Miért nem lett világsztár MAREK JANOWSKI? Mert ez a pompás dirigens a műveket érvényesíti, nem önmagát. Muzsikus-személyiségét igényesség és tárgyszerűség - az önünnepeltetés helyett a dolog felé forduló figyelem - jellemzi: mindez ma nem korszerű, nem elegendő egy mutatós image felépítéséhez. Janowskinak nincs lobogó művészfrizurája (erősen kopaszodik); kishivatalnoki megjelenésével aligha ő a menedzserek álma. Pontos és érzékeny vezénylése mégis jelentősebb karmesterré avatja a nagy lemezcégek ünnepelt csillagainál.
Idén negyedszer lépett fel Magyarországon - mint korábban, most is a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR vendégeként (más magyar együttes eddig nem hívta meg). Korábbi vendégszerepléseinek vezérfonala volt a 20. század zenéje iránti érdeklődés: 1993-ban többek közt Schoenberg Pelleasát, 1994-ben Anton Webern Im Sommerwind (Nyári szélben) című korai opuszát és Stravinsky Hegedűversenyét, 1997-ben egy általa megrendelt Messiaen-kompozíciót (Un sourire - Egy mosoly) és Dutilleux Tout un monde lointain (Egész tűnő világ) című csellóversenyét vezényelte. Nem okozott tehát meglepetést, hogy mostani fellépésének első részében is századunk művei jutottak szóhoz.
Nyitószámként Schoenberg 1. kamaraszimfóniáját (op. 9/a) hallottuk. Különleges mű ez - olyasféle jelentőségű kompozíció, mint Stravinsky Tavaszi áldozata: a kezdet sokat emlegetett kvarttornyával a zeneszerző szinte deklarálja az eltávolodást a funkciós-tonális gondolkodásmódtól. A rendkívül sűrű és szövevényes zenei folyamatot Janowski határozottan és céltudatos formálással irányította: keze alatt a hangzáskép plasztikusan, a forma világos tagoltsággal jelent meg előttünk. A Fesztiválzenekar 15 tagú válogatottja igényesen kidolgozott, koncentrált előadással szolgálta a karmesteri elképzelést, melynek lényegét az energia és intellektus találkozásaként summázhatnánk.
Az est előzetesen meghirdetett műsorán az első rész folytatásaként két Berg-kompozíció: a Peter Altenberg képeslap-szövegeire komponált Öt zenekari dal (op. 4) és a Baudelaire versét feldolgozó koncertária, A bor szerepelt. Végül csupán az Altenberg-dalok szólaltak meg - a sorozat egyébként zenetörténeti szempontból frappánsan kapcsolódik a Kamaraszimfóniához: az öt dal közül kettő 1913-ban ugyanazon a botrányba fulladt koncerten hangzott el, amelyen Schoenberg művét is zúgolódva fogadta a közönség.
A nemzetközi hírű énekesek és énekesnők általában olyankor vállalnak Budapesti vendégszerepelést, amikor hangjuk már túljutott az első virágzás időszakán. A berlini születésű amerikai drámai szoprán, ALESSANDRA MARC kivétel: ő most jár pályája csúcsán, ezekben az években aratja legnagyobb sikereit. Fellépése érdekes mozzanatának ígérkezett, hogy nemrég éppen az Altenberg-dalokat énekelte hanglemezre a Drezdai Állami Zenekar kíséretével, Giuseppe Sinopoli vezényletével. Sajnos nemcsak A bor maradt el, de Alessandra Marc az Altenberg-dalokat is kedvezőtlen vokális állapotban: szürke, fakó tónussal, a nagyzenekari tuttik hangfüggönyén nehezen áthatolva, kásás szövegmondással (talán megfázással küszködve?) adta elő. Ám még a pillanatnyi hangi indiszpozíció sem akadályozta meg abban, hogy érvényesítse előadói kultúráját: a hangulatok, karakterek minden fizikai akadály ellenére éltek és hatottak érzékeny előadásában.
A műsor második részében két Beethoven-kompozíció, a Coriolan-nyitány és a 8. szimfónia követte egymást. Előbbit hallgatva, Janowski értelmezésében a zene márványra emlékeztetően tömör és tömbszerű mozdulatai ragadtak meg, utóbbiban a nyitótétel telivér szimfonikus megszólalásmódja és lendülete, a metronóm feltalálójának, Mälzelnek kedveskedő Allegretto scherzando kecsessége és humora - mindenekfelett azonban a finálé előadásmódjának ama jellegzetessége, mely képes azt az érzetet kelteni, hogy a zene saját energiájától hajtva, önműködően halad előre. Mi más ez, mint előadói éleslátás: utalás arra, hogy Beethoven, noha a 8. szimfóniát jobban szerette, mint a 7.-et, a számára kedvesebb alkotásban is felhasználta a kevésbé dédelgetett mű tanulságait. A Fesztiválzenekar hallható kedvvel és lelkesedéssel, színgazdagon és virtuózan játszott vendégkarmesterének keze alatt. (Március 17. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Egy évtizede, 1990 májusában koncertezett először Budapesten PINCHAS ZUKERMAN. Az izraeli születésű amerikai hegedűművész, Isaac Stern és Pablo Casals egykori pártfogoltja már akkor is állandó szonátapartnere, MARK NEIKRUG társaságában lépett pódiumra. Nem szokásom újraolvasni régi koncertekről írt beszámolóimat - ilyesmit csak akkor teszek, ha a hajdani benyomások felidézését különleges körülmény indokolja. Az idei Zukerman-estet hallgatva az az érzésem támadt: amit hallok, a zenélés alapmagatartását s az abból levonható következtetéseket tekintve kísértetiesen emlékeztet a tíz évvel korábbiakra, ellenőrizni akartam tehát, jól emlékszem-e - néhány nappal a koncert után ezért lapoztam fel a régi kritikát. Mellbevágónak éreztem, milyen tökéletesen azonos észrevételeket sugallt a tíz esztendővel ezelőtti est és a mostani, így a régi kritika által mai véleményemben megerősítve foghatok hozzá, hogy leírjam Zukerman hegedűjátékát és zenélését.
E kettő nem feltétlenül esik egybe, sőt pontosan meghatározható, miben tér el egymástól. Zukerman hasonlít ahhoz a szülőhöz, aki egyik gyerekét agyonszereti, a másikat elhanyagolja. A "papa kedvence" a hegedű: ami a hangszeres kivitelezés tökéletessége terén egyáltalán megvalósítható, azt Zukerman maradéktalanul megvalósítja. Nem lehet nem észrevenni, milyen különleges figyelmet szentel az érzéki szépségű, fontosság terén minden más elé sorolt tónusnak. Ugyanígy prioritást élvez nála a pontos és virtuóz bal kéz és a választékosan tagoló, könnyed vonókezelés. Tisztaság a hangzásban, perfekció és fölényes elegancia a kivitelezésben.
Mindez azonban mintha túlságosan is lekötné a művészt; mintha elterelné figyelmét a darabok zenei világáról. Zukerman műsorának egymásra rímelő két részében egy-egy Mozart-művet (B-dúr szonáta, K. 454; Hat variáció, K. 360) követett egy-egy Brahms-opusz (G-dúr szonáta, op. 78; d-moll szonáta, op. 108). Tételről tételre haladva újra és újra azt kellett tapasztalnunk, hogy a hegedűművész következetesen előnyben részesíti a hangszeres fogásokat, az anyag megmunkálásának mozzanatát, és kitér annak lehetősége elől, hogy lélekben átadja magát a zene érzelmeinek és indulatainak: hogy befogadja és kisugározza, megélje a művek tartalmát. A reprezentatív tökéletességű hegedülés kedvéért Zukerman három lépés távolságot tartott a Mozart- és Brahms-zene igazi lényegétől: a személyességtől, a hallgatót megérinteni képes közvetlenségtől.
Nehéz választ találni arra, mi teszi a hegedűművész számára immár kerek negyedszázada inspiráló partnerré az amerikai Mark Neikrugot. Talán az, hogy az ő zongorázását szintén a kifinomult, tárgyilagosan szemlélődő hűvösség jellemzi? Vagy Neikrug azért megfelelő társ a zenélésben, mert nem tör az egyenrangú szonátapartner rangjára, diszkréten vállalva a magas színvonalon, de alárendelt szerepkörben játszó zongorakísérő funkcióját? Alighanem ez utóbbi lehet a fontos, mert harmonizál Zukerman egyértelműen megnyilvánuló koncepciójával, amely az élmény középpontjába a kamarazenei párbeszéd helyett a hegedűt és a hegedűjáték tökéletességének csodálatát állítja. (Március 19. - Pesti Vigadó. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Alig néhány hónappal a megismerkedést követőn BORISZ PERGAMENSCSIKOV máris visszatért Budapestre, hogy a decemberi zenekari hangverseny után ezúttal kamaramuzsikusként, szonátaesten adjon számot tudásáról a magyar közönségnek. Partnere a Párizsban élő magyar zongoraművésznő, KRAUSZ ADRIENNE volt, aki most először játszott együtt az orosz származású csellistával. Kettejük között, úgy találtam, nem alakult ki igazi kamarazenei együttműködés: Krausz Adrienne - akárcsak Zukerman oldalán Neikrug - nem vált egyenrangú társsá. Persze meglehet, mindezt nem a zongoraművésznőnek kell felrónunk: talán maga Pergamenscsikov döntött úgy, hogy fellépését a kíséretes szólóest kategóriájába sorolja. Az igazat megvallva azonban Krausz Adrienne ezúttal hangszeresen sem nyújtott kifogástalan teljesítményt: ujjai, mint mindig, most is fürgén és többnyire hanghibák nélkül száguldoztak a billentyűkön (akik máskor is hallották már, tudják, milyen kitűnő technikájú, szilárd állóképességű zongorista), billentése azonban kissé kemény volt, játékát nem jellemezte dinamikai rugalmasság - sokszor még a karakterek iránti igazi érzékenységet is hiányoltam.
