A Lehár Ferenc alakjához kapcsolódó legendák egyike szerint - melyik hírességet nem vesz körül megannyi mendemonda? - a zeneszerző neve oly közismert volt a századelő Bécsében, hogy amikor egy nyomda megrendelést kapott plakát készítésére Shakespeare Lear király című színművéhez, azt "König Lehar" főcímmel nyomtatta ki. Si non e vero, ben trovato, mondja az olasz - "Ha nem is igaz, igen találó."
Egy másik Lehár-legenda könnyebben hihető. Eszerint A víg özvegy ősbemutatója - 1905. december 30. - óta nincs olyan este, hogy valahol a világon ne játszanák az operettet. Annak ellenére, hogy e folytonossági rekord verhetetlenségéért nem Amerika tette vagy teszi a legtöbbet, a darab univerzális népszerűsége az Egyesült Államokat sem kerülte el. Hollywood nem kevesebb mint négy filmváltozattal hódolt a műnek, s a maga nemében mind a négy (három vitathatatlanul) sikeresnek bizonyult. A legemlékezetesebb az Ernst Lubitsch rendezte, 1934-ben elkészült változat Jeanette MacDonald és Maurice Chevalier főszereplésével, amelyet párhuzamosan forgattak angol és francia szöveggel, a hazai és az európai piac számára. Mire azonban a filmet bemutatták, a nácik németországi hatalomátvétele az amerikai filmek ottani forgalmazását már kedvezőtlenül befolyásolta, s amikor az európai piac a II. világháború után ismét felszabadult, Lubitsch fekete-fehérben forgatott, szecessziós bonbonniere-ként ragyogó remeke már nem hathatott az újdonság erejével. Így annak ellenére, hogy ismerői a filmmusical egyik klasszikusaként tartják számon, ez a film Európában mindmáig viszonylag kevéssé ismert. Egyébként A víg özvegy esete jól illusztrálja a hitleri "kultúrpolitika" tragikus-fonák helyzeteit. Bár szövegírói, Viktor Léon (született Hirschfeld) és Leo Stein (született Rosenstein) korántsem kifogástalanul árja származása ellenére közismerten ez volt a Führer kedvenc operettje, a goebbelsi terminológia szerint az ugyancsak "undeutsch" Lubitsch filmje már nem játszhatott szerepet a Harmadik Birodalomban, a mű színpadi változata igen. Ugyanakkor Sophie Lehár - Lehár zsidó felesége - életét egy ízben a Führer közismert Víg özvegy-rajongása mentette meg, Ausztria náci gauleitere beavatkozásával a deportálástól.
Hogy miért kellett csaknem egy évszázadot várnia A víg özvegynek, míg most a New York-i Metropolitan színpadára kerülhetett, annak a darab tényleges művészi értékével vajmi kevéssé összefüggő okai vannak. Egyrészt a bécsies szentimentalizmust igazán csak az amerikaivá - musicalként - átalakított formájában szívelik a tengeren túl. Másrészt nemegyszer itt is az úgynevezett kultúrpolitika gáncsolta el Lehár, Kálmán s a többi osztrák-magyar operettkomponista tengerentúli esélyeit: a darabok cselekménye - vagy éppen színhelye - nem szolgálta az Egyesült Államok geopolitikai érdekeit. Ugye ez hihetetlen? Pedig ezért kellett a Csárdáskirálynőt az I. világháború idején a New York-i bemutató alkalmából a francia Riviérára "áttelepíteni" (nem kisebb ázsiójú Broadway-musicalszerző, mint Jerome Kern átdolgozásában), s A mosoly országa késői, 1946-os New York-i premierjére is csak alaposan átdolgozott (az Eiffel-torony lábánál játszódó) cselekménnyel kerülhetett sor. Bármennyire ügyesek voltak is olykor az átalakítások, a daraboknak nem használt a toldozás-foldozás.
Az operettek operaházi repertoárba való felvételének legfontosabb akadálya azonban világszerte a sznobizmus volt. Ezt Lehár - mint megannyi más operettszerző - maga is érezte, sőt fájlalta, és különösen hálás volt a budapesti Operaháznak, amely a világ operaszínpadai közül elsőként törte meg a jeget, s 1930-ban - Radnai Miklós igazgatása alatt - műsorára tűzte A mosoly országát. A bécsi Staatsoper még ezután is évekig kérette magát, míg végül 1934-ben eredeti művet rendelt Lehártól: a Giudittát. Ami A víg özvegyet illeti, annak első staatsoperbeli bemutatójára csupán tavaly februárban került sor.
Ehhez képest a Metropolitan nincs is nagy késésben. Persze a magára kevésbé nagy megilletődöttséggel tekintő New York City Opera - a "Met" Lincoln Center-beli szomszédja - már évekkel ezelőtt nagy sikerrel játszotta A víg özvegyet, s maga a Metropolitan is évtizedek óta ad elő olyan óvatosan válogatott nagyoperetteket, mint A denevér meg A cigánybáró, vagy az 1931-ben a közönség akkori kedvence, Maria Jeritza kedvéért bemutatott Boccaccio. Így nem kellett különösebb bátorság a rangidős ház részéről most műsorra tűzni A víg özvegyet, ám a vállalkozás mégsem kockázatmentes. A 3788 nézőt befogadó Metropolitan, óriási színpadával, nem ideális helyszín ilyen intim hangulatú művek színpadra viteléhez - jobban illik oda az Aida bevonulási jelenete. Ez esetben a produkció - ha már lovas felvonulást nem rendezhetett a színpadon - másfajta nagyágyúkat vetett be A víg özvegy meghódítására: Plácido Domingo "hivatalosan" most énekelte először Danilo szerepét. Azért a debütálás feltételességének e megjelölése, mert hivatalos pályakezdése előtt, Mexikóban már alakította a szerepet 1960-ban, de az a tény, hogy negyven év telt el a szerep első és mostani megformálása között, önmagában is rendkívüli. Arról nem is beszélve, hogy ez a világhírű tenor 116. szerepe. Hangsúlyozzuk, hogy "csupán" énekes szerepeiről van szó, ugyanis Domingo, mint az közismert, jó pár éve vezényel is, és 1996 óta a Washingtoni Opera főzeneigazgatói posztját is betölti. Partnere Glavari Hanna szerepében az amerikai mezzoszoprán Frederica von Stade. A New Jersey államban született von Stade nemcsak az operapódiumon élvez nagy népszerűséget, hanem néhány éve több musicalben is fellép, illetve felvételt készít róluk. A két főszereplő idén ünnepli metropolitanbeli bemutatkozásának 30., illetve 31. évfordulóját. A karmester Andrew Davis, a Glyndebourne-i Opera és a BBC Szimfonikusok főzeneigazgatója, aki ősszel átveszi a chicagói Lyric Opera - Amerika egyik legpatinásabb társulata - vezetését. A Metropolitanben az idei évad során nyolcszor tűzik műsorra A víg özvegyet.
A bemutató alkalmából vadonatúj fordítást készíttettek. Martin Crimp angol drámaíró, aki Molière- és Ionesco-fordításaival már tanúbizonyságot tett humorérzékéről és fordítói érzékenységéről, helyreállította az eredeti szövegkönyvnek az évtizedek alatt különböző angol nyelvű feldolgozások által eltorzított poénjait. Ugyanakkor a 3. felvonás maximbeli jelenetébe beleírt egy sor találóan frappáns utalást a századforduló Párizsában időszerű figurák: Toulouse-Lautrec, Cézanne és Picasso jelenlétére. Sajnos az angol nyelvű dalszövegek nyelvgyötrő prozódiája az énekesek, s velük Andrew Davis tempóit nemegyszer Liebestod-szerű lentissimóig fékezi, miáltal Lehár gyakran Debussyével és Pucciniéval összehasonlított hangszerelése elemeire esik szét, s arra a paprikás csirkére kezd hasonlítani, amelyet úgy szolgálnak fel, hogy a hozzávalókat külön-külön teszik elénk az asztalra.
