai Csajkovszkij-, a cardiffi BBC-, az athéni Callas-versenyen, és mindenütt óriási anyagot kell tudniuk a résztvevőknek. Ráadásul adott időben és helyen kell bizonyítaniuk. Hiába volt valaki jobb formában kedden, ha a versenyt szerdán rendezték. Előnye még a versenyeknek, hogy a résztvevők megtanulják, milyen fontos a műsoruk megfelelő, szerencsés összeállítása. Milyen fontos, hogy rátaláljanak azokra a művekre, melyek hangfekvésük szempontjából a leginkább nekik valók. (A rádiós versenyen is volt például egy gyönyörű hangú szoprán, akinek éppen a szép hangja volt a veszte. Túl sokat markolt, két igen nehéz áriát választott egymás után a középdöntőben, s a másodikat már nem tudta elég jól megoldani. A versenyek ilyen szempontból kegyetlenek.) Hasznos az is, hogy a résztvevők építik a repertoárjukat, amiből később hasznot húzhatnak. És ma már az is szempont, hogy bármilyen csekély mértékben is, de a verseny reklámot jelent, megismerik a résztvevők nevét, sokszor még akkor is megjegyzik őket, ha nem jutottak tovább a következő fordulóba. Végül azt is meg kell említeni, hogy a világ patinás versenyein ma már nem egyszer ott ülnek a közönség soraiban az impresszáriók...
- Nem csak a versenyek száma nőtt meg, típusaik is változtak. Melyek a legnehezebbek?
- Azok, amelyeken a résztvevőknek több oldalukról is meg kell mutatniuk magukat - ilyen volt a rádióé is. Tartanak dalversenyeket (Bach-, Schumann-verseny), vegyes versengéseket, amilyen például a Csajkovszkij-verseny, és olyanokat is, amelyeken csak operaáriákat kell énekelni. Az utóbbi csoportba tartozik a világméretű Pavarotti-verseny, amely attól új típusú, hogy régiók szerint rendezik a válogatókat. A győztes jutalma persze óriási lehetőséget nyújt: együtt léphet színpadra, együtt énekelhet a tenorkirállyal. Ugyancsak egyre népszerűbbek azok a versenyek, amelyeket kifejezetten egy-egy kiválasztott opera szerepeire írnak ki, s így végeredményben előadást is létrehoznak. Az opera népszerűbb műfaj, mint a zongorakíséretes dal, tehát aki jól szerepel, arra eleve több reflektorfény vetül. Ám ezek a viadalok talán kisebb erőpróbát jelentenek. Én a dalokat egy énekversenyről sem hagynám ki, igaz, nekem daléneklés a szívem csücske...
- Meglepődött-e a rádiós verseny zsűrije a jelentkezők számán? Hetven fiatal művész iratkozott fel a listára, igaz, közülük végül csak negyvenen vállalták a megmérettetést.
- A nagy érdeklődés nem volt meglepő, annak ellenére sem, hogy ez igen nehéz verseny volt, és hogy kissé féltünk attól, hogy a nyilvánosság kizárása az elő- és a középdöntőben, a stúdióban való éneklés, a rádiós műfaj esetleg elriasztja a fiatalokat. Ám előre sejtettük, kevesebben vágnak neki az első fordulónak, mint ahányan jelentkeztek. Ennek több oka is lehetett. Egyrészt nyilván előfordult betegség, vagy hogy valaki nem tudott időben felkészülni. A zsűri sejtése szerint azonban más is közrejátszott a csapat létszámának csökkenésében. A jelentkezők között többen is voltak, akiknek valamilyen szinten már forog a nevük a hazai koncertéletben, akiknek már díjak is vannak a birtokukban. Amikor látták, milyen sok a jelentkező, milyen erős a mezőny, nem mertek kockáztatni. A verseny előtt azért kardoskodtam, hogy vigyük lejjebb a korhatárt - 32 évről 30-ra -, ezt azonban szerencsére nem sikerült elérnem, mert a verseny ebből a szempontból nem engem igazolt. Mindkét győztesünk túljutott már 30. születésnapján.
- A negyven énekesből, akit az első fordulóban meghallgathattak, mindössze tizenegy volt férfi, ráadásul egyikük sem jutott be a középdöntőbe. Mi az oka a "nőuralomnak"?