Mint korábban, Pergamenscsikov most is kitűnő muzsikusnak mutatkozott. Sosztakovics terjedelmes d-moll szonátája (op. 40) számára is a karakterek gazdagságát és a stílushatások sokszínűségét kínálta - az erőteljesen ritmizált, meccanico játékmódtól a deklamáló lamento-hangig; a nyitótétel romantikus atmoszférájától a fináléban felbukkanó prokofjeves fordulatokig. Mendelssohn D-dúr szonátájának (op. 58/2) nyitótételéből ezúttal sem hiányzott a nagy romantikus generációra jellemző rajongó attitűd és az éneklő dallamformálás; a Scherzo hatását kihegyezett ritmizálás tette fűszeressé, az Adagióban a tónusok különleges gazdagsága kötötte le a figyelmet, míg a finálé megszólaltatásának legjellemzőbb jegyeként a felszabadultságot emelheti ki a kritikus. A műsor zárószáma, Brahms F-dúr szonátája (op. 99) az indulatok megnyilvánulása terén hozott újat: a vehemens, szenvedélyes előadásmód mindenekelőtt a nyitótételt és a scherzót jellemezte. Az Adagio affettuosóban viszont a csellistának nem mindig sikerült tisztán intonálnia.
Borisz Pergamenscsikov tehát sokszínű muzsikálás élményével ajándékozta meg hallgatóit. Ha azonban fellépésének mérlegét kellene megvonnom, a tisztes hangszeres kivitelezés és a közlékenység ellenére sem hallgathatnék a csendes csalódottság érzéséről, amely az estét végigkísérte: ahhoz képest, hogy Pergamenscsikov a nemzetközi koncertélet ünnepelt sztárja, olyan művész, aki Schiff- és Kremer-nagyságrendű muzsikusokkal kamarazenél, ismétlem: ahhoz képest ez a hangverseny hiányérzetet hagyott maga után. Amit hallottunk, figyelemreméltó volt, de nem tanúskodott különleges művészi formátum jelenlétéről. Hiába, így van ez, ha magyar hangversenylátogató találkozik külföldi csellistával. Eljön Budapestre Mischa Maisky, Clemens Hagen, Borisz Pergamenscsikov - a magyar zenebarát meg csak hallgatja, hümmög, majd így szól: szép, szép - de hol van mindez attól, amit Perényi Miklós nyújt? (Március 22. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Szkrjabint a századforduló átmeneti korszakának jellegzetes képviselőjeként, a 20. század változásait előlegező alkotók egyikeként tartja számon a zenetörténet. A messianisztikus öntudatú, misztikus gondolkodású komponista dallam- és harmóniavilágára kezdetben erősen hatott Chopin és Liszt stílusa, későbbi fejlődése azonban a tonalitás feladásához vezetett. Prométheusz - a tűz költeménye című alkotását három esztendővel az életmű leghíresebb darabja, Az eksztázis költeménye után, 39 évesen, 1910-ben fejezte be. A nagyzenekarra, zongorára, orgonára és kórusra fogalmazott kompozíció különleges műfaji szintézis: a szimfonikus költemény és a zongoraverseny sajátos ötvözete. Nevezetessé azonban valami más tette: a zeneszerző szándéka szerint a mű előadásakor fényorgonát kell alkalmazni, mely az egyes hangokhoz meghatározott színeffektusokat társít. Szkrjabin készített is egy táblázatot, amelyben megszabta, mely hangnak milyen szín felel meg. Az 1911 márciusában, Moszkvában lezajlott ősbemutatón nem sikerült megvalósítani az alkotói elképzelést, s ritka felbukkanásai alkalmával a Prométheusz azóta is fény- és színeffektusok nélkül, tisztán zenei produkcióként hallható.
KOCSIS ZOLTÁN és a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR a Tavaszi Fesztivál egyik nagy eseményének szánta a kompozíció eredeti szerzői elképzeléseket megvalósító, fényeffektusokkal kísért megszólaltatását - olyan koncerten, amelyen valamennyi műsorszám a tűz gondolatköréhez kapcsolódik. Szkrjabin művének azonban, úgy látszik, az a sorsa, hogy a zenéhez ne társuljon látvány: a közönség a hangverseny előtti percekben arról értesült, hogy a tervezett attrakció elmarad, mivel az előadóknak hosszas kísérletezés után sem sikerült olyan eredményre jutniuk, amelyet elégedetten tárhattak volna a Budapest Kongresszusi Központ nézőterén helyet foglalók elé.
