- Az ön emigrációjának története egykor bejárta a világot. Az újságok rengeteget írtak arról, hogyan tették egyre lehetetlenebbé a helyzetét azután, hogy otthont adott Szolzsenyicinnek, és hogy nyílt levélben tiltakozott a szovjet állapotok ellen. Ismerjük a történetet feleségének, Galina Visnyevszkajának a könyvéből is, amely magyarul is megjelent.
- Tudja, engem az különböztet meg a többi emigránstól, hogy eszem ágában sem volt elmenni, meg sem fordult a fejemben. Engem rákényszerítették a távozásra. de érzéseimben, szívemben megmaradtam orosznak. Ma is olvasok orosz újságokat, izgatnak a hétvégi [1999. decemberi - A szerk.] választások, de abban igaza van, hogy megtartottam a hontalan státust, és ez egy kicsit világpolgárrá teszi az embert. Hontalan útlevelünk van, Galinának is, nekem is. Amikor 17 évi emigráció után először tértem haza látogatóba, Gorbacsov eltörölte azt a rendeletet, amely megvonta orosz állampolgárságunkat, és felajánlotta a szovjet útlevelet.
- Miért nem fogadta el?
- Tudja, kedvesem, 17 éven keresztül visszautasítottam az amerikai, angol, német, francia és egyéb állampolgárságot, s úgy gondoltam, nem szabad elfogadnom az oroszt sem, mert ha elfogadom a rendelet visszavonását, azzal elfogadom azt is, ami 17 évvel azelőtt történt. Azt pedig nem szabad elfogadni. 1990-ben, amikor a zenekarommal turnéztam otthon, a Szovjetunióban, Gorbacsov meg is keresett. De volt még egy oka, hogy nem akartam szovjet útlevelet. Rengeteg barátom ajánlotta fel segítségét az emigráció éveiben, anyagilag és erkölcsileg, sokat tettek azért, hogy újra kezdhessük az életünket. Úgy éreztem volna, őket árulom el, ha az első szóra visszaveszem a szovjet, később meg az orosz állampolgárságot. De nagyon jól érzem magam hontalanként is. Mindenhol barátok vesznek körül. Ide úgy jövök vissza, mintha hazamennék, pedig nagyon régen jártam itt utoljára. Az érzések nem változnak. Otthon érzem magam mindenhol.
- Emigrációja idején ön olyan volt, mint az orosz nép élő lelkiismerete, becsületének megmentője. Érdekes, hogy az akkori történet szereplőinek élete hogyan alakult: Szolzsenyicin, aki miatt egykor társadalmi egzisztenciáját veszélyeztette, s aki miatt végül távozni kényszerült, hazatért, orosz nacionalistaként, ön pedig hontalanként, orosz szívvel, Párizsban maradt.
- Én nem tudom pontosan, mi történt vele azóta, hogyan gondolkodik ma. Engem sosem a politika érdekelt, kedvesem, hanem az emberek. Nem azért fordultam szembe a Szovjetunióval, mert eleve ellene voltam a rendszernek, hanem azért, mert méltatlan támadások érték Sosztakovicsot és Prokofjevet, akik a barátaim voltak, zsenik voltak, a bálványaim. Ez változtatta meg a politikához fűződő viszonyomat is. Ez volt az első lépés. Korábban engem a legkevésbé sem érdekelt a politika. De Prokofjev és Sosztakovics nagyon fontosak voltak az életemben. Halálukig mindig velük voltam, gyakran töltöttem a nyarat Prokofjev dácsájában, jóformán kora tavasztól késő őszig ott laktam. Szolzsenyicinnek azért adtam otthont, mert Hruscsov alatt kikiáltották őt a második Tolsztojnak és második Dosztojevszkijnek. Aztán jött egy Brezsnyev nevű ember, aki lehazaárulózta és el akarta üldözni. A kulturális miniszter, Furceva és a belügyminiszter fölszólított, küldjem el a lakásomból. Mondtam, nem, adjanak neki lakást és akkor majd odaköltözik, de nem lehet valakit télvíz idején kitenni az utcára, ahogy ők akarták volna. Ez nem politika, ez emberség kérdése. Szerintem a politikát a profi politikusoknak kell csinálni.
- Jó-jó, de a berlini falnál adott koncert azért mégiscsak politika volt...
- Nos, az sem volt politika.
- Politikai gesztus.
- Nem, ez nagyon egyszerű dolog, a berlini fal több volt önmagánál, szimbólum volt, ez a fal kettéválasztotta az életemet, kettéválasztotta a földgolyót. Két részre vágta. 1974-ig az egyik oldalán éltem, utána a másikon. Mindig reméltem, hogy talán még az én életemben leomlik, de nem hittem benne igazán. Galina és én is azt gondoltuk, hogy a kommunizmusnak még van egy évszázada. Aztán 1990 őszén, párizsi lakásomon kaptam egy telefont, egy barátom hívott fel, hogy azonnal kapcsoljam be a tévét. Nem is értettem, mit csinál az a sok ember a pezsgővel, mit ünnepelnek, mi folyik ott? Aztán rájöttem, hogy ez a berlini fal, és zokogni kezdtem. Potyogtak a könnyeim. Másnap reggel végigtelefonáltam a barátaimat: úgy döntöttem, azonnal oda kell mennem és ott, a falnál kell játszanom. Nem az embereknek, hanem az Úristennek, aki lehetővé tette, hogy leomoljon ez a fal, amely seb volt a szívemen. Ezért volt ez ilyen fontos. Meg akartam köszönni az Istennek, hogy megérhettem ezt a csodát. A két életem, a korábbi és a későbbi most újra egy élet. A berlini fal leomlása a személyes sorsomat alakította át.
- Egykori hazája, a Szovjetunió röviddel a berlini fal leomlása után megszűnt létezni. Szétesett, darabjaira hullott. Félelmetes, kaotikus állapotok uralkodnak. Mit gondol Oroszország jövőjéről?
- Hiszek a megérzésekben. Mindig megérzem, mi fog történni. Nem tudom, ki súg, de azt súgja, hogy Oroszország föl fog virágozni. Most maga a pokol, de nem fog visszatérni a múlt és nagyon jó idők várnak rá.
- Sosztakovicsot és Prokofjevet említette, barátait és példaképeit. Azt hiszem, önnél kevesen ismerik jobban azt a tradíciót, amelynek ők is részei. Nem gondolt arra, hogy leírja személyes emlékeit?
- Galina folyvást unszol, hogy üljek le és írjam meg. Megadatott, hogy olyan embereket ismerjek jól, mint Stravinsky, Sosztakovics, Prokofjev, Britten, Picasso, Chagall, Chaplin, Dalí és még nagyon sok mindenki. Igaza van, le kell írnom az emlékeimet.