Közel fél évszázados barátság után nehéz búcsút vennem Eck Imrétől, s akár csak érzékeltetnem is, milyen nagy formátumú személyiség volt. Olyan alkotó, aki a kínálkozó történelmi pillanatot megragadva, azt javára fordítva tudta elképzeléseit valóra váltani.
Amikor éppen négy évtizede - egy csapatnyi frissen végzett balettintézeti növendékkel - Pécsre szegődött, hogy modern, kísérletező kis társulatot szervezzen, valami nagyon fontos dolog történt. Senki - ő sem - gondolhatott arra, hogy ott és akkor magyar művészettörténeti periódus veszi kezdetét, olyan zene- és táncművészeti műhely születik, amilyen se azelőtt, se azóta nem jött létre.
A kezdeményező Eck volt, aki a fiatal és idősebb hazai komponisták egész gárdájától rendelt, illetve vett át új, változatos hangvételű muzsikát, hogy azokat szuverén értelmezéssel vigye táncszínpadra. Szinte hihetetlenül hangzik, hogy 1960 és 1975 között tizenhat kortárs zeneszerzőnk muzsikája csendült fel Pécsett.
Nemzedéktársaim jól emlékezhetnek rá: a '60-as, '70-es évtizedben egy-egy pécsi bemutatóra kisebb autókaravánok érkeztek, zenészek, táncosok vegyesen. Sőt az újra, korszerűre orientálódó művészértelmiségiek ennél jóval szélesebb köre kísérte folyamatosan figyelemmel pécsi bemutatóik vagy épp budapesti vendégjátékaik sorát. A Pécsi Balett, ha úgy tetszik, akkor nemzeti üggyé vált; falakat, tabukat döntött, egy ideig szinte maga volt a "megújulás hazai erőből". Főleg az első esztendőkben - így látom ezt ma is - Pécsett gyorsabban és könnyebben lehetett zenei fórumhoz, érdeklődő nyilvánossághoz jutni, mint a főváros koncerttermeiben.
Eck Imre, a táncos-koreográfus pedig együttest és sajátos repertoárt teremtett. Alkotott és fellépett, rendezett és díszletet tervezett (jó festő is volt). Hazai és külföldi turnékat bonyolított le, helyben nyári táncszínházat létesített, miközben tanított a Színművészeti Főiskolán és az általa alapított pécsi művészeti szakközépiskolában. Elkötelezetten és szabadon dolgozott, teljes intellektuális odaadással, töretlen lendülettel.
Művészi témái? Emberség és kegyetlenség, egyén és közösség, alkotó és hatalom, a nő és férfi kapcsolatának rejtélyei-konfliktusai, a múlt értelmezése és újraértelmezése, és így tovább. S a formálás? Szokatlan, összetett mozdulatnyelv és plasztikus koreográfiai építkezés, rövid időtartam és jelzéskarakterű szcenírozás - jelképesség és a többértelműség felkínálása. Mindehhez járult a színpadi zene és az eredendően koncertmuzsika vakmerően egyéni felfogása és látványi interpretálása.
Szokolay és Maros, Ránki és Szőllősy, Láng és Kurtág, Petrovics és Mihály András műveinek sora mellett zenei repertoárja a barokktól a jelenkorig ívelte át az egyetemes zenetörténet korszakait is. Couperin és Vivaldi, Rossini és Gluck, Bach és Mozart, Haydn és Beethoven, Verdi és Brahms, Stravinsky és Berg neve található Eck "balettkomponistáinak" gazdag jegyzékén.
A kortárs magyar alkotókon kívül pedig Liszt és Kodály, Lajtha és Weiner, és persze vissza-visszatérően Bartók. Nemcsak A fából faragott királyfi és A csodálatos mandarin, hanem a Divertimento és a Mikrokozmosz, a Concerto és a Zene - meggyőző vagy épp vitát kavaró gondolattársítással, mozdulati megfogalmazásban...
Hogyan is folytassam? Megismétlem: barátok voltunk, tehát lelkesedtem egyes műveiért, és igen gyakran keményen, eredménytelenül vitáztunk. És amikor az irgalmatlan betegség immár jó ideje leparancsolta a színpadról, sőt kiütötte kezéből az ecsetet is, űr támadt. Pislákoló remény, hogy majd csak elmúlik, és folytatni tudja.
A remény lángja most örökre kihunyt. A hiány véglegessé vált. Eck Imre "hosszú útra ment", ahogyan valamikor együtt énekeltük...