Szkrjabin Prométheusza tehát ezúttal is "csak" zeneként hangzott fel - de ez a "csak" korántsem kevés, elvégre az is jelentős esemény, hogy a Prométheusz egyáltalán megszólalt, hiszen a kompozíció szinte soha nem hallható, s így mostani előadása a Nemzeti Filharmonikusok műsorpolitikájának ama vonulatába illeszkedik, amelyben a zenekar értékes ritkaságokkal lép a közönség elé: példaként Schoenberg Gurre-dalait, Debussy Játékok című balettjét, vagy egy friss eseményt: Eötvös Atlantiszának és Berio Szimfóniájának megszólaltatását említhetem.
Néhány szó a hangverseny koncepciójáról. A nyitószám, Liszt szimfonikus költeménye, a Prométheusz: telitalálat - nemcsak témája miatt, hanem legalább annyira azért, mert Liszt hangja stilárisan is felvezeti, s mint logikus következményt előlegezi Szkrjabin megszólalásmódját. A második részt kitöltő nagyszabású kompozíció, Szokolay Sándor 1958-ban keletkezett, A tűz márciusa című oratóriuma azonban csak címében említi a tüzet, valójában nincs kapcsolata sem az ősi jelképpel, sem az emberiség jótevőjeként számon tartott mitológiai figurával. Az Ady-verseket megzenésítő mű témája a magyar történelem, s aligha jár messze az igazságtól, aki azt feltételezi, hogy a komponista talán nem is márciusról, inkább októberről próbált rejtjelesen, a sorok között üzenni - két évvel 1956 után. Ennek a műnek nem itt, nem most kellett volna elhangoznia. Más kérdés persze, hogy A tűz márciusa a 20. század ama művei közé tartozik, amelyeket - Járdányi Vörösmarty-szimfóniájától Szervánszky Hat zenekari darabjáig, Petrovics Jónás-oratóriumától Balassa Kassák-rekviemjéig - a hangversenygyakorlatnak időnként meg kell szólaltatnia, hogy a közönség összefüggéseiben láthassa és megemészthesse a magyar zenei közelmúltat: azt a fél évszázados repertoárt, amely mára kezd zenetörténetté válni.
Vannak zeneszerzők, akiknek korai kompozícióival szembesülve meglepődünk, milyen nagy utat tett meg a komponista, milyen távol került az érett alkotó fiatalkori énjétől. Szokolaynál a meglepődés ellenkező előjelű: szinte mellbevágó, mennyire ugyanazt a hangot intonálja már a 27 éves fiatalember is, mint a mai szerző; milyen pregnánsan jellemzik zenéjét már itt is a későbbi nagy hangzástömbök, a sodró ritmusok, az erős indulatok, a nyíltan vállalt Bartók- illetve Kodály-hatások. Erről a zenéről nem a változás, hanem a személyiségjegyek állandósága jut eszünkbe. Kocsis vezényletével a Nemzeti Filharmonikusok, a NEMZETI ÉNEKKAR és a MAGYAR RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSA derekasan helytállt az oratórium megszólaltatásakor, KOLONITS KLÁRA, WIEDEMANN BERNADETT, DARÓCZY TAMÁS, EGRI SÁNDOR, BÁTOR TAMÁS, valamint a verseket mondó KOVÁCS ISTVÁN híven szolgálta a kompozíció sikerét.
Úgy tűnik, az őszi, nyugat-európai turné óta valami megváltozott a Nemzeti Filharmonikusok játékában: az együttes magasabb színvonalon dolgozik, rugalmasabban követi karmesterének utasításait. Ezt jelezte a Liszt-szimfonikus költemény tömör, egységes hangzása és markáns karakterizálása, a Szkrjabin-poéma érzékenyen kikevert színvilága. Utóbbiban DMITRIJ ALEKSZEJEV felkészülten és pontosan zongorázott, maximálisan érvényesítve minden hatáslehetőséget, amelyet a sajátos fogalmazású: meg-megszakadó, tépelődő - nehéz, de nem a szó reprezentatív értelmében virtuóz - szólam felkínál. (Március 24. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Két éjszaka címmel a tavalyi Tavaszi Fesztiválon különleges tematikus hangversenyt adott a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR: az est első részében Schoenberg Megdicsőült éjét szólaltatta meg az együttes vonóskara, a másodikban három külföldi sztárénekes (Cheryl Studer, Poul Elming, Hans Sotin) közreműködésével Wagner Walkürjének 1. felvonását hallottuk. Kétségtelenül erre az 1999 márciusában lezajlott koncertre rímelt egy esztendő távolából az idei Tavaszi Fesztiválon az a műsor, amely újból visszatért A walkürhöz, ezúttal a zenedráma 3. felvonásának zárójelenetét szólaltatva meg. Kapocs a két előadás között CHERYL STUDER személye is - az amerikai szoprán tavaly Sieglinde szólamát énekelte, most pedig Brünnhildeként tért vissza a Zeneakadémia nagytermébe.