- Világjelenségről van szó. Mindenütt kevesebb a jó férfi énekes. Egy fiatal lány, ha szép hangja van, könnyen ráteheti az életét erre a pályára, hiszen arra gondolhat, ha nem sikerül, legfeljebb férjhez megy és édesanya lesz. A férfiaknak biztos egzisztenciát kell teremteniük, ezért eleve másképp állnak hozzá a sokáig bizonytalan kimenetelű énekesi karrierhez. Nem adják magukat száz százalékig. Próbáljuk meg! - gondolják, és a tanulás mellett sok egyébbel is foglalkoznak. Márpedig csak abból lesz jó énekes, aki valamennyi idegszálával erre a pályára készül, és minden mást ennek rendel alá. Magyarországon az megélhetési tényező még fokozottabban érvényesül. A rádiós versenyen a fiúk nem voltak elég erős egyéniségek, a hangjuk is képzetlenebb volt lány társaikénál. A lányoknál viszont már az első fordulóban óriási verseny alakult ki. A Bartók adó nagyvonalúságának köszönhetően az előirányzott 12 fiatal helyett 15-en juthattak tovább. Később, a zsűri kérésére, a Rádió a döntő létszámát is megemelte egy fővel. A szopránokkal szemben a mezzók fölényét véletlennek tartom.
- Említette, hogy a verseny igen nehéz volt. Miért? És milyen szempontok alapján ítélkeztek?
- Nehéz volt a viadal, mert nagy volt a műsor, a követelmény. Amíg sok versenyen három-négy áriával "meg lehet úszni" a fellépést, addig itt igen sokféle stílusban kellett énekelni. A kötelező anyagban szerepelt magyarnépdal-feldolgozás, műdal és operaária, romantikus dal, klasszikus és barokk ária, romantikus operaária, kortárs kompozíció, zenekari ciklus. Ahhoz, hogy valaki a döntőbe jusson, mindent meg kellett mutatnia abból, amit egy jó énekesnek tudnia kell. A zsűri szerencsés összetételű volt, közel azonos ízlésű, és valamennyien egyetértettünk abban, milyen szempontok szerint pontozunk. A hangi adottságok mellett figyeltük a versenyzők hangképzési technikáját (hogyan csiszoltak a tanárok a nyers gyémántból drágakövet), a választott művek előadói stílusát, s ezzel szoros összefüggésben azt, mennyire értették meg a darabok mondanivalóját, s ezt mennyire tudták kifejezni, átadni, közvetíteni. Mindez persze a személyiség függvénye, és az is, hogy mindehhez tudnak-e még valami egyénit hozzáadni. A felsorolt szempontok összessége adja ki az előadás szuggesztivitását, milyenségét. Persze minden versenybe beleszól a szerencse is, és számít a rutin. Most például több olyan versenyzőnk is volt, aki eleddig nem hogy színpadon, de zenekarral sem énekelt.
- Úgy tűnik, igen sok a jó énekes Magyarországon. Véletlenről van szó, vagy ilyen magas színvonalú az oktatás?
- A jó énekesek magas száma egyértelműen a hazai oktatás színvonalát dicséri. Az ország legkülönbözőbb tájain igen nívós háziversenyeket rendeznek, az énekesek fejlődnek, külföldre kacsingatnak, és van lehetőségük a kitekintésre, az összehasonlításra. Lemezek tömkelege jelent meg, amelyekről sokat lehet tanulni. Persze helytelen csak a hallottakat majmolni. Sok vendégművész jön hozzánk fellépni, tőlük is lehet tanulni, akár a pódiumról, akár kurzusokon. És ne felejtsük el: a tanárok is fejlődtek, az ő tudásuk is megsokszorozódott az elmúlt évtizedben.
- Hol helyezkedjenek el a sok jó énekes? Milyen jövő vár rájuk?
- Ez bizony probléma, hiszen kicsi az ország, kevés a színház, óriási harc folyik a szerepekért, koncertekért, státusokért. Sokan kénytelenek külföldön szerencsét próbálni. De örülni kell, hogy erre is lehetőség nyílik, és ma a vendégszereplés nem jelent végleges távozást. Évtizedekkel ezelőtt, ha valaki átlépte a határt, már nem volt visszaút. Derűlátó vagyok, és azt gondolom, ha valaki igazán tehetséges és elhivatott művész, megtalálja a helyét.

A verseny két győztese két különböző személyiség. Abban hasonlítanak, hogy mindkettőjüknek fontos a nyugodt családi háttér. Úgy vélik, e nélkül hiába áldoznák az életüket az énekművészi hivatásnak. Egyikük, Létai-Kiss Gabriella, aki az elmúlt hetekben Braunschweigben Brigitte Fassbaender mesterkurzusán vett részt, otthonról hozta az éneklés szeretetét, a családban szinte mindenki énekelt valamilyen amatőr együttesben, és mindenki tanult zenét.
