A számokból először az tűnik fel, hogy a népdalok alacsonyabb, a 19. századi népies dalok jóval magasabb arányban szerepelnek az új daloskönyvben. (Valójában az arány még inkább eltolódik, ha például a "Katonadalok" fejezetet is két csoportba vesszük.) A "magyar nótának" nevezett műfaj keletkezéséről és értékéről kiváló leírást adott Szabolcsi; könyvéből megismerhettük e dalok hátterét adó dzsentrivilág szellemiségét, a dilettáns nótaszerzők tudatvilágát, azt a környezetet, melyben e repertoár megtermett és megélt: azt a zeneileg mélyen műveletlen, de ezzel arányosan öntelt, önmagát a magyarsággal azonosító társadalmi osztályt, mely a "sírva vigadó" nótában fejezte ki önazonosságát. Tudjuk, mi volt Kodály és Bartók véleménye e dalok műveltség- és ízlésromboló hatásáról. Kodály ezt a hasonlatot adja a magyar nótára: "...egy rövid félszázad múlékony lelkivilágát tükrözi. Utóvégre magyar víz az is, ami egy magyar ökör lába nyomában meggyülemlik. De csak a verébnek elég jó. Magyar víz a békató is, amelyben magyar béka kuruttyol. De talán magyarabb tó a Balaton, mely ezer éve tükrözi, itatja, nyeli a körötte lakó magyar népet... Mi a jellege az 1850-es évek dalainak? Két ellentétes vonása emelkedik ki: egyik derűs mulatozás - a másik valami szomorú, beteges érzelmesség - céltalan halálvágy -, egyszóval: a sírva vigadás."
Kodály sem tagadta, hogy a magyar nóta - akármit gondoljunk értékéről - történetünk része. Beszélt róla, tanította (főként azért, hogy meg tudjuk különböztetni a népdaltól). Gyűjteményében 5 százalékot ítélt elegendőnek ahhoz, hogy a művelődő ifjú megismerje, mi ez, és mit ér. Kodály szorgalmazta e dalok történetének kutatását, de aligha értett volna egyet a 27 százalékkal. Az új daloskönyv szerkesztője bizonyára nem véletlenül hangsúlyozta túl a magyar nótát egy 21. századot szolgáló válogatásában. Elrettentő hatást akar vele gyakorolni? A mucsaiságot kompenzáló nemzeti gőg feltámadását jósolja vele? Nem derül ki. Mindenesetre ez a válogatás megtagadása annak, amire Bartók, Kodály, Járdányi törekedett. Azt hittük, egy korosztállyal együtt eltűnnek a közhasználatból az olyan darabok, mint a "Kék nefelejcs", a "Lehullott a rezgő nyárfa", "Cserebogár", "Rózsabokorban jöttem a világra" vagy a "Hullámzó Balaton tetején" (melyről még a népies műdal iránt engedékeny Kerényi is azt írja: "A fennmaradásra nem méltó, magyartalan és művészietlen dalokat, amelyeket jogosan illetnek a "népiesch" gúnynévvel s melyeknek élén a "Hullámzó Balaton tetején" áll, nem vettük fel gyűjteményünkbe"). Az új daloskönyv 2000-ben akarja ezeket újratanítani.
Valójában nem tudjuk, mit akart velük a szerkesztő, amint azt sem, mit akart a többi dallal. Vagyis a könyv koncepciója nem derül ki sem az összeállításból, sem a nélkülözhetetlen, de hiányzó rövid magyarázatokból. Nem rajzolódik ki a magyar zenei múlt valamiféle képe sem, hacsak az nem, hogy a zenei műveltség világát egészében az olvasó látókörén kívülre akarja rekeszteni. A magyar középkornak az utóbbi 30 évben feltárt nagyszerű anyagát éppúgy figyelmen kívül hagyja (az ezeréves államiságot és kereszténységet ünneplő könyvben), mint a korszerű műveltség befogadására irányuló, a legnehezebb körülmények között is megújuló hősies erőfeszítéseket. A 16. századot csupán néhány históriás ének képviseli, azután a kuruc dalokra és a magyar nótára ugrunk, hogy végül Bartók és Kodály évszázadát Koudela Géza és a "Székely himnusz" képviselje.
Az egésznek rajza azért sem tűnhet elénk, mert a magyar zene nem organikus egységként, nem összeillő testrészekből komponált, lélekkel átjárt testként jelenik meg. A fejezetekre oszlás nem tár fel valóságos tartalmi kapcsolatokat, a fejezetek belső tartalma tisztázatlan, a dalok maguk pedig az ábécé halott logikája szerint következnek egymásra.
