Egy híres svéd gyermekvers-gyűteményben olvasható a tréfás-filozofikus példázat: a kisfiú szenvedélyesen gyűjti a bélyegeket. Apukája vesz is neki egyszer másfél kilónyit - azóta nem gyűjt bélyeget...
Félek, hamarosan így leszünk a hangversenyekkel. Másfél kilónyi, akarom mondani, tucatnyi egyetlen napon - ez csak arra jó, hogy csömört okozzon. Honegger idős korában megjósolta: a zene a bővérűségbe fog belepusztulni. Napjaink gyakorlata igazolni látszik a pesszimista jóslatot: a rengeteg információt immár nem lehet megemészteni. Habzsolunk, majd ide-oda turkálunk, egyre unottabban. Elvileg szívet melengető, ha végre jelentős és igazán színvonalas a kínálat, különösen szívet melengető szűkösebb idők után, de az mégis lehetetlen, hogy egy kétmilliós városban egyetlen este (opera, miegyéb mellett) 13 koncertet rendezzenek. Erre nincs fogadóképes közönség - akkor sem, ha teli vagyunk zenére szomjas turistával. Így csak azt érhetjük el, hogy a 13 közül hét-nyolc esetében kong a terem az ürességtől. S a viszonylag jól látogatottak némelyike sem kap elegendő súlyt a médiumokban, a köztudatban.
Nem tudom, mi a megoldás. Azt természetesen a legkevésbé sem szeretném, ha most Illetékesék ezt az írást lobogtatva utasítanának el egy csomó életképes kezdeményezést. Talán jó lenne, ha létrejönne egy testület, amelyiknek nem lenne ugyan joga semmit sem tiltani, de feltérképezve a várható eseményeket, javaslatokat tenne: ezt ne akkor és ott, hanem két héttel később, amazt tegyük inkább őszre - és így tovább. Elkerülhetnénk a szokásos Messiás-dömpinget karácsony táján és a lehetetlen fesztivál-csúcsokat (miközben akadnak a szezonnak kiábrándítóan üres hetei is).
Roppantul sajnálom például, hogy a Voces Aequales együttes hangversenyére éppen olyankor került sor, mikor ezer egyéb vonta el a figyelmet. A Magyar Rádió Márványterme ugyan dugig megtelt március 21-én, ám úgy gondolom, ez a produkció sokkal több reflektorfényt érdemelt volna. Már a műsorválasztás is elgondolkodtató. Bevallom, egyre kevésbé lelkesít, ha egy világsztár méltóztatik egy napra Budapestre átruccanni, s elbazseválni többször lemezre rögzített, mindenütt előadott műsorát. Nem mondom, hogy az ilyesmi nem adhat élményt; persze, hogy adhat, a művész kifoghat szerencsés napot, nem szükségszerű, hogy fásult-rutinos legyen egész este (s bizonyos nagyság felett még a fásult rutin is imponáló). Gazdagabbak azonban nemigen leszünk attól, ha hetvenhetedszer meghallgatjuk ugyanazt a romantikus művet (alkalmasint ugyanattól az előadótól). Az ember szívesen vesz elő régebben olvasott könyvet, merül ismét bele, s eleveníti fel a régi élményt - de igazán mégis attól gyarapodik, ha újat olvas. A Voces Aequales pontosan ilyen "olvasnivalót", azazhogy hallgatni valót kínált. Újat - alkalmasint azzal, hogy igen-igen régi muzsikát szólaltatott meg. Johannes Ockeghem nevét nálunk legfeljebb a zenetörténet-órákon hallhatja a tanuló. Közhelyeket bifláz be róla, minden élmény nélkül. Évek hosszú során még lemezfelvétel is alig volt hozzáférhető. A Requiem lemezét vette meg valamikor a Zeneakadémia hangtára, tisztes előadásban, s akadt mutatóba egy-két motetta és chanson, többnyire alig hallgatható kórusokkal. A nagy Ockeghem-misék: a szerző korában, a 15. században legtöbbet emlegetett Mi-mi, a Cuiusvis toni, vagy a különféle "metrumú" szólamokat egyes szakaszaiban együtt futtató, bravúros proporciós kánont megvalósító Missa Prolationum generációk számára ismeretlenek maradtak. Most végre megszólalt az utóbbi Kyrie, Sanctus és Agnus tétele. Kiderült: ez a zene hallatlanul izgalmas, elképesztően "modern" - és nagyon nehéz az előadóknak. Bámulatos virtuozitást, fegyelmezettséget, ritmusérzéket követel (legyünk őszinték, egy rövid duett ki is fogott az egyébként valóban virtuóz, kiváló ritmusérzékű előadókon).