- Hárman vagyunk testvérek - mondja a mezzoszoprán -, két nővérem hegedülni, én zongorázni tanultam. Ma az egyik nővérem a Magyar Rádió Énekkarának tagja, sógorom pedig a Magyar Állami Operaház címzetes magánénekese.
- Mennyire készült tudatosan az énekesi pályára?
- Mindig is nagy hatással volt rám az éneklés. Emlékszem, középiskolás koromban találtam otthon egy Maria Callas-lemezt. Órákig képes voltam hallgatni őt, és olyan hatással volt rám a hangja, annyira megérintett a művészete, ahogy a hangjával bánni tudott, hogy kicsordult a könnyem. Különböző kórusokban énekeltem, aztán az általános iskolában megnyertem a Kodály Zoltán Énekversenyt. De akkor még nem gondoltam rá, hogy ennek jelentősége lehet, mert a képzőművész pálya is erősen vonzott. Rőth Márta volt az, aki meglátta bennem a tehetséget, és aki biztatott, hogy az éneklést válasszam. Ő a berlini Operaház tagja volt, és a bécsi Staatsoper vendégművésze, majd hazajött, és a csepeli zeneiskolában kezdett tanítani. 1988-tól tőle tanultam énekelni, majd 1992-ben jött a nagy próba, a zeneakadémiai felvételi, ami elsőre sikerült. Keönch Boldizsár osztályába kerültem, s azóta is nála tanulok. Külön öröm számomra, hogy Keönch Boldizsár és Rőth Márta ismerik egymást, szoros szakmai kapcsolatban állnak, tehát olyan tanárhoz kerültem, aki ugyanazon az úton vitt tovább, mint elődje. A zeneakadémiai évek alatt később olyan művészektől is tanulhattam mint Gulyás Dénes, Bende Zsolt, Sass Sylvia, Hamari Júlia, Pászthy Júlia énekművész vagy Pogány Imola korrepetitor, és valamennyiüktől tanultam valami olyat, amit mástól nem. Ma is tudom, melyiküktől mit sajátítottam el. És sokat segít zongorakísérőm, Mazalin Wanda is.
- A Zeneakadémiára kerülésekor már tudni lehetett, hogy a hangja inkább mezzo, mint szoprán?
- A felvételim időszakában kezdett kialakulni, hogy a hangom úgynevezett könnyed lírai mezzo, koloratúrkészséggel. Sokáig tanáraimnak is fejtörést okozott, hová tartozom. A felvételin a Sámson és Delilából énekeltem egy áriát, ami nem is az én hangfajom.
- Nem bánja, hogy mezzo lett? Nem sajnálja a mutatós szoprán szerepeket?
- Egyáltalán nem. Fölfedeztem magamnak a lírai mezzo hang szépségét, például Frederica von Stade felvételeinek segítségével. Meg aztán érzem, hogy megerőltetők lennének számomra a nagy szoprán szerepek, kényelmetlenek, és ha mégis megpróbálkoznék velük, rámehetne a hangom. A személyiségemhez is jobban illenek az operairodalom koloratúrmezzo szerepei, például Rossini Hamupipőkéje vagy Rosinája (amivel diplomáztam), Mozart nadrág- és apródszerepei. Azt is tudom, hogy még érik a hangom, és változni fog.
- Színpadon bemutatkozott már?
- Még nem, hiszen csak decemberben diplomáztam a Zeneakadémián, és tanulmányaim idején megszületett a kislányom, aki most három és fél éves. Zenekarral azonban énekeltem már.
- Miért döntött úgy, hogy elindul a Magyar Rádió énekversenyén?
- A verseny plakátját véletlenül láttam meg a Rádió épületében. Megtetszett a kiírás, hiszen olyan versenyről van szó, amelyen sok oldaláról meg tudta magát mutatni az ember. Vonzott az is, hogy a rádió a középdöntőt és a döntőt élőben közvetítette, ami nagy lehetőség, hiszen a zsűri mellett a rádióhallgatók is követhették, milyen teljesítményt nyújtottunk. Amikor nekivágtam, nem számítottam győzelemre, de bíztam abban, hogy továbbjutok az első fordulóból.
- Volt már valamilyen versenytapasztalata?
- Kétszer indultam egy luxemburgi énekversenyen, egyszer négy, egyszer pedig két esztendővel ezelőtt. Ezeket a versenyeket kifejezetten koloratúrszerepekre hirdették meg az összes hangfajban. A középdöntőbe mindig bejutottam, de tovább nem, egyszer betegség miatt.