A műsor első részében megszólaltatott Bartók-kompozíció, a Geyer Stefi-szerelem emlékét megörökítő Fiatalkori hegedűverseny tökéletesen érthető, logikus választás: elég első tételének folyondárszerű, "végtelen dallamaira" emlékeznünk, ha a wagneri gondolkodásmód hatását keressük e műben. Idegen testként hatott azonban ebben az összefüggésben a nyitószám, Brahms Variációk egy Haydn-témára című sorozata (op. 56/a): ez a zene mind a Bartók- mind a Wagner-alkotás szellemétől idegen, stílusa, formálásmódja nem kommunikál azokéval. FISCHER IVÁN keze alatt a változatokat koncentráltan és színesen, de nem különösebb szuggesztivitással játszotta a Fesztiválzenekar együttese.
Nehéz a kritikus helyzete, amikor a Bartók-versenymű szólistájaként megismert AKIKO SUWANAI játékáról kell beszámolnia. A fesztivál műsorfüzetéből nyert információk szerint a fiatal japán hegedűművésznő az utóbbi évek egyik nagy felfedezettje: sikert sikerre halmoz, patinás versenyeket nyer, hanglemezei rendkívül kelendőek, koncertjein a legnagyobb zenekarokkal és karmesterekkel lép fel. Nem véletlenül: játékát hallgatva elismeréssel adózunk az aprólékos kidolgozottságnak, a hibátlan arányoknak, a kiegyensúlyozott és lekerekített formálásnak, a hang szépségének. Sehol egy szeplő, sehol egy túlzás, minden tökéletes. De hol az a szuverén, egyes szám első személyű megnyilvánulás, hol az a gesztus, szín, ritmusfordulat, hangsúly, amellyel a művész felénk fordul és a zene nyelvén azt mondja: ez az én véleményem, ezt én állítom erről a műről, Akiko Suwanai!?... Ilyesmire ezt az előadást hallgatva hiába vártunk. Úgy látszik, lehet a japán zenei nevelésnek valamilyen különös módszere, amely a muzsikusok jelentős részéből az előadóművészetben nélkülözhetetlen szubjektivitás legapróbb csíráját is kiirtja - ily módon olyan szólistákat képezve, akiktől kifogástalan, fegyelmezett és teljesen érdektelen produkciókat hallhatunk.
Örömmel számolok be arról, hogy a második rész Wagner-jelenete sokkal egyenletesebb színvonalon, minden tekintetben adekvátabban szólalt meg, mint a tavalyi koncert hasonló produkciója. 1999-ben Cheryl Studert Sieglindeként vokálisan szürkének találtam, s úgy éreztem, a Zeneakadémia pódiumán a figura lelkivilágára sem tudott ráhangolódni - teljesítménye semmilyen tekintetben nem volt illúziókeltő. Most éppen ellenkezőleg: mélyen azonosult Brünnhilde sorsával, zenei és színészi eszközei egyaránt hitelesen jelenítették meg a hősnő megrendültségét, a haragvó isteni apával vitázó, őt kérlelő, agitáló, majd sorsát fájdalmasan elfogadó walkür esendőségét és nemességét. Hangja gazdag volt és áradó, szólamformálása pontos és plasztikus, előadásmódja emocionálisan telített. Kitűnő partnerre talált a Wotant megszemélyesítő FALK STRUCKMANN személyében. A 42 éves német basszbariton alakításában eleinte mintha több lett volna a feszültség és kiélezettség, mint a méltóság és a nagyság, s ezért egy ideig úgy hittem, nem illik hozzá igazán a büntető s a büntetést maga is megszenvedő isten alakja, idővel azonban Wotan figurája teljes monumentalitásában bontakozott ki Struckmann hangján. Ez a hang mintha nem volna igazán alkalmas a szólam eléneklésére, amely úgy tűnik, magas Struckmann számára: a csúcshangok óriási fizikai erőkifejtés árán hagyják el az énekes torkát. Amit láttunk-hallottunk: vokálisan és színészi szempontból egyaránt kitűnően kidolgozott, intenzíven átélt teljesítmény - csupán az a kérdés, sokszor énekelheti-e Wotant Falk Struckmann, hangjának károsodása nélkül. Fischer Iván vezényletével a Budapesti Fesztiválzenekar mind Bartók versenyművét, mind pedig a Wagner-jelenetet színgazdagon és karakterekre érzékenyen, alkalmazkodó rugalmassággal kísérte. (Március 25. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Fagiolino - zöldbab. I FAGIOLINI - "angol énekegyüttes, hülye olasz névvel". Az utóbbi megfogalmazás nem e sorok írójától származik, hanem a Budapesten vendégszerepelt oxfordi muzsikusok szóvivőjétől és ceremóniamesterétől, egy színészi képességekkel is megáldott kontratenortól. Azt ugyan nem tudtuk meg az I fagiolini koncertjén, tagjai miért választották ezt a nevet, az azonban világosan körvonalazódott, mely stíluskörhöz és műfajhoz vonzódnak leginkább a vokális régizene hatalmas repertoárján belül. Theatre of Music - hirdette koncertjük címe. A műsor mindvégig olyan kompozíciókat vonultatott fel, amelyek bőségesen alkalmat kínálnak az éneklés mellett mimikát-gesztikát, színészi játékot is magába foglaló előadásmódra - ilyen volt a nyitószám, Janequin híres műve, a Le chant des oiseaux (Madarak éneke); ilyen az "El cancionero del palacio" két darabja, egy ismeretlen szerző Claros y frescos rios (Tiszta és friss folyók) című kompozíciója, és Juan Anchietától a Con amores mi madre (Szerelemmel szívemben aludtam el, anyám). Fokozódott a játékosság szelleme Mateo da Flecha El fuegójában (A tűz), majd határozottan a madrigálkomédia területére kalauzolt Giovanni Croce két kompozíciója, az Il gioco dell' occa és az Incanto della schiava: előbbiben egy kockajáték hangulatát ábrázolja a szerző, utóbbiban egy ifjú rabszolganőre licitálnak a piacon - mindkettőben a mozgalmasság, az életszerűség uralkodik.