Vegyük példának a "Történeti énekek" című fejezetet. Mit akar mondani maga a cím? Néha úgy látszik, a magyar zene élettörténetére utal, máskor viszont csak egy történelmi személyiség neve köti a dalt e fejezethez. Minthogy a kisdiák egyetlen mondat magyarázatot sem kap a dalokhoz, törheti a fejét, miért történeti ének a "Bujdosik Árgyilus" (azt gondolja talán, valami magyar szabadságharcos volt, akinek el kellett bujdosnia?), meg hogy ki volt az a Buga Jakab, miért követi a kuruc dalt Tinódi Eger-históriája, miért történeti ének az "Őszi harmat után" vagy a "Térj meg már", mit jelentsen a nevétől megfosztott Bornemissza siralmában az a kérdés, hogy "vajjon (sic) s mikor lészen jó Budában lakásom"? Nem támaszkodhatunk a szövegre sem: a megcsonkított vers egy vagy kevés versszaka a dal tartalmáról (így történeti mondanivalójáról) a leghalványabb sejtelmet sem engedi. Egyetlen példát hozva: miféle szörnyű nagy romlás volt Pannóniában, s ki az, akinek eleste miatt "a vitézeknek esett ma egy híja"? Erre a következő versszakok adnának választ, ha az egyversszakos közlés nem szegényítette volna az éneket amolyan szolfézspéldává.
A magyar múlt szempontjából nézve tehát: a könyv nem tud képet adni a magyar zene ezer évéről, nincsenek igazi válogatási-értékelési kritériumai, s így nem járulhat hozzá a nemzetkép formálásához sem.
Egyenetlen a gyűjtemény esztétikai, kulturális és pedagógiai szempontból is. A dalok jó harmada egyszerűen csúnya (Kodály nézete szerint tehát demoralizáló), és nem hiányzik a gyűjteményből a giccs sem. Pedagógiai szempontból: a dalok egy része a gyermekek között való terjesztésre - vagy szövege vagy dallama miatt - alkalmatlan. A szövegekre még visszatérek; a dallamok közt sok a túlságosan nagy ambitusú darab, sokszor a gyermeknek nem való (egyébként is idegenszerű vagy torz) hangközlépésekkel (33., 158., 172., 176., 179., 184., 204.). Kodály népzeneórákon tanította, hogy a magas végződés a magyartalan dallamalakítás biztos jele. Nos, ilyeneket is találunk szép számmal. S most térjünk át az egyes fejezetekre.

1. A Himnusz és Szózat kapcsán csak annyi a kérdésem: miért lett e fejezet címe Nemzeti dalaink? Közismert, hogy a magyar nyelv különbséget tesz dal és ének között. Nem vitás, hogy mindkettő "ének", nem pedig dal.

2. A népdal-fejezet szerkesztője mintha nem észlelte volna azokat a változásokat, melyek az elmúlt évtizedekben a népzenekutatásban is, az ifjúság népzenei ízlésében is végbementek. Teljességgel hiányzik a gyűjteményből az elmúlt évtizedek minden "szenzációja": a Kallós Zoltán által feltárt gazdag dallamanyag, a táncházmozgalom jóvoltából népszerűvé lett mezőségi és széki népdalok, a népszokások gazdag anyaga (mely nemcsak érdeklődést keltő drámai foglalatba illeszti a dalokat, de érzékelteti azt a népkultúrát, sőt sokszor magaskultúrát is, melybe azok beágyazódtak).
A közölt dalanyag gyakorlatilag Vargyas példatárának kiszemelgetett újraközlése. (Számításom szerint a közölt népdalok 83 százaléka egyszerű átvétel Vargyas könyvéből.) Innen is elsősorban azoknak a példáknak volt esélyük újraközlésre, amelyek a '30-as években bekerültek az iskolai tananyagba. Félreértés ne légyen: e dalok többsége szép, és azokat a mai és holnapi ifjúságnak is tudni illik. De - bármennyi nosztalgia fűzi hozzá a szerkesztő korosztályát - ez az anyag kissé "elfáradt" a sok évtizedes iskolai használatban; amellett kezdettől fogva némiképpen sterilizálta az átpedagogizálás. A dalok papíron át terjedtek, a terjesztők ízlésének, képzelőerejének megfelelően megszólaltatva. Ezért hozott a modern hangtechnika forradalmat a népzenében is: a helyszíni felvételek megismertették az ifjúságot egy hitelesebb előadásmóddal, a megunt népdal hirtelen újból érdekessé vált. Vele átalakult a repertoár és a hangzásideál is. Nem tudom, a szerkesztő kapcsolatot tart-e a mai ifjúsággal. Én hétről hétre tapasztalom, hogy például a Schola Hungaricába jelentkező gyermekek és ifjak soha nem választanak felvételijükre népdalt ebből az iskolásított repertoárból, hanem közvetve vagy közvetlenül hangfelvételekről tanult moldvai, széki dalokat hoznak. Nem mondom, hogy ebben nem lehet egyoldalúság, de mindenképpen örvendetes fordulat, melyről tudomást nem venni szakmailag is, pedagógiailag is nagy hiba.
A népzenetudományban és a közízlésben bekövetkezett előnyös változásoknak semmi nyomát nem találjuk az ezredforduló daloskönyvében. A szerkesztő nem nyúlt a Népzene tára-kiadványokhoz, nem nyúlt a hangzó antológiák kottás mellékleteihez, nem ellenőrizte adatait a Népdalok típuskatalógusában, nem használta a nagy műgonddal megjelentetett regionális dallamkiadásokat. Eljárása az volt, hogy fejezetenként egy könyvet a kezébe vett, kiírta a neki tetsző dalok oldalszámait, és az egészet átadta a kottagrafikusnak. A népzene esetében gyakorlatilag egyetlen gyűjteményt kivonatol, anélkül, hogy a válogatás bármilyen stiláris képet vagy keresztmetszetet adna népdalhagyományunkról és értékeinkről.
A szerkesztő szemmel láthatólag nem tájékozódott arról sem, miképpen értelmezünk ma, nagyobb anyagismeret birtokában egy-egy dallamot. Ezt tudományosan úgy mondjuk, hogy az egyedi dallamot a típus fényében kell látni. S ez nem csak tudományos kérdés: a típus ismeretében tudunk helyesen válogatni, és tudjuk a dalt helyes formában közölni. Kiderülhet például, hogy egy gyermek számára énekelhetetlenül nehéz dallam csak véletlenszerű variánsa egy pentaton típusnak (36.); egy másik: társtalan, egyedi, vagy félreénekelt példány; hogy egy ritmuskép egy kissé széténekelt egyszeri előadás lejegyzésén alapul (53., 69.); hogy egy korábban terjesztett dal valójában nem is létezik (nem akarom itt megnevezni); ismét egy másik nem népdal (32.), stb. Nincs jogunk szemrehányást tenni az ötven-hatvan évvel ezelőtti gyűjtőknek, közreadóknak. De egy mai normatív gyűjteményben tapintattal ki kell igazítani őket, vagy egyszerűen mellőzni. Természetesen e munkához szakértelmen és ízlésen, pedagógiai érzéken alapuló judícium szükségeltetik.
Vargyas példatára a közvetlen gyűjtői lejegyzések sokféleségét megtartó, a tudományos ismeretterjesztést, s nem az énekgyakorlatot szolgáló kottaképeket adott. A kottaképeknek a mechanikus kimásolásból adódó sokfélesége azonban egy pedagógiai gyűjteményben hátrány. Egyszerűsített kottaképek véletlenszerűen váltakoznak a gyermekek számára megfejthetetlen tudományos lejegyzésekkel. A transzpozíciót is úgy adja a szerző, ahogy a mintakönyvben találta. A népdalok egy nagy része a tudományos közleményekben szokásos g-transzpozícióban jelenik meg, tekintet nélkül arra, hogy a dal e magasságban énekelhetetlen (16., 24., 39., 25., 44. és még sok). Más dalokat valami praktikus kiadványból átvett, elképzelt abszolút magasságban közöl (17., 37.), ismét mások énekelhetetlen mélységbe kerülnek (61., duodecima ambitus!, 235. stb.). Összedolgozatlan a tempójelzés módja és az előjegyzés-használat is (egyik darabban előjegyzés, másikban alkalmi módosítójelek).
Mégsem volt mechanikus a másolás. Ugyanis elképesztően sok hanghiba (és nem kevés szöveghiba) került a könyvbe, s maradt benne. Csak néhány példa: a 16. darab 2-3. sorában hiányoznak a h feloldójelek és az asz módosítójelek; a 21. darabban is hiányoznak a h és asz módosítójelei, a 27. darab 2. sor 4. hangja hibás, a 31.-ben ritmushibák vannak, a 44. 3. sorában hiányzik a kötőjel, az 54/1-ben a szerkesztő nem vette észre, hogy Vargyasnál csak egy esz előjegyzés van, s így a b-t mindannyiszor fel kellene oldani h-ra, az 54/2-ben hiányzik a h és az asz módosítójele, a 37. pentaton darabot még egyszer lehozza a 247. (lapszám nélküli) oldalon, de B-dúrban (aki jót akar mulatni, énekelje el a kinyomtatott kottát!).
Az előző rendszerben jobb érzésű pedagógusok részéről kemény (és végül is sikeres) támadás érte az úttörőmozgalmi versekkel ellátott népdalokat. Úgy látszik, csak a zászló számít, ami alatt a bűnt elkövetjük. Most cserkészverseket találunk ráhúzva a "Népdalok" fejezet egyes darabjaira, s rögtön tegyük hozzá, borzalmas verselményeket, melyeken egy kicsit is jobb ízlésű diák csak nevetni fog. Példa kedvéért: az "Ablakomba, ablakomba..." dallamára efféle sorok: Csak mégegyszer (egybeírva!) elmehetnék, öröm járná a lelkem; Csillagok, csillagok: "Mutassatok utat a szegény cserkésznek, nem találja nyomát többi testvérének" stb.
