- Munkásságának ismeretéből és eddigi beszélgetéseinkből az a legerősebb benyomásom: az Ön szemléletétől semmi sem áll távolabb, mint hogy valamiféle múzeumi tárgyként tekintsen a népzenére.
- A néprajz a tudományok tömege, csak nagyon kevesen vannak, akik átlátják a sokféle megközelítési lehetőséget. A néprajz a nép tudományos megismerése, felmérése. A nép múltjáé és a jelenéé. Ötven éve még abból állt a népzenekutatás, hogy kimentünk a falvakba és kerestük a legöregebb embereket, akik még "tudják a nagyon régit". Azelőtt ötven évvel, Kodály és Bartók is az öregeket kereste. Okuk volt rá, mert nekik elölről kellett kezdeni, és a hagyomány "eleje" az elérhető legősibb réteg. Igyekeztek "elhajtogatni a felületet", hogy alóla előbújjon a régi. Panaszkodtak, hogy a fiatalok magyarnótát énekelnek (legfeljebb új stílusú népdalokat), és csak az öregek tudják azt, amire ők - a népzenegyűjtők - elsősorban kíváncsiak. Ugyanez volt az én időmben. Ma a népzenekutatók még mindig a parasztzenét kutatják. Ez Bartók kifejezése, Kodály népzenének nevezte, abban a meggyőződésben, hogy a parasztok őrzik, de ez a zene az egész népé. Összegyűlt ebben mindaz, ami az évszázadok során érdemesnek bizonyult rá, hogy fennmaradjon. Ahogy a külföldi szakirodalmat olvasom, másutt már réges-rég túl vannak a parasztzene kutatásán, alapjában véve már parasztok sincsenek, hiszen a települések elvárosiasodtak, vagy legalábbis elpolgárosodtak. Nézze meg egyszer, micsoda különbség van Erdély és például Nyugat-Magyarország között. Erdélyben megmaradtak a "népdalos külsejű" falvak, Magyarország nyugati felében és Ausztriában viszont mára eltűntek az ilyenek. Nyugat-Európában már régen el is felejtették azt a feudális kultúrát, amely a századelő Magyarországát még jellemezte, és amelynek töredékeit sajnos Erdélyben még megtalálni.
- Értem, miért sajnálja - de a népzenekutatónak ez kapóra kell hogy jöjjön...
- Ez az elmaradottság jele. Sokkal jobban örülnék, ha nekünk is már csak olyan "giccses" dolgaink lennének, mint az osztrákoknak és a németeknek, akik összeülnek mulatni, és nem parasztos dalokat énekelnek. Bár mi is itt tartanánk, a háttérben pedig lennének Haydn, Beethoven és Mozart nagyságú zeneszerzőink, akik zenéjükbe beleépítették a német népzenei hagyományokat. Bartók és Kodály - jóval később - megtette ugyanezt a magyar népzenével. Manapság a népzenei mozgalmak - eredeti céljaiknak megfelelően - a parasztzenét minél hívebben kívánják utánozni. Ezzel azonban nem visszük át a népzenét abba a mindennapi kultúrába, amely "ránk van szabva".
- A mai átpolitizált világban a népzenéhez fűződő viszony is mintha politikafüggővé vált volna. A közelmúltban egy önmagát nemzetiként definiáló parlamenti párt vezető grémiumának ülését népviseletbe öltözött fiatalok folklórműsora nyitotta meg. A rítus részben azt üzente: a párt nemzettudatának erőssége nem hagy kívánnivalót maga után. A külső szemlélő meg esetleg abszurdnak és teljességgel anakronisztikusnak láthatta ugyanezt.
- Minden rendszer szereti hangsúlyozni népi és nemzeti elkötelezettségét. Az ötvenes években rengeteget ártott a népzene ügyének, hogy a politika "felkarolta" a "népi"?t, miközben tönkretette a parasztság javát; s az osztályharc szellemét a dalkészletre is kiterjesztette azzal, hogy a népies dalt mindenestől "úri" terméknek bélyegezte. 1951-től 1955-ig Kodály a Zeneakadémián a zenetudomány szakosoknak a magyar népies zene kutatását osztotta ki feladatul. Öten jártunk egy évfolyamra. Mind az öten kaptunk egy nótaszerzőt, akinek a munkásságát kutatnunk kellett. Kodály munkatársai is végeztek ilyen kutatásokat. 1952-ben Kodály megjelentette Arany János népdalgyűjteményét. Ebben egyetlen pentaton népdal, vagy egyetlen új stílusú dal sincs. Nagyobbrészt olyan vegyes dalok szerepelnek benne, miket nem a paraszti, hanem a közemlékezet - a paraszti is - őriz. Ebben a vegyes, iskolai célra többnyire ma is alkalmatlannak minősülő dalkészletben gyökerezik Arany János zenei magyarsága, melynél biztosan nem különb a mai költőké, pedig emezek pentaton népdalokon nevelkedhettek.