- A Magyar Rádió versenyén mi bizonyult a legnagyobb erőpróbának?
- A döntőben Wagner Wesendonk-dalok című ciklusának előadása. A Hamupipőkét, Angelina áriáját a II. felvonásból már egyszer megtanultam, épp a luxemburgi versenyre. De nehéz volt a középdöntő is, találni egy nekem való áriát a magyar nemzeti operairodalomból. Két hónapig tartott, míg végre rábukkantam Erkel István királyából Cresimira áriájára, és felkutattam a kottáját. Az igazság az, hogy ez inkább szoprán szerep. Ugyancsak a középdöntőben elénekeltem egy másik Hamupipőkét is, ami teljesen más stílusú, mint a döntőbeli Rossini-ária, Massenet művéből.
- Hogyan tovább? Kinézette magának újabb versenyt, ahol be lehet mutatkozni?
- Mindenekelőtt a repertoáromat szeretném bővíteni. Oratóriumokat tanulok - most éppen Mozart c-moll miséjének mezzo szólamát -, illetve Gounod Rómeó és Júliájából az Apródot. Most kezdek színházi meghallgatásokra járni, karmestereknek előénekelni. Nagyon nehéz elindulni a pályán, hiszen Magyarországon igen jó a képzés, sok a jó énekes, ugyanakkor kevés a lehetőség, a színház. Hívő ember vagyok, ami sokat segít nekem. Isten adománya a hangom, az is, hogy lehetőségem van rá, hogy képezzem, hogy kiváló tanároktól tanulhattam és tanulhatok. Bízom hát benne, a jóisten azt is megadja, hogy a tehetségemet kamatoztatni is tudjam. Saját örömömre is, de az a legfontosabb a számomra, hogy mások, a közönség örömére. Úgy vélem, hogy a befektetett munka nem a sikerben, hanem az örömszerzés lehetőségében térül meg.

Az énekverseny másik első díjasa Kolonits Klára, akit saját bevallása szerint sokáig nem vonzott a szólóénekesi pálya. Pedig az ő családjában is hagyomány a muzsika szeretete, nagyapja Bartha Dénes, a kiváló zenetudós és zenepedagógus. Szülei is muzikálisak, szép hangúak, de más pályát választottak.
- Én azonban már zenetagozatos általános iskolába jártam - meséli -, és ifj. Sapszon Ferenc kórusában kezdtem el énekelni. Édesanyám azt mondta, túl "nagy" nekem a zongora, inkább a piccolo illik hozzám, így aztán tizenegy évig tanultam fuvolázni, de igaz, ami igaz, a gyakorlás nem volt az erősségem. Középiskolai tanulmányaimat a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban végeztem, és közben úgy döntöttem, hogy festőművész leszek... Majd érettségi előtt az éppen akkor megrendezett karmesterverseny olyan hatással volt rám, hogy elhatároztam, inkább karmester lesz belőlem... Egy évig tanultam zongorázni, és jelentkeztem a Zeneakadémia karvezetés szakára. Kiváló tanáraim voltak: Szabó Miklós, Makláry József. Ám elég volt egy félév, hogy rájöjjek, a karmesterség nem igazán való nekem. Akkor azt kérdezte tőlem valaki: Miért nem énekelsz? Elvitt Schultz Katalinhoz, hogy hallgassa meg, milyen a hangom, a hangterjedelmem. Akkor húszéves voltam, Schultz Katalin pedig azóta is a tanárom... Rajta kívül talán senki sem hitte el akkor, hogy énekes lesz belőlem.
- A karvezetés szakot abbahagyta?
- Nem, hiszen az énekesi pálya még bizonytalan volt. Felvételiztem a Semmelweis utcai tanárképző ének szakára, de csak egy év múlva vettek fel.
- Önmagában eldöntötte végre, hogy az éneklésnél marad?
- Az éneklés, ha valaki komolyan elkezdi, olyan hatással van az emberre, mint valami kábítószer. Szükségletté válik. Nem azért, hogy szép hangokat eregessen, hanem mert a dalok vagy az operaáriák olyan gondolatokat fogalmaznak meg, olyan érzéseket váltanak ki előadójukból és hallgatójukból, amelyek egyedülálló élményt jelentenek. Ma is azt vallom, hogy az éneklésben a tartalmi rész, a mondanivaló legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint maga a zenei megvalósítás.
- A Semmelweis utcában kik tanították?