A második részben Monteverdi Madrigali guerrieri ed amorosi (Harcos és szerelmes madrigálok) Gira il nemico insidioso című darabjának parodisztikus előadása felvezetésként szolgált a műsor legterjedelmesebb kompozíciója, az előadást záró és mintegy megkoronázó Banchieri-madrigálkomédia, a Barca di Venetia per Padova előadásához, melyben az együttes tagjai minden addiginál felszabadultabban adhatták át magukat az éneklést kísérő komédiázásnak, szituáció- és jellemábrázolásnak.
Az I fagiolini hét taggal érkezett hozzánk, de a jelek szerint nem ez a teljes létszámuk: a műsorfüzetben közölt képen tíz muzsikus látható. A ma elterjedt gyakorlattól eltérően az együttes vegyes összetételű: férfialtokat, de női szopránokat foglalkoztat, ezért hangzása nem olyan éterien áttetsző, kristályos és homogén, mint a Hilliard Ensemble-é vagy a King's Singersé. Tagjai nem is bánnak olyan virtuózan a hangjukkal: az intonáció nem mindig tökéletesen tiszta, az együttes olykor kissé "szétszól". Ugyanakkor abszolút professzionista muzsikusok, amit az is illusztrál, hogy ha kell, egyikük-másikuk a csembalóhoz ül, és könnyedén "lekísér" egy-egy produkciót. Az egyes számok különböző összeállítást igényeltek: ennek megfelelően az I fagiolini egyszer három, máskor négy vagy öt, megint máskor hét taggal lépett pódiumra. Ha össze kellene foglalni, mi az, ami leginkább jellemzi az együttest, azt mondanám: az előadásmódból sugárzó, semmihez sem hasonlítható (nemegyszer improvizatív benyomást keltő) komédiázó kedv, felszabadult humor. Ritkán látni olyan művészeket, akik ilyen félreérthetetlen élvezettel fordulnak afelé, amit tesznek - s mivel jól teszik, ez az élvezet pillanatok alatt átragad a közönségre, feloldja a hangulatot, és megteremti a közvetlenség termékeny légkörét. Amit az I fagiolini csinál, az mindig találékony, soha nem ízléstelen vagy túlzó, és szokatlan intenzitással mozgósítja a reneszánsz darabok szövegének rejtett vagy kevésbé rejtett tartalmait. Nem tudom, milyen hatást kelthet ugyanez az együttes egy olyan koncerten, amelynek műsora a komoly repertoárból válogat, s abban sem vagyok biztos, érdemes-e az I fagiolinit lemezen meghallgatni. Ezeknek a remekül mozgó, színészként sem lebecsülendő énekeseknek szemmel láthatóan a színpad az életelemük. Kár, hogy a fellépés csekély befogadóképességű teremben zajlott: egy későbbi alkalommal, megfelelő hírverés mellett az I fagiolini a Zeneakadémia nagytermében is teltházas koncertet adhatna. (Március 26. - MTA díszterme. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Akárcsak A teremtés, Haydn másik, egész estét betöltő oratorikus műve, Az évszakok is szerfelett hálás darabja a koncertrepertoárnak. A kompozíció, miközben teljes világképet vázol fel a bécsi klasszika emberének látásmódja szerint, egyúttal a kor zenei enciklopédiája is: a színeknek, karaktereknek, megszólalásmódoknak az ábrázolt életjelenségek tág köréhez méltón gazdag gyűjteménye. FISCHER ÁDÁM és a vezetésével működő, 1987-ben alapított ÚJ OSZTRÁK-MAGYAR HAYDN ZENEKAR nem historikus előadóapparátussal, de érzékelhetően a historizmus szellemétől megérintve adta elő a művet a Zeneakadémián.