Néhány rövid megjegyzés egyes darabokról: 33.: nem igazi népdal, 38.: problematikus, 67.: vö. 41., 69.: valójában 6/8-ban, 72.: Kodály feldolgozása miatt ismert, de nem valódi népdal, 76.: kétes hitelességű. A 77. dalnak a kötet csak felét közli (nem is derül ki, hogyan kell ráénekelni a szótagszaporító sorokat); a szerkesztő remélhetőleg nem tudatosan hagyta el az utalást a dal zsidó népzenei vonatkozásaira.

3. Amint a népdalfejezet Vargyas példatárából, úgy a gyermekdalok, gyermekjátékok fejezet Borsai Ilona két (a 263. oldalon megnevezett) könyvéből válogat. Ha az eredeti könyveket vesszük kézbe, kiderül, hogy egy-egy játéktípusra hat-nyolc vagy akár több kottapéldát tartalmaz, melyek így, együttesen rajzolják ki a gyermekdalaink világát. Annak, aki ebből ki akarja emelni a legjobb és legjellemzőbb dalokat, alaposan ismernie kell az anyag belső szerkezetét. Szerencsére Borsai élete végén elvégezte e munkát, s egy klaszszikus értékű, hiteles, jól kommentált áttekintést adott róla A magyar dal könyvében. Ha ez az elemző háttérmunka elmarad, akkor félő, hogy a válogatás is esetleges lesz. A daloskönyv e fejezete vegyesen tartalmaz tipikus, mondhatni klasszikus dalokat, azután mondókaszerű verseket (melyekről persze a kottázás kissé félrevezető képet ad) és véletlenszerű, egyszeri dallamadatokat. Helyük lehet ilyeneknek egy bőséges, gyűjtéseket publikáló ("deskriptív") dalgyűjteményben. Egy reprezentatív ("preskriptív") gyűjteményben azonban a jellemző daloknak kell dominálniuk. Ha a szerkesztő nem érezte magát szakembernek e téren, miért mellőzte Borsai Ilona fent említett mesterművét?
A játékdal értelmét az adja, ha játsszák. Indokolatlan, hogy a szerkesztő a példák egyharmadánál közli, kétharmadánál mellőzi a játékleírást. Egy általános kulturális célú kiadványban ez olyan, mint a szöveg nélkül közölt dallam vagy viszont. A dalt a játék teszi érthetővé; maga is szerves része a kulturális örökségnek. Hát még, ha valamit a játék értelméről is megsejtünk, úgy, ahogy azt Borsai engedi fönt említett művében!
A különféle célú lejegyzések keveredése itt is zavaró. A szöveghez alkalmazkodó apró ritmusmódosulásokat a legtöbb dal nem jelzi, másutt viszont kvintolákat akar olvastatni a gyermekekkel. Részletezés nélkül megemlítem, hogy különféle bajok vannak a 89., 91., 93-94., 96., 97. számúakkal.

4. Az egyik legfurcsább fejezet a Kánonok. Kodály egykori gyűjteményében is szerepeltek kánonok. Az időben még azt vélte a pedagógia, hogy a kánon a legjobb bevezetés a többszólamúságba. De a Kodály-gyűjtemény egy-két kánonötlet után tényleges, megkomponált darabokat ad. Itt viszont többségében kánonba erőltetett népdalokat találunk; sohasem álmodták volna ezek a dallamok, hogy pályafutásukat így végzik. Becsapása ez a gyereknek: azt hiheti, hogy az ilyen vitatható pedagógiai ötletek valóban hozzátartoznak a magyar dallamörökséghez.
Bizonyára műveletlen vagyok: nem tudom, honnan való a 103. oldal első példája; a választ a kordivatnak engedve a forrásjegyzék is titkosítja. A "Hej, halászok" kánon-előadása merénylet a dal lelke ellen. A "Serkenj fel" kánonéneklését bizonyára nem gondolja komolyan a szerkesztő: hajmeresztő dolgok jönnek ki, ha valóban összeengedjük a két szólamot. Mellesleg szólva: a 103/2., 104., 106., 107/1 dallamoknál nem közli, hol kellene belépni a második (vagy több?) szólamnak. A fejezet minden darabjáról elmondhatjuk: sem eredetében, sem zenei mondanivalójában nem kánon, a magyar zenei hagyományhoz pedig - kánonként - semmi köze.