- Főtárgy tanárom Forrai Zsuzsanna, állandó korrepetitorom pedig Alter Katalin, akinek szintén sokat köszönhetek. Részt vettem mesterkurzusokon is, például Anne Reynoldsén, de rajta kívül komoly szakmai hálával tartozom Németh Juditnak és Hegedűs Gönczy Katalinnak is. Az éneklést és a karvezetést egy ideig párhuzamosan csináltam, aztán dönteni kellett. Vashegyi György évfolyamtársam volt, s meghívott egy-egy kisebb szerepre, például Purcell Dido és Aeneasába. Majd 1994-ben, harmadévesen elénekelhettem A varázsfuvola első dáma szerepét a Kamaraopera produkciójában, s ennek nagyon jó visszhangja volt. Ez végleg eldöntötte: operaénekes leszek.
- A diploma megszerzése után kapott szerződést?
- Igen, Debrecenben, és az Operaház ösztöndíjasa lettem, ami lehetővé tette, hogy csak a szereptanulásra összpontosítsak. Közben az Ütő Endre-féle Figaro házassága-produkcióban elénekelhettem a Grófnét. Debrecenben pedig másfél év alatt voltam Cherubino, Nannetta a Falstaffban (ez csodálatos élmény volt), Olympia a Hoffmann meséiben, Marcellina a Fidelióban. Szerencsémre a III. Budapesti Nemzetközi Énekversenyt az Operaházban éppen a Falstaff szerepeire írták ki, s itt Nannettával II. helyezést értem el. A verseny segítségével aztán külföldi koncerteken is bemutatkozhattam, többek között Veronában. Utána rövid szünet következett a fellépésekben, majd Szegeden megkaptam az Éj királynője szerepét, amellyel egy hónapig turnéztunk Hollandiában.
- Cherubino és az Éj királynője között hangfajban eléggé nagy a távolság...
- Későn érő típus vagyok. Van, aki korán "megnyilatkozik hangilag" (ahogy ezt mi, énekesek mondjuk), és húszévesen már kész "hangszer" van a torkában. Nálam mindez huszonnyolc esztendős koromban kezdett kialakulni. Az Éj királynőjének eléneklése után ismét visszamentem komolyabb tanulmányokat folytatni Schultz Katalinhoz, ekkor következett a hangom második "alapozása". Mára eldőlt, leginkább a fiatal drámai szerepkör az, ami nekem való, "félúton" a lírai és a drámai szoprán között. Donna Elvira, Manon Lescaut, a könnyebb Verdi-szerepek, például Desdemona.
- Az utóbbi időszakban milyen szerepeket kapott?
- Selmeczi Györgynek köszönhetően Szolnokon egy előadáson belül elénekelhettem a Hoffmann meséi mindhárom női főszerepét. Ez nagy dolog volt, de sajnos nem kapott kritikai visszhangot. Azután tavaly a nyári, várbéli operafesztiválon Fiordiligi voltam a Káel Csaba-Vashegyi György által létrehozott Cosě fan tutte-produkcióban. Később ismét Selmeczi Györggyel dolgoztam, aki filmet forgatott Kolozsvárott az opera történetéről. A filmet szeptemberben mutatja be a Magyar Televízió. Kolozsvárott énekeltem Musetta szerepét és Juditot is A kékszakállú herceg várából. A torinói operaház felkért Judit szerepére a 2001/2002-es évadra. Itthon ritkán énekli szoprán ezt a szerepet, pedig Bartók partitúráján szoprán hang szerepel.
- Külföldön nem indult versenyeken?
- De igen, 1997-ben Trevisóban rendeztek egy versenyt - a Toti dal Monte nemzetközi énekversenyt - a Hoffmann meséi szerepeire, amelyen döntőbe jutottam, és különdíjat kaptam. Ennek köszönhettem, no meg egy sikeres próbaéneklésnek, hogy felléphettem a bécsi Konzerthausban két Zemlinsky-ballada ősbemutatóján.
- Legutóbb a Cirkuszhercegnő magyarországi előbemutatóján hallhattuk. Mióta énekel operettet?
- Két esztendeje, először kényszerűségből, hiszen sokáig ez jelentette számomra a biztos megélhetést. Azóta több turnén vettem részt, énekeltem A mosoly országában, a Cigánybáróban is. Operai igényű, nehézségű szerepekről van szó, nem szégyellem őket. A szakmán belül sokan lenézik, ha valaki operettet énekel, de ezzel nem értek egyet.
- Legközelebb milyen feladatok várják?
- Ősszel a Budapesti Fesztiválzenekarral léphetek fel, és Chicagóban is kaptam egy koncertlehetőséget. S bízom benne, hogy a rádiós verseny révén még további felkéréseknek tehetek eleget.