Aki ismeri John Eliot Gardiner felvételeit (van-e, ki e felvételeket nem ismeri?), tudja: elsősorban a nagy angol karmester nevével szokás összefüggésbe hozni azt az előadói törekvést, amely az oratorikus műveket erőteljesen drámai értelmezéssel a színpadhoz közelíti. Fischer koncepciójában e gondolkodásmód termékenyítő jelenlétét véltem felfedezni: a karmester minden alkalmat megragadott, hogy az előadás karaktereit erős kontrasztok mentén rendezze el; hogy a mű tagoltságát hangsúlyozza; hogy hangsúlyait felerősítse; hogy a zenekar és a kórus színeivel, a mű dinamikai arányainak kialakításával a nagy tabló festőiségére terelje a figyelmet. Mindez természetesen nem mond ellent annak a törekvésnek sem - s ez szintén határozottan érzékelhető volt Fischer értelmezésében -, amely a mozgalmasság és a színpadias ábrázolásmód ellenére az idillnek is szerepet juttat, közvetítvén a mű egyik legfontosabb "üzenetét": Haydn Évszakainak embere szerint a világban rend van, s a halandó, ha jámbor életet él, buzgón imádkozik és szorgosan munkálkodik, előbb-utóbb boldogul. Élénk színek, színpadias gesztusok - és szelíd harmónia: e kettősség jegyében fogalmazta meg a maga Évszakok-olvasatát Fischer Ádám.
Partnerei közül a zenekar egyik legfőbb erénye a viszonylag kis létszám, melynek jóvoltából a szimfonikus együttes még a nagy tuttikban sem veszíti el mozgékonyságát, sohasem válik nehézkessé. Nem tudom, az összetételben jelenleg pontosan milyen a nemzetek aránya (magam a koncerten a pultok mögött kevés magyar muzsikusarcot fedeztem fel), egy biztos: az Új Osztrák-magyar Haydn Zenekar összeszedetten és nagy ambícióval, a hazai átlagot meghaladó igényességgel játszott, nem lankadva a hosszú mű előadásának vége felé sem. Rajzosan megmunkált fúvós szólók, tartalmas vonós színek jelezték a minőség iránti következetes igényt.
Az est szólista közreműködői közül a nem feltétlenül arany, de mindenképpen tisztes középszert a tenorista HERBERT LIPPERT képviselte Lukács szólamában: hibátlan vokális teljesítményét pontosság és kidolgozottság jellemezte, előadásmódjából azonban hiányzott az eredetiség, a személyes hitel. Hannát MALIN HARTELIUS személyesítette meg: szopránja kissé éles, nyers színezetű. Vele ellentétben csak jót írhatok OLOF BÄR énekéről: az ő Simon gazdáját nemcsak a választékos vokális kidolgozás tette értékessé, megszólalásai formátumot, tartást is sugároztak. Aki hallotta a koncertet, alighanem egyetért a kritikussal abban, hogy az est hőse vitathatatlanul az énekkar: a WIENER SINGAKADEMIE kórusa volt. A közel másfél évszázada működő együttes, melynek rövid ideig Brahms is vezetője volt, két esztendeje működik a fiatal karigazgató, HEINZ FERLESCH irányításával. Anélkül, hogy ezzel a vitathatatlanul jelentős eredményeket felmutató hazai kóruskultúra értékeit akarnám kétségbe vonni, meg kell állapítanom: az a hangminőség, az a kristályos tisztaság és egységes megszólalásmód, az a könnyedség, az a minden részletében kontrollált, áttekinthető hangzás, amely a Singakademie énekét az Évszakokban jellemezte, ma Magyarországon ismeretlen. (Március 31. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A WESTDEUTSCHE SINFONIA fiatalabb, mint a Budapesti Fesztiválzenekar: 1987-ben alapították észak-vesztfáliai muzsikusok. A Tavaszi Fesztivál műsorfüzetéből nem sikerült megtudnom, időszaki vagy folyamatosan dolgozó együttesről van szó. Karmesterük kezdettől DIRK JOERES: a bonni születésű muzsikus a hetvenes évek elején zongoraművészként kezdte pályáját, majd fokozatosan fordult a vezénylés felé.
A Beethoven-est - műsorán a fogadó ország iránti gesztusként megszólaltatott István király-nyitány után az 1., majd a 3. szimfóniával - azt a benyomást sugallta, hogy a Westdeutsche Sinfonia ambiciózus, középkategóriájú együttes, élén ambiciózus, középkategóriájú karmesterrel. A nyitány egészséges dinamikai arányokkal, tagoltan és lendületesen szólalt meg - fontos erényként értékeltem, hogy Dirk Joeres nem karikírozta túl az előadást. A zenekar mind e kompozícióban, mind pedig a két szimfóniában viszonylag kis létszámmal lépett pódiumra: ezt a körülményt, akárcsak az Új Osztrák-magyar Haydn Zenekar esetében, örömmel üdvözölhettük - a hangzás ezen a koncerten is mindvégig áttekinthető maradt, az összhatás a legsúlyosabb tételekben sem veszített mozgékonyságából.