- "Csak tiszta forrásból?"
- Ez a "tiszta forrás" nagyon jó séma, mert bármikor használható, és nem kell hozzá gondolkodni. Emellett kellő hozzá nem értéssel és vakbuzgalommal bármi beleképzelhető. Tehát 1951-től 1955-ig úgyszólván csak a népies dallal foglalkoztunk. Kodály érezte, hogy a század első felében sikerült visszaszerezni az igazi népdal tekintélyét, ugyanakkor a tizenkilencedik századot - ha úgy tetszik, a forrás közvetlen környékét - kizártuk a magyar kultúrából. A tizenkilencedik század magyar zenei köznyelve a magyarnóta volt.
A parasztdal iránti lelkesedésünkben nem hagyhatjuk figyelmen kívül a magyar zenei hagyomány egyéb értékeit. Emellett legalább a szakmán belül többé-kevésbé ismernünk kell más népek hasonló értékeit is. Kodály arra biztatta növendékeit, hogy a szükséges világnyelv mellett tanulják meg legalább egy szomszéd nép nyelvét és ismerjék meg tüzetesebben zenéjét. Sajnos a tudományban viszonylag kevés foganatja lett a biztatásnak. Pedig nemcsak Kodály bölcs tanácsát hallhattuk, Bartók példája is előttünk állt...
- Bartókot említette - Kodály nem tartotta olyan fontosnak a szomszédos népek népdalkincsének megismerését?
Fontosnak tartotta és ismerte is, amennyire az irodalomból megismerhető volt, de számára ennél is fontosabb volt a magyar zenei múlt feltárása. Mivel Bartók teljes odaadással, mintegy helyette is végezte a szomszédnépi kutatásokat, ő kutató energiáját elsősorban könyvtári munkára koncentrálhatta. Ezen belül is mindinkább a 19. század tisztázatlan kérdéseire fordította figyelmét. A 19. század felszínen lévő dalkincse mellett a század hangszeres zenéje - így elsősorban a verbunkos zene - is érdekelte. Érdeklődésnek zeneszerzőként is tanújelét adta; elég, ha a Galántai táncokra gondolunk. Az ő sorozatszerkesztésében jelent meg Major Ervin kitűnő tanulmánya Bihari Jánosról, és ugyancsak az ő szándékát követve kezdett bele Kerényi György, az elsőgenerációs tanítvány a csárdásirodalom nagyszabású feltérképezésébe, melynek eredménye azonban több mint évtizedes kutató munka után feldolgozatlan maradt. Magam is abban a hitben élek, hogy a cigányzenészek szerepének tanulmányozásával részese lehetek Kodály 19. századi programjának.
- A Fesztiválzenekar új, Brahms Magyar táncait bemutató lemezének kísérőfüzetében érdekes írást olvastam arról, hogyan találkozott Brahms e dallamokkal, melyek múlt századi cigányzenészektől eredtek.
- Brahms rengeteg magyar zenét hallott, de kottában is megismerkedett ilyen művekkel. A magyar táncok többségéről kimutatható, hogy azokat szinte hangról hangra kottából vette át, s tette a dilettáns magyar szórakoztató darabokat - viszonylag csekély, de lényeges zeneszerzői beavatkozással - európai mércével mérve is első osztályú zenévé. Ez is mutatja, mennyire hiányzott egy olyan magyar zeneszerző a tizenkilencedik században, aki megadta volna ezt a kis "pöccintést" annak a zenének, amelyet azóta is mindenki lenéz. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben hozzátartozott egy magyar cigányprímás rangjához, hogy csárdásokat komponáljon. Zeneszerzői babérokra vágyó, sokszor csak "füttyös" szintű urak, cigányzenészek és átlagpolgárok tömegével gyártották a csárdásokat. Ezekből viszonylag igen kevés maradt fenn, leginkább úgy, hogy szöveget kapott. Ilyen például a Nagy a feje, búsuljon a ló, a Debrecenbe kéne menni, a Lehullott a rezgő nyárfa... vagy a Nékem olyan asszony kell.