5. Igen különös fejezet a Balladák, három darabbal. A ballada valóban a magyar népköltészet és népzene csodálatos értéke, talán azt is kimondhatjuk: magja. Lehet, hogy a balladák többsége nem való kisgyermekeknek. De a könyv anyaga arról tanúskodik, hogy nem is kisgyermekeknek szánták, hiszen a közölt anyag legalább fele nem való 14 évesnél fiatalabbaknak. Ha viszont az afölöttiekre gondolunk, akkor a balladák méltó képviselete nem mellőzhető. Ismerve Vargyas magiszteriális művét a magyar balladákról, tudjuk, hogy a közölt három ballada közül kettő a műfaj perifériájára tartozik. Az egyetlen valódi ballada a Kőmíves Kelemen lenne, arról viszont nem derül ki, miről szól. A kőmívesek tanácskoznak, s azzal vége is a dalnak. A ballada lényegéhez tartozik a sok versszak, az egész történetet elmondása. Itt a szöveg viszi előre a zenét. (A népdalok közt szerepel még egy ballada, a "Szivárvány havasán", csak egy versszakkal, s véget ér, mielőtt kiderülne, ki is az a rozmaringszál, aki "nem szereti helyét, el akar bujdosni".) Mindenesetre a balladaműfaj e méltatlan kezelése a magyar népi kultúra egyik legértékesebb elemét vonja el az olvasótól.

6-7-8. Nagyon, nagyon szomorúan olvastam az Egyházi népénekek - Karácsony - Húsvét fejezetcsoportot. Hiába dolgozott Kodály, hiába Csomasz Tóth Kálmán, Papp Géza, Domokos Pál Péter, Rajeczky Benjamin, hiába írtuk meg a 16-17. századi kötetet, hiába írtam meg A magyar népének történetét, hiába adtuk ki 8 kazettán a magyar népénekkincs keresztmetszetét. E fejezetcsoport olyan tudatlanságról és ízléshiányról tanúskodik, hogy az már rossz fényt vet a magyar zenetudományra is.
A 117. ének egy középkori előzményekből egyszerűsített 18. századi népének átfaragott alakja - 19. századi ízlés szerint. A 119. természetesen becses vallási emlék, de a magyar népének-történethez nincs semmi köze. A 120-121. a 20. századi katolikus egyházzene szégyene; használatukat indokolhatja a templomban valami pasztorális szempont, de a magyar dalkultúrát bemutató könyvben nincs helyük. A sovány fejezetet ismét egy becses külföldi dallam zárja.
Vegyük hozzá ehhez a következő két kis fejezetet. A karácsonyt egy átlagos stílusú és színvonalú 19. századi kompozíció kezdi (benne egy, a vallásos embereket sértő hiba, kétszer is, tehát nem véletlenül: az ige nem ugyanaz, mint az Ige). Ezután találjuk a fejezet egyetlen valódi értékét, a "Csordapásztorok"-at. Gárdonyi dalocskája tolerálható, ahol szeretik, de terjesztésre semmiképpen sem méltó (Harmathék is kihagyták énektárukból; az új katolikus énekeskönyv némi népszerűsége miatt kegyelmezett meg neki). A "Mennyből az angyal"-ról legalább elmondható, hogy az utóbbi száz év népszerű karácsonyi dalocskája. A 129. pásztortánc, a 130-at jó lenne minél előbb elfelejteni, nem hogy terjeszteni; magyartalanságán az átírt ritmus sem segít. A húsvéti rész két énekre szorítkozik. Az első becses régi népénekünk, de legalább tíz helyen leírtam, hogy e merev énekeskönyvi alakját a nép nem vette be, erre egyetlen népzenei példát sem találtunk, annál többet viszont szép, igazi népénekké asszimilált (és valószínűleg eredetibb) formájára. A másik ének ökumenikus szolgálatot akar tenni, de ismét félrefog: becses, szép, középkor végi német népéneket idéz a magyar dalkincs példájaként. Egészében azt mondhatjuk, hogy az egy "Csordapásztorok"-tól eltekintve a magyar dallamanyagot a legkevésbé jellemző zenei réteggel képviselteti a szerkesztő. (Zárójelben megemlítem, hogy a szerkesztő tapintatot sem mutat: ha már teljesen mellőzi zsidó és keleti rítusú polgártársainkat, legalább a protestánsokat nem kellene a katolikus anyag ügyetlen megválasztásával bosszantani.)
Még nagyobb baj azonban az, ami nincs benne a könyvben. Ugyanennyi (14) példa hozzáértő válogatással a magyar népénektörténet valódi értékeit képviselhette volna. Szerepelhetett volna például két középkori eredetű népének (mindenek előtt a Zsigmond-kori töredéken már olvasható "Krisztus feltámada", azután a "Gyermek születék" erdélyi vagy zobori dallama, végül - kihagyhatatlanul - legfontosabb és legmagyarabb Mária-énekünk: az "Angyaloknak nagyságos asszonya", esetleg szép erdélyi esti szövegével is: "A fényes nap immár lenyugodott"). Ezt követően helyet kellett volna kapnia a "legmagyarabb" 16. századi ó-protestáns (de ökumenikus használatba került) énekanyag négy-öt példájának (például: Nagy hálát adjunk, Semmit se bánkódjál), s csatlakozhatott volna hozzá még egy vagy két példa a 17. századból. Egy ilyen gyűjtemény nem a felekezeti szempontokat tartaná szem előtt, hanem a magyar dallamtörténet részeként mutathatná be egyházi énekeinket, úgy, hogy nem hívő polgártársaink is felismerjék benne a vallásin túlmutató, nekik is imponáló nemzeti és kulturális értéket.