Tény, ami tény: a Westdeutsche Sinfonia nem különösebben virtuóz együttes - mindez azonban nem akadályozta meg tagjait abban, hogy élményt nyújtsanak az 1. és 3. szimfónia kerettételeiben. Ezekben nyilvánult meg a karmester egyik legfontosabb erénye is: az a képesség, amely érzékletesen elkülöníti a hangzás és a dinamika rétegeit, ügyesen bánik a beethoveni szimfonizmus egyik döntő hatáselemével, a fokozással. Kevésbé lelkesítő pillanatokat hozott a két lassú tétel: ezek mindkét szimfónia esetében szürkén, mereven és tartalmatlanul indultak, s csak lassan, több-kevesebb sikerrel jutottak el a konszolidált hangzásig s ezen keresztül a szuggesztivitásig. Más alkalommal - mindenekelőtt az 1. szimfónia menüett-tételének triószakaszában, és ugyanezen szimfónia fináléjában - a vonós szólamok apró hangjegyértékű, gyors szakaszainak gondatlanul összekent megszólaltatása befolyásolta kedvezőtlenül az interpretációt. (Április 2. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

1998 szeptemberében, a Bartók Rádió és a BBC Radio 3 közös szervezésében lezajlott eseménysorozat, a Duna-hét keretében Budapesten hangversenyeztek a BBC Filharmonikusok. Most a tavaszi fesztivál záróestjén az Erkel Színházban lépett fel a brit rádió- és televíziótársaság másik nagy együttese: a BBC SZIMFONIKUS ZENEKAR. London első állandó zenekarát 1930-ban Adrian Boult alapította, jelenlegi karmestere - Pierre Boulez, Colin Davis, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij és John Pritchard után - ANDREW DAVIS, aki tíz esztendeje áll az együttes élén, s jelenleg épp távozni készül (szeptembertől a chicagói Lyric Opera főzeneigazgatója): posztján Leonard Slatkin követi.
A 20. századi zene iránti elkötelezettségéről ismert BBC Szimfonikusok műsora megfelelt a zenekarok külföldi fellépéseire vonatkozó íratlan szabályoknak: tartalmazott egy művet a vendégszereplő együttes hazájának terméséből, s egyet a fogadó ország repertoárjának klasszikusai közül. Ami azt illeti, Mark-Anthony Turnage Silent Cities (Néma városok) című művénél a programszerkesztők találhattak volna meggyőzőbb alkotást is: az angol szerző darabja, amely címében Kipling szóhasználatára hivatkozik ("Rudyard Kipling adta ezt az elnevezést azoknak a temetőknek, ahol az 1. világháború áldozatai nyugszanak" - közli a műsorfüzet), és az angol kortárs zene nemrég elhunyt doyenje, Michael Tippett emléke előtt tiszteleg, iszonyúan túlírt és formátlan effektusleltár. A végtelennek tűnő opusz lazán összefűzött, egymással kapcsolatot nem tartó részletekből áll, a zene folyamatában bajos tájékozódni: a hallgató sohasem tudja, hol tartunk, a műnek bármikor vége szakadhatna. A zenekar sem nyújtott kiemelkedőt e mű előadásakor.
Berg Hegedűversenyét LEONIDAS KAVAKOS játéka tette emlékezetessé. A kiváló görög muzsikus kvalitásait jól ismeri a magyar zeneélet: emlékezhetünk Nagy Péterrel közösen adott szonátaestjére, valamint fellépésére a Budapesti Fesztiválzenekar szólistájaként, Kocsis Zoltán vezényletével. Most sem okozott csalódást: makulátlanul hegedült, kifogástalan technikával és gyönyörű hangon. Ami azonban játékát igazán vonzóvá tette, az a mű értelmezése. Kavakos tudja a legfontosabbat: azt, hogy Berg Hegedűversenye szemérmes lírájú darab, mely maga is szemérmes előadót igényel - olyan muzsikust, aki nem megy túl közel a kompozícióhoz, hanem bizonyos mértéktartással kezeli, és semmiképp sem terheli a darab érzelmeit a sajátjaival. Ezt a tartózkodó, finoman tapintatos művészi magatartást képviselte Leonidas Kavakos a Berg-hegedűverseny megszólaltatásakor.
A BBC Szimfonikusok és Andrew Davis erényei a második részt kitöltő Bartók-kompozíció, a Concerto előadásakor mutatkoztak meg igazán. Az amerikai évek nagy szimfonikus alkotása vérbeli turnédarab: a magvas vonóshangzástól (nyitótétel, Elégia) a fafúvókon át (Párok játéka) a rézfúvókig (finálé) minden hangszercsoport parádés lehetőséget kap benne, s a karakterek, megszólalásmódok skálája is hasonlóképp széles. Az együttes nem hagyta kihasználatlanul az alkalmat: Andrew Davis vezényletével a Concerto feszes, erőteljes és reprezentatív, indulat- és hangsúlygazdag megfogalmazásban szólalt meg. A Verdi-ráadás, A végzet hatalma-nyitány szokatlanul temperamentumos, sodró lendületű előadása pedig olyan energiákat szabadított fel, hogy úgy érezhettük: a hangversenynek most kellene elkezdődnie. (Április 3. - Erkel Színház. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)