- Mennyi és milyen forrásdokumentum áll rendelkezésére a tudósnak ahhoz, hogy föltérképezze ezt az időszakot?
- Az OSZK Zeneműtárában rengeteg kézirat és korabeli nyomtatvány található. Sok minden elkallódott persze, de elképzelhető, hogy nem végleg. A megtalálásukhoz nagy csapatra volna szükség, ám a fiatal kollégák nem tolonganak. 1927-ben ünnepelték Bihari János halálának centenáriumát, Major Ervin tanulmánya erre az alkalomra készült. A 19. század elején igazi magyar zeneszerzővel nem dicsekedhetünk. Örülünk, ha valakit mégis ilyenként említhetünk. A többnyire dilettáns verbunkosszerzők tömegéből Lavotta, Csermák, Rózsavölgyi mellett elsősorban Biharit lehet kiemelni. Őt sem annyira zeneszerzőként, mint inkább nagytehetségű cigányprímásként, aki, mint ilyen, a magyar hagyományt és a közönség ízlését az összes verbunkosszerző közül a legjobban ismerte. Amit és ahogyan játszott, újként, mégis ismerősként hatott. De egyetlen hangot le nem írt, hiszen kottát írni és olvasni nem tudott.
A 18-19. század fordulójának divatos magyar zenéje, a verbunkos nem tartozik a nehéz műfajok közé. Eszköztárát rövid idő alatt el lehetett sajátítani. Sokan is művelték - a Bihari haláláig terjedő időszakból legalább harminc magyar verbunkosszerző nevét ismerjük. Érdekes, hogy rengeteg idegen nevű van köztük. Major Ervin nagyon alapos tanulmánya hetven-nyolcvan Bihari-művet sorol fel - ezek egy-három periódusból álló dallamok, s mind elfér egy vékony füzetben. Elképzelni is nehezen tudjuk, hogyan játszhatta őket Bihari bandája, hiszen többségük vázlatos lejegyzése nem is Biharitól való, hanem mások emlékezetéből. Ezután kell tehát tisztázni - amennyiben ez egyáltalán lehetséges -, miben áll Bihari zeneszerzői tevékenysége.
Egyszerűbb a dolgunk az egyetlen híres cigányzenész nővel, Cinka Pannával, kit a kortársak szintén nagyon szerettek és nagyra becsültek. Sok évtizeddel halála (1772) után, romantikus képzelet teremtette nagyapját megtették Rákóczi Ferenc rodostói "udvari" zenészének, és "kompozíciókat" is ragasztottak nevéhez, melyeknek azonban nincs semmiféle hitelesíthető nyomuk.
- A történet átromantizálása azt mutatja, hogy a muzsikus társadalmi státusa megváltozott.
- Régen tisztességes embernek nem illett szórakoztató foglalkozást űznie. A szórakoztató zenész, a komédiás, a cirkuszos foglalkozását lenézték. Részben ugyanígy a kiszolgálókét (például a pincérekét) is.
- Érdekes, hogy már a saját kor is kettős mércével mér. A cigányzenész lábainál hever a közönség, amely le is nézi őt.
- Imádták a jó cigányzenészt, ugyanakkor a foglalkozásnak alacsony volt a presztízse. Gondoljuk meg: végső soron Haydn is udvari szolga volt. Zeneszerzőként nagyra becsülték, de az udvari hierarchiában nem foglalt el magas posztot. Ez az összes kultúrában így volt. Afrikában is lenézték a zenészt meg a mutatványost. Vannak egyéb foglalkozások, melyeket a társadalom "java" lenézett. Ilyen például Délkelet-Ázsiában a szabó mestersége vagy a borbélyé. A magyar nyelvterület egyes részein egy időben a kovácsmesterség is cigány mesterségnek számított. A csíki székely faluban, ahol születtem, ragyogó kovácsaink voltak, akik szombat esténként lakodalomban játszottak. Az élezni való ekevasat a "cigány"-hoz vittük, és ha lakodalmat tartottak valahol, akkor is "a cigányt" hívták. "A cigány" az egész társadalomban - és nem csak Magyarországon - a zenész szinonimája volt. Liszt Ferenc és kortársai úgy gondolták, minden cigány zenész, és hogy virtuozitásuk csupán isteni adomány. Szinte el sem tudták képzelni, milyen keményen tanultak ezek a cigányok. Már Biharinak is ismernie kellett a divatos idegen táncokat és cigányzenekarral megszólaltatható idegen darabokat. A hadgyakorlat alkalmával Magyarországon tartózkodó angol fejedelmi vendéget a Marlborough-nóta eljátszásával lepi meg. Az 1840-es évektől kezdve a jónak elfogadott cigánybandáktól megkövetelték, hogy a divatos nemzetközi darabokat, leginkább népszerű operák részleteit az együttes lehetőségei szerint, kottahűen játsszák. Ezeket kottából tanította meg nekik kottát olvasni tudó szakember. A már külföldet is látogató, többnyire díszes magyar ruhába öltöztetett cigánybandáknak mindenekelőtt fegyelmezett, pontos játékát csodálták meg a külföldiek - s azt, hogy mindez kotta nélkül történik; vagyis szorgalmas tanulás eredménye. Egy Dobozy nevű nemes ember az ezernyolcszáznegyvenes-ötvenes években egész vagyonát cigánybandák képzésére és külföldi utaztatására költötte. Cigánybandáknak is komponált, betanításukkal foglalkozott többek között Egressy Béni és Rózsavölgyi Márk is.
- Milyen írásos nyoma van mindennek?
- Rengeteg dokumentumunk van. Én most - segítséggel - a tizenkilencedik század sajtóját bújom.
- Mely újságok foglalkoztak a cigányzenészekkel?
- Itt van például a Bécsben kiadott Anzeigen aus saemtlichen Kaiserlichen-Königlichen Erblaendern, amely 1776-ban az egyetlen hitelesként elfogadható cikket közli Cinka Pannáról. Ha jól tudom, ugyanebben a cikkben olvasható az egyetlen említés egy másik 18. századi cigányzenészről, bizonyos Barna Mihályról; innen ered neve és később sokat emlegetett "hírneve". A pesti és vidéki magyar sajtóban a szabadságharc évtizedétől kezdve növekvő számban találunk híradásokat cigányzenészekről, gondjaikról, mozgásukról, sikereikről: a Hölgyfutárban, Pesti Naplóban, Divatcsarnokban, Napkeletben, Vasárnapi Újságban - hogy csak néhányat soroljak fel. 1860-tól kezdve, nem túl gyakran, a Zenészeti Lapokban is találunk (főleg kritikai) megjegyzéseket, elsősorban csárdásszerzőkről.
Azért a stílusért, ahogy a cigányzenész játszik, elsősorban nem ő felel, hibáiért nem őt kell okolni. Fő erénye az alkalmazkodás azokhoz, akik a zenéért fizetnek. Ha "ácsi"-t mondottak neki, abbahagyta a zenélést, ha összevissza vezényelte őt a mulató magyar, akkor összevissza játszott; hegedűjének hangja érzelgőssé vált, ha megrendelője sírva akart vigadni; a zenész fél lábon állt, ha jó pénzért így parancsolták. Dankó Pistáról maradt fenn az a történet, hogy fiatalon a malacbandájával egy tanyán játszott, ahol őt, a prímást, leeresztették a kútba, mert onnan bánatosabban szól a muzsika, vagy fölküldték a fára az egész zenekart, hogy úgy szóljon, mintha pacsirták koncerteznének. Egy ilyen mulatás azonban többet jövedelmezett a bandának, mint az egész nyári téglavetés. Úgy látszik, a mulatóknak is megérte... Dankó egyik nótájával, az Egy cica két cicával kapcsolatban feljegyezték, hogy Pósa Lajos és Gárdonyi Géza társasága egyszer Szegeden egész éjszaka csak ezt az egy nótát húzatta a zenészekkel - így mulatott.
- E történetekből arra következtetek, hogy könyvet ír a tizenkilencedik századi cigányzenéről.
- Mostanra rengeteg anyagom gyűlt össze arról a hagyományról, amely a 20. század közepe táján megszakadt. Ezt az anyagot szeretném kiadni, ha majd lezárható állapotban lesz: dokumentum-gyűjteményt; hogy majd akik a "cigányzenét" magasztalni vagy szidni óhajtják, legyen mire hivatkozniuk.

Felvégi Andrea felvétele