Hogyan állt akkor össze ez a fejezet? Nyilvánvaló, hogy a három protestáns betéttől eltekintve a szerkesztő a hetven évvel ezelőtti katolikus énektárból jelölte ki közlésre a példákat, mellőzve mind az új, zenetörténeti szempontból is gondosabban szerkesztett Éneklő egyházat, mind az ide vágó szakirodalmat.
Nem volt indokolt a karácsonyi és húsvéti népénekeket ebből az összefüggésből kivenni. A karácsonyi, húsvéti énekek a népénekfejezetbe illenek, s ha van külön ilyen című fejezet, oda a népszokások anyagából lehetett volna válogatni (például egy-két kántát). Esetleg nem is e cím alatt, hanem egy önálló népszokás-fejezet részeként. Egy ilyen megoldással a történeti és népi elemek egyensúlyban lettek volna, a magyar dallamtörténet valódi, továbbadásra érdemes értékei jelentek volna meg. Ezzel szemben amit itt látunk, az összességében - bocsánat a szóért -: malacság.

9. Nem vagyok benne biztos, hogy kell-e tartalmaznia egy efféle reprezentatív gyűjteménynek Ballagás-fejezetet. Ha igen, akkor már a három népdallal is van némi probléma. Az első csak az "elmegyek" szó miatt erőltethető ballagási énekké (és hogyan értelmezzük akkor a 3. versszakot?). De ha már közöljük, jobb lett volna kitenni a két b előjegyzést. Azt kívánom a szerkesztőnek és korrektornak, hogy minden reggel ez a dal ébressze őket (úgy, ahogy itt le van írva!). Az "Elindultam szép hazámból" népdallal eszmei problémáim vannak. Helyes-e már a ballagáskor a kiművelt magyar munkaerőt az ország elhagyására biztatni? Persze a harmadik népdal sem ballagásra való, de legalább semmi sincs benne, ami ellenére lenne e használatnak.
A 138. az a dal, amin (a Schneider Fánikával együtt) Kodály talán a legtöbbet gúnyolódott. A Kodály-nemzedék külön is kipécézte belőle a filiszter-eszményt, többre hivatottnak tartotta a magyar diákot. A szöveget és dallamot együtt hallgatva elismerhetjük tartalom és forma egységét... A "Gaudeamus igitur" kedves európai diákdal (vö. Brahms), de fordítását mégiscsak illett volna mellékelni. Vagy ott tartunk már a deákosságban, hogy erre nincs szükség?

10. És most elnémulok. Egy fejezet: Népies műének, egyetlen dallal. A "Székely himnuszt" olvassuk a diákoknak szánt, kulturális célú könyvben. Szegény Erdély! Tisztelem azokat az érzelmeket, melyek az erdélyi magyarokban - jobb híján - ehhez az alkotáshoz kapcsolódtak. De mint zenész, mint pedagógus nem tehetem meg, hogy nem írom le: a dilettáns költő és "zeneszerző" minden ízében magyartalan, népiességet vagy éppen hiteles népiséget teljesen nélkülöző kontár-munkájáról van szó. Ha valami méltatlan Erdélyhez, ez bizonyára az. (Olvassuk el Kodály cikkét: "Mit akarok a székely dalokkal?") A szerkesztő kerüli, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Nem korjellemző darabként szerepelteti a két világháború közötti "egyik Magyarország" lelkületének ábrázolására, hanem "Székely himnuszként", szinte szakrális időtlenségben. (A két szerző neve megtalálható évszám nélkül a tárgymutatóban.)