Ockeghem mellett gregorián dallamokat, gyönyörű Lassus-motettákat és mai zenét: MELIS LÁSZLÓ-műveket énekelt a hattagú együttes (a Melis-darabokban két ütős is csatlakozott hozzájuk). Négyféle kor muzsikáját tehát - ahogy Ockeghem Kyriéjében a négy szólam négyféle tempust-prolatiót követ.
Az igen régi és a legmaibb zene szembesítése nálunk főként a most harminc esztendős Schola Hungarica koncertjein vált gyakorlattá. Nem kétséges: a Voces Aequales tagjai is a Schola "iskoláján" nevelkedtek (különösen hallatszik ez gregorián-előadásukon). Melis László pedig ugyancsak a Schola "köréhez" tartozik. Pontosabban szólva, azokhoz az alkotókhoz, akik egykor nagy szerepet vállaltak a 180-as csoportban, de mellette, s később helyette a Schola által képviselt, nehezen körvonalazható, paradox módon mégis elég markáns szellemi irányzathoz közelítettek (talán azért oly nehéz a definíció, mert a Schola köre tág, a rádiusz hosszú - ugyanakkor a centrum koordinátái elég világosak).
Érdekes így, sok év távlatából szemlélni az egykori 180-as csoport tagjainak útját. Ez a csoport hajdan a minimalizmust, a repetitív zenét és csatolt részeit ismertette meg a hazai közönséggel. Óriási sikere volt, főleg a fiatalok körében. Később egyes jeles képviselői inkább azt az utat választották, amely az igénytelenebb, populárisabb stílus felé vezet: az elsötétített termekben játszott, bánatos prózával körített, hosszú, állandóan hármashangzatokból álló, könnyűzenés (ne kerteljünk: giccses) szeánszokhoz. Mások - mint Melis - pályája, nem kis részben a Schola hatására, éppen ellenkező irányba vezetett. Egy kevésbé népszerű, ám erőteljes és tiszta stílushoz. Amelytől igen távol áll az olcsóság, a hatásvadászat, de amely ettől még nem sivár és aszkétikus, s cseppet sem hatástalan. Ezen a Tempora című koncerten Melis négyféle szöveg megzenésítésére vállalkozott (az egész koncert láthatóan a négyes szám jegyében fogant). A Prédikátor könyve sorait (amelyek mottóként tagolták a koncert egyes "fejezeteit") az ortodox kórusokéra emlékeztető merevebb-szertartásszerűbb homofón- akkordikus zenévé alakította, Eörsi István Gulag-verseiből amolyan modern gregorián-responzóriumot csinált (hallatlanul drámaivá feszítve ezzel az ellentétet a cseppet sem érzelmes, inkább ünnepélyesen kanyargó, már-már fennkölt dallamosság és a torokszorítóan huszadik századi, igenis érzelmekre ható-apelláló szöveg között), míg Hölderlin és Petri György verseit szabadabb-változatosabb, a homofóniát sokszor polifónabb szakaszokkal színező motettákká alakította (a Hölderlin- és Petri-megzenésítések különbségét elég nehéz megragadni, noha a kétféle anyag nyilvánvalóan eltér). Ami mind a négyféle Melis-stílust egybefogta, sőt ami az egész koncert bámulatos egységét adta, az - túl a színvonalas előadáson - talán egyetlen varázsszóval írható le: tropus. Minden többszólamú darab úgy hatott, mint a középpontba állított gregorián dallamvilág tropusa - azaz utólagos kommentárja, magyarázata, bővítménye, függeléke. Akkor is, ha bennünk történetesen nem szóltak valódi gregorián idézetek. Hogy Ockeghem és Lassus művészete végső soron ehhez a zenei világhoz kötődik, nem szorul magyarázatra. A dolog Melisnél érdekes. Íme, egy mai magyar komponista, aki nem "önkifejez", hanem alázatosan kapcsolódik egy valamikor virágzó, aztán csaknem elfeledett, s most talán ismét feltámasztott (bár még csak szűkebb körben hódító) kultúrához. Ráadásul éppen ahhoz a kultúrához, amelynek befogadása ezer esztendeje Magyarországot európai országgá tette... Nem szebb, igazabb, értelmesebb művészi magatartás ez a millennium idején, mint a hivalkodóan múlt századi magyarkodás?

A Voces Aequales énekegyüttes

Ónody Eszter, Tóth Anita és Rába Roland
Szilágyi Lenke felvételei

Huszárik Kata, Szabó Győző, Kiss Eszter és Dévai Balázs