Az angol rendező, Tim Albery ötletesen ellensúlyozza a maholnap korkedvezményes villamosbérletre jogosuló bonviván, s a nála alig fiatalabb primadonna csekély aktivitását - helyettük a tánckar fürgébb lábú tagjai szolgáltatják a színpadi mozgás olykori illúzióját, de elég udvariasan ahhoz, hogy az általában komótosan üldögélő sztárokat ne hozzák zavarba. Philippe Giraudeau koreográfiája a balkáni kólótól a párizsi kánkánig minden táncbetétnek megnyugtatóan biztonságos, koffeinmentes változatát nyújtja. Ami Antony McDonald díszlet- és jelmeztervezőt illeti: hogy a korabeli miliőnél maradjunk, a Moulin Rouge vagy a My Fair Lady filmváltozatának legjelentéktelenebb statisztája is érdekesebben volt felöltöztetve, mint ezúttal a Metropolitan csillagai. Az előadás egyetlen igazán izgalmas jelensége Emily Pulley, Valencienne szubrettszerepében - a gálaest nézőterén megpillantott Beverly Sillst leszámítva (tartunk tőle, hogy ő ma is, régen impresszárióvá érett státusa ellenére, izgalmasabb lenne Glavari Hannaként, mint Frederica von Stade). De hát a színpadi megjelenés varázsa, jól tudjuk, egyáltalán nincs korhoz kötve. Eggerth Márta, aki az 1940-es és '50-es években több mint kétezerszer alakította e szerepet, a földgolyót utazta be vele, és még mindig énekel alkalmanként nyilvánosság előtt, nemcsak hihetetlenül épen megőrzött hangjával, de minden mozdulatával úgy babonázva meg közönségét, hogy az sajtóhibával képes vádolni a lexikont, amely szerint a művésznő idén lép 88. évébe.
Végül is való-e A víg özvegy operaszínpadra? A kérdés ma már túlhaladott, s nem is kevéssé. "Lehár Ferenc darabja immár nem operett, hanem kortörténeti esemény, az idők szellemének megnyilvánulása, csaknem fogalom" - jelentette ki A Hét kritikusa, Lovik Károly már 1907-ben. Azóta nemcsak Budapest, Bécs, s most a New York-i Metropolitan, de szinte a világ összes nagy operaháza sikerrel tűzte műsorára az operettet, és alig találni olyan operaénekest vagy énekesnőt Richard Taubertől Andrea Bocelliig, Joan Sutherlandtől Sass Sylviáig, aki ne iktatta volna műsorába a Vilja-dalt, vagy számtalan más, fülbemászó melódiája közül egyiket-másikat. Aznap este, amikor a Metropolitan bemutatójára került sor, a müncheni Gärtnerplatztheater színpadán lépett fel benne az egyébként Izolda- és Leonóra-alakításairól ismert Hildegard Behrens.
Még viszonylag újdonság volt A víg özvegy, amikor (1909-ben) Mahler már kölcsön vette egy keringőtémáját 9. szimfóniája 3. tételében. Vladimir Horowitz, a huszadik század egyik legünnepeltebb zongoraművésze egy interjúban így nyilatkozott: "Beethoven néha unalmas; jobban szeretem Lehárt." Ami az alkalmanként Lehár riválisaként emlegetett Puccinit illeti, néhány évvel ezelőtt ellátogattam villájába az észak-olaszországi Torre del Lagóban, amelyet a zeneszerző halála óta hajdani állapotában tartanak fenn múzeumként. Az otthonos enteriőr kevés dísze között szembetűnt egy bekeretezett, dedikált fénykép Puccini zongorája fedelén: Lehár képe volt. Legenda ide, legenda oda, Lehár Ferenc nemcsak a hajdani bécsi sajtóhiba, de Puccini értékítélete szerint is "király" volt. Ami pedig a műsorválasztást - ha nem is a kivitelezés maradéktalan sikerét - illeti, most, születése 130. évfordulóján, a New York-i Metropolitan Opera is megkoronázta.

Frederica von Stade és Plácido Domingo
Winnie Klotz felvétele

Frederica von Stade

Frederica von Stade és Plácido Domingo
Beth Bergman felvételei