11. A Népies dalok, műdalok fejezetről általánosságban már szóltam. Ez a fejezet mindannak megtagadása, amin Kodály és az ő szellemében több generáció dolgozott. A magyar nóták eszmei hátterébe jól beleillenek, de nem tudom, beleillenek-e a mai kormányzat családpolitikájába is az efféle tanácsok: "Azért csillag, hogy ragyogjon, azért asszony, hogy megcsaljon"? Szívesen fogja ezt hallgatni Nemeskürty tanár úr dédunokái szájából? Szövegileg itt is, ott is felbukkannak a mulatozó úri osztály gusztustalan célzásai. Kérem, engedjék el a recenzensnek, hogy egyenként mondjon véleményt az efféle dalok esztétikai, pedagógiai és történettudati értékéről: "Káka tövén költ a ruca", "Kerek ez a zsemlye" (szegény Bartók panaszkodik rá emlékezetes levelében), "Kék nefelejcs" (a Kodály-említette búsongó halálvágy példája), "Két pár csókot egy végből" (ne nézzük hülyének a gyereket, hogy nem fogja tudni, miről szól a 3-4. sor), "Ki a Tisza vizét issza" (nem hiszem, hogy a gyerekekhez nem fog eljutni ennek parodisztikus folytatása), "Lehullott a rezgő nyárfa" (1. ütemében hiányzó feloldójel, vö. a 2. sor analóg helyével!), "Részeg vagyok, rózsám, mint a csap" (javaslom, hogy modernizált változatát is tegyük bele: "Drogos vagyok rózsám..."), "Egyszer esik esztendőbe karácsony, férjhez menne a nagyságos kisasszony" (igen népies), "Sűrű csillag ritkán ragyog" (különösen ajánlom a felugró szext hangköz gyakorlására a 3. sor végét, de koronával és elérzékenyülve!), "Szerelmes a nap a holdba" (hangközgyakorlatnak is alkalmas). Nem mondom, hogy nem vennék fel hat-nyolc jól megválasztott, viszonylag szolidabb 19. századi dalt egy gyűjteménybe. Részben azért, hogy egy letűnt világ legnépszerűbb dalainak emlékét megőrizzük, részben a történelmi folytonosság kedvéért. A magyar dal könyvének 650 példája közé 19 népies műdalt (a maga történeti helyén) én is felvettem, előzőleg mérlegelve, hogy a jellemző színezet megjelenítése mellett se rontsák a kötet egészének pedagógiai-művészeti hatását.

12. S ezzel megérkeztünk a daloskönyv talán legproblematikusabb fejezetéhez, a Történeti énekekhez. Egy millenniumi gyűjteménynek szinte szervező elve lehetne a történetiség. De a szerkesztőnek világossá kell tennie mások, előbb azonban saját maga előtt, hogy mit akar a "történeti" szóval mondani. Gondolhatunk történeti eseményekhez kapcsolódó dalokra. De gyümölcsözőbb, ha inkább a magyar zene történeti életútját illesztjük be a magyar történelem menetébe.
Most érdemes lesz minden darabot kézbe venni. "A jó lovas katonának": kerülhetne a "katonadalok" közé is, csak zenetörténeti kontextusában lenne érthető, miért került ide. Ezután Balogh Ádám nótája következik: a gyerek talán sejti, hogy valahogy a kuruc-labanc harcokhoz kapcsolódik. Majd a Pominóczky-feljegyzést olvassuk: "Bátya, bátya, mely az út Becskerekébe?" Miért történeti ének ez? Kivételesen elolvashatunk a lap alján egy egymondatos kommentárt: "Az első leírt magyar töredékes népzenei emlék a 16. századból". A kommentár szinte minden szava téves: nem az első leírt magyar népzenei emlék, nem töredék, nem népzenei emlék. Szigeti Kilián cikke már régen tisztázta ennek a kis zenei nonszensznek eredetét. Most Buga Jakab éneke következik (kuruckor), majd az Árgirus-ének, anélkül, hogy tudnánk, miért "történeti ének". Talán mégis a magyar zene történetét akarja a fejezet megrajzolni? Sem szövegéből, sem a hiányzó kommentárból nem derül ki. A Thaly Kálmánosan kurucos "Csínom Palkó" után Tinódi Egri énekének dallama következik. Dallama, mondom, mert a szöveg így végződik: "Ím egy krónikát mondok meghalljátok, talán ilyet soha nem hallottatok". De most sem hallunk, mert a krónika még kivonatosan sem hangzik el. (A 3. sor szövege javítandó: Tinódinál nem "szerencséjébe", hanem "szerencsájába", mert így rímel rá: "krónikájába". A szövegközlésből a központozás végig hiányzik.) "Kecskemét is kiállítja": a diák csak annyit érthet, hogy verbunk-nóta (ezért kerülhetne a katonadalokhoz is), azt csak Szabolcsitól tudjuk, hogy egy történetileg meghatározható dallamcsoport tagja. Három Kossuth-nóta következik, majd az "Őszi harmat után", melynek történeti hitelessége (egy ideig Balassinak attribuálták) régi vitatéma, saját dallama valóban a 17. századhoz húzná. Itt azonban egy újkori dallammal látjuk, magyarázat nélkül. A "Győzhetetlen én kőszálom" kegyeleti okokból éppenséggel idekerülhet (bár hamisítvány, s van, aki az igazit jobban szereti), de rejtély, hogy miért jelennek meg most hirtelen a könyvben (először) váratlan helyeken kitett, értelmetlen akcentusjelek. A Rákóczi-nótából (227.) kimaradtak az ütemvonalak. A "Siralmas énnékem" szerzőre és szituációra vonatkozó kommentár nélkül értelmetlen, viszont kottaképéből a korban nem használt triola-jelzések nyugodtan elhagyhatók. A "Szörnyű nagy romlásra" kottájából ismét kimaradtak az ütemvonalak, amellett szövege egy versszakkal nem is érthető, még kevésbé derül ki, mitől "Történeti ének". Az utolsó darab (a Vietorisz-tabulatúra lírai dala) ismét úgy mutat, mintha a fejezet magyar zenetörténeti koncepció alapján állt volna össze, hiszen szövegében nincs semmi "történeti" vonatkozás.
