A 19. századi zeneünnepek hangulata lengte be a Tavaszi Fesztivál egyik legreprezentatívabb eseményét. Eötvös Péter és a Nemzeti Filharmonikusok hangversenyén a vendégművészek parádés seregszemléje sem hiányzott. LUCIANO BERIO Szimfóniájának nyolc énekszólamát a Swingle Singers látta el, az egyik szintetizátort Simon Stockhausen kezelte, EÖTVÖS PÉTER Atlantisz című kompozíciójában a szaxofonkórus "prímása" Dés László volt, az ütős szekció magvát az Amadinda Ütőegyüttes tagjai alkották. Az 1968-as Berio-mű és az 1995-ös Eötvös-darab közös vonása épp a reprezentatív jelleg és a monumentális lépték. Mindkét kompozíció újfajta szimfonizmusával hívja fel magára a figyelmet: az énekhangok és az óriási hangszeres apparátus ötvözésével, a valóban tömegeket célzó kifejezés érdekében bevetett al fresco-technikával, a matéria sokrétegűségével, és a hangtechnika - páratlan térélményt kínáló - lehetőségeinek kihasználásával. Persze e felületes hasonlóságoknál sokkal fontosabbak a két mű közötti különbségek. Berio Szimfóniájában például a sokrétegű zenei szövet rendkívül színes idézet-, sőt montázstechnikának biztosít teret, melyben a Mahler Második szimfónia Scherzóján kívül a Beethoventől Debussyn és Ravelen át Berióig terjedő idézetkavalkádot ugyancsak montázsként kezelt szövegekkel ütközteti a komponista, s a végeredmény a zenei humor pompás példája. Berio hosszasan és nagy élvezettel incselkedik a hagyománnyal. Eötvös Péter Atlantiszában is felbukkannak idézetként ható elemek, mindenekelőtt a tételek végén megjelenő erdélyi hangszeres tánczene foszlányai, de ez a megidézés korántsem humoros szándékú és korántsem öncélú. Épp ellenkezőleg: az elmúlás melankóliáját vetíti rá a mű egészére. Eötvös Péter szomorúan búcsúzik a hagyománytól.
Bevallom, amikor 1995-ben a Korunk zenéje sorozatban először hallottam Berio Szimfóniáját, a mű sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám. Mára már élesebbnek tűnnek a korhoz között s romlásnak kitett elemek, és egyes szakaszok túlzott terjedelme nincs arányban az általuk hordozott csekély tartalommal. Olykor úgy tűnik, mintha ugyanazt a poént többször is el szeretné sütni a mester. Pedig a mostani előadás sokkal kontúrosabbnak tűnt az öt évvel korábbinál. Ugyanakkor meglepett, hogy milyen kevéssé nemes az a hanganyag, amellyel a koncert szórólapján "legendás"-nak nevezett Swingle Singers tagjai gazdálkodhatnak. Igaz, e mű nem elsősorban a bel canto eszményét kívánta meg tőlük, hanem a francia, angol, olykor német szövegek parádés virtuozitású felmondását és a könynyűzenei vokált idéző "sabadaba"-stílust, amelyben az együttes valóban jeleskedett.
Eötvös Péter Atlantiszában a nagyvonalú al fresco-technika ellenére is mívesebbnek tűnik az anyag: a cimbalom magára maradó szólóinak zenei töltése éppúgy magvasabb, mint a rézkar napkitöréshez hasonló heves gesztusai, vagy a szaxofonkórus folyondárjai. A kritikusban szinte önkéntelenül fogalmazódik meg a felismerés, mennyivel jobb Eötvös zenéje Berio Szimfóniájánál, de a tapasztalat mindjárt óvatosságra is inti: várjunk még a kategorikus ítéletekkel, mondjuk húsz évet, s akkor térjünk vissza a kérdés megválaszolására, amikor a műre éppúgy több évtized távlatából tekinthetünk majd, mint most a Szimfóniára. A zenekarkezelés virtuozitása az Atlantiszban már-már feszélyező. Mintha a hallgató úgy érezné, a zeneszerző-mágus kénye-kedve szerint manipulálhatja a rá áradó hangtömegek által. A Nemzeti Filharmonikusok és a sokfelől érkező vendégművészek teljesítményére igen jótékonyan hatott Eötvös másik arca, a karmester-mágusé, amely nemzetközi színvonalra emelte a produkciót.