Összegezve: a történelmi témákhoz kapcsolható dalok és a stílustörténeti kritérium alapján ide hozott példák egyvelegével van dolgunk, mégpedig történetileg lóugrásokban elhelyezve (hála az ábécének), tehát éppen történeti voltukat elrejtve.
Még fájdalmasabb, ami hiányzik a fejezetből. Ha a "történetiséget" tematikusan fogjuk fel, miért nincs itt mondjuk az "Idvezlégy boldog Szent István király", vagy egy tétel a 13. századi verses Szent István-históriából? Hol van a László-ének? Hol van a "Néhai való jó Mátyás király"? - és még sok-sok. A szűkös fejezetből legalább hat-hét ének veszteség nélkül elhagyható lenne, s ezeknek, valamint a népies műdaloknak rovására bővíteni lehetne, hogy történetileg kiegyenlítetté váljék.
Ha pedig nem tematikus, hanem valódi történeti rajzra és stílustörténetre gondolunk, akkor teljes zenei örökségünket kellene sűrítetten (20-25 dalban) ábrázolni. Középkori műveltségünktől indulhatnánk (gazdag írott és szájhagyományos anyag!), a históriás ének mellett helyet kaphatna a 16. század több más műfaja is (az Árgirus persze mint széphistória nyerne értelmet, egymondatos utalással a Csongor és Tündére), s jelezni kellene a magasabb városi műveltség jelenlétét is (van mivel!). A 17-18. század fordulóját nem csak a kurucok jellemzik, hanem Esterházy Pál gyűjteménye is (dalszerű tételekkel!), a század végét nézve meg kellene jelennie a horizonton az önálló magyar műzenének (létezik például valódi magyarországi kánon e korból), ezen belül egyházi zenének. A 19. században a népiességet ki kell egészítenie a "művelt" zenére való utalásnak és a nem népies magyar műdal jelentkezésének. S így mehetnénk egészen a 20. századig, ahol nem Koudela Géza, hanem mondjuk a Psalmus Hungaricus témája vagy a Bartók: "Csak azt mondd meg" jelenítené meg az európaiságot, melyről Nemeskürty szép szavakkal elmélkedett a bevezetőben. Ami azonban teljesen eltűnik magában a dalanyagban.
De ennél tovább is mehetnénk: a könyv megjelenésének alkalmához valójában az lett volna méltó, ha az egész dalanyag, a népdalok is, egységes történeti képbe illeszkednének.

13. A katonadalokról már valóban csak egy-két szót: 235., 245. transzpozíciója énekelhetetlenül mély, 241., 245., 252.: a szöveg ellenére nem illik ide, 243. inkább a történetiekhez tartozik, 246.: két b helyett két kereszttel olvasandó!
A fejezet helyet kaphatott volna egy jól tagolt népdalfejezetben, s ott nem a katonákat emlegető, hanem a valódi katonadalokból kellett volna válogatást gyűjteni (bővebben lásd A magyar dal könyve XIII. fejezetét.) A fejezetben (is) minden rend nélkül váltakoznak népdalok, népies műdalok. Kodály tanítványai bizonyára emlékeznek, hányszor beszélt Kodály a különbségtétel képességének és a stílusérzék fejlesztésének fontosságáról.

14. A forrásjegyzék ötletszerű. Hiányzó adatok: 22., 26., 33., 37., 48., 50., 60-63. (ill. a 62. rossz helyen), 66., 68., 71., 76., 103-108., 113., 117-118., 121., 125-130., 132-133., 138., 214-219., 221., 224-232., 238., 240-242., 246., 249-250., 252-254., 257-259. Ez nem csak formai kérdés: a kötet nagyon is felkelti (már csak sajtóhibái miatt is) az ellenőrizhetőség, visszakereshetőség igényét. Még jobb lenne, ha nem (csak) népzenei gyűjtési adatokat találnánk (azt a látszatot keltve, mintha a szerkesztő elsődleges forrásokra támaszkodott volna), hanem a "mintakönyvre" hivatkozna, a megfelelő sorszámokkal együtt.

Nagy, elmulasztott lehetőség volt ez: összegezni, s egy szellemi alkotásban átnyújtani az ifjúságnak azt, ami az ezeréves zenei múltból megőrzésre érdemes. Ha ezt akarjuk átadni a jövőnek a magyar zene foglalataként, akkor két-három nemzedék erőfeszítései vesztek kárba.
A könyv nem tüntet fel szakmai lektort. Pedig több is elkelt volna: zenetörténész, pedagógus, gondos kottarevizor.
Nagyon nehéz egy tehetséges és nagy reményű család torzszülött gyermekéhez gratulálni.