Hogy a mű harmadik részében a virtuális kórust és "a repülő csészealjak" elektronikusan előállított hangját nem tudtam másként hallgatni, mint egy igényes science fiction, egy míves Csillagok háborúja kísérőzenéjét, aligha lehet fölróni nekem, s aligha a szerző szándéka ellen történt. A hangtéren végigsistergő "idegenek" pedig végleg elsöpörték a földi kultúra utolsó nyomait. Vajon ennyi marad belőlünk? S vajon mit hallanak ki unokáink az Atlantisz zenéjéből? (Március 19. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Manapság divatos az összkiadás- vagy antológiaszerű koncert, amely egy komponista egy bizonyos műfajának vagy hasonló apparátusra írt kompozícióinak teljességét vonultatja fel. Ilyen összkép kerekedett ki a Keller Quartet hangversenyén, amelyen LIGETI GYÖRGY három vonósnégyes-darabja mellett két korai vonós duó és a híres Kürttrió is elhangzott.
Az efféle - teljességre törekvő - programokon gyakran felbukkannak olyan művek, amelyeket nem saját kompozíciós értékük, hanem inkább az enciklopédikus szándék emel a hallgatni valók sorába. Az 1982-es keltezésű Hommage à Hilding Rosenberg - a svéd pályatársat köszöntő, sóhaj rövidségű darab - az életmű perifériáján helyezkedik el. Az Andante és Allegretto az 1950-es év szülötte, s Ligeti diplomakoncertjén hangzott el. Érdekes bepillantást enged a huszonhét esztendős zeneszerző műhelyébe, igaz, negatív értelemben: a környező fiatalkori művek fényében is meglepően érdektelen, sablonos kompozíció. Szinte hihetetlen, hogy Ligeti egy évre rá már zongoraciklusán, a sugárzó tehetségről tanúskodó Musica Ricercatán dolgozott. A román népi dallamokat feldolgozó, két hegedűre komponált Ballada és tánc ugyancsak 1950-ben keletkezett, mégis sokkal élvezetesebb a diplomamunkánál. Külön értéke, hogy Ligeti nem utánozza a bartóki hegedűduók túlságosan is kézenfekvő modelljét, hanem nagy hangulatkeltő erővel és rendkívül hangszerszerű írásmód alkalmazásával idézi meg a népi hegedűjáték elemeit.
Az I. vonósnégyesként is ismert Métamorphoses nocturnes (1953-54) már igazi remekmű. Méltán nevezhetnénk Bartók "VII." kvartettjének, de korántsem a szolgai utánzat, hanem a kongeniális folytatás értelmében. A Keller Vonósnégyes pontosan érzi és érzékelteti is ezt a zenetörténeti kapcsolatot. A motivikus fejlesztés drámai folyamata, a bartóki karakterek és hangulatok mesteri megidézése nagyszerűen érvényre jutott előadásukban. Az egyes muzsikusok szólamának érzékeny egyensúlyát, a vonósnégyes-játék szereposztását tekintve is kifogástalan, szinte mintaszerű produkciót hallottunk. Keller András erős kézzel irányít, Pilz János ideális második hegedűs, Gál Zoltán markáns és gesztusokban gazdag brácsázása az együttes játékot ihlető impulzusok forrása, Szabó Judit pedig, aki viszonylag új tagja az együttesnek, harmonikusan illeszkedik a produkcióba, és szonórus, szép csellóhangjával gazdagítja. Az 1968-ban keletkezett II. vonósnégyes az érett Ligeti zenéjének jellegzetességeit vonultatja fel: a "szabálytalanul ketyegő" meccanicót, az álló hangzatok statikus világát vagy a hevesen ágáló Aventures-gesztusokat. A Zeneakadémia közönsége a szeszélyes forma minden rezdülésére érzékeny, a nemzetközi kvartett-társadalom legkiválóbbjaihoz méltó, pompás előadásban hallhatta a kompozíciót.
A Kürttrióban Marie Luise Neunecker és Nagy Péter társult Keller Andráshoz. Ez a remekmű különös módon a magas színvonalú koncert antiklimaxává lett: a kétségtelenül nehéz szólamok korrekt összejátszásának tűnt csupán, de ritkán emelkedett a - hol romantikusan emlékeket idéző, hol ritmikus játékra hívó, hol indulószerű - tételek felszabadult tolmácsolásává. S ami a legfájdalmasabb: a záró passacaglia döbbenetes mélységeket feltáró siratója nyomán sem született meg az a katarzis, amely a mű valamennyi általam hallott előadásának maradandó emlékévé vált (beleértve azt az 1993-as szombathelyi koncertet is, amelyen épp Neunecker volt Sashko Gawriloff és Pierre-Laurent Aimard partnere). Ez az opusz nyilván sokkal több egymásra hangoltságot követel meg, mint amennyire a különböző helyekről érkezett muzsikusok néhány próba alatt eljuthattak. Talán naiv a kívánság, de a Kürttriót jó lenne huzamosabban együtt dolgozó muzsikusszövetségtől újrahallani. (Március 20. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál)