|
Dr. Alan Walker, a brit születésű, Kanadában élő világhírű Liszt-kutató
nemrégiben Magyarországon járt. E ténynek önmagában - engedelmet a zsurnalista
kifejezésért - nincs különösebb "hírértéke", hiszen ez volt Walker huszonnyolcadik
budapesti látogatása, és az első óta, mely 1977-ben történt, huszonhárom év
telt el. A Pro Musica Hungarica-díjas tudós eddig három kötetben összegezte
Liszt-kutatásainak eredményét. Ami miatt Alan Walker jövetele most mégis nagyobb
figyelmet érdemel, az egy nagylelkű felajánlás, amelyet a professzor a budapesti
Liszt Ferenc Emlékmúzeum javára tett, és egy új - már készülő - Liszt-könyv,
amelyről a kutató az alábbi interjúban először a Muzsikának árult el részleteket.
- Zenetudósként Liszt mellett több nagy zeneszerző életművével is foglalkozott.
Nem bánja, hogy Magyarországon "csak" Liszt-kutatóként emlegetik?
- Valóban írtam egy könyvet például Schumannról és Chopinről is, de az életemet
Liszttel kötöttem össze. A muzikológiában általában nem becsülik sokra a zenei
életrajzírást, a konferenciákon ritkán esik szó biográfiai kutatási eredményekről,
a tudósok inkább a zeneművek elemzését részesítik előnyben. Pedig a zeneszerzők
életútja mégis az a kontextus, amelyben minden történik. Nem könnyű ez a műfaj.
Meglepett, hogy Liszt-életrajzom milyen sikert aratott. De nem szabad elfelejteni,
hogy amikor gyerek voltam, még élt Bartók, Stravinsky, Schoenberg és Messiaen,
a romantika pedig még túl közel volt ahhoz, hogy jobban érdekelje a tudományt.
Most, a 2000. évben a 20. század legnagyobb óriásai már halottak, és a romantika
húsz- huszonöt éve a reneszánszát éli. Egyre nő az érdeklődés iránta.
- Az elmúlt negyedszázad során mennyire változott a Liszt Ferencről kialakított
képe?
- Alapvetően változatlan maradt, csakhogy huszonöt évvel ezelőtt még csak
egy ceruzarajzot láttam, mára pedig már inkább egy olajfestmény bontakozik ki
előttem.
- És milyen ez az olajfestmény?
- Nagyon nehéz megfogalmazni, de talán inkább egy monumentális Rubens-képhez
hasonlatos, mint mondjuk egy Rembrandthoz. Eleven, attraktív, vonzó, látványos,
és semmiképpen sem csupán sötét tónusú.
- Miért?
- Mert Liszt Ferenc jellemének például az az egyik legértékesebb vonása,
hogy soha senkin sem állt bosszút. Ő is szeretett és gyűlölt, mint bárki más,
de a bosszút nem ismerte, csak a nagylelkűséget. Ez volt egyik legnagyobb erénye.
- Mondana erre példát?
- Életének weimari időszakában, az 1850-es években Liszt művészi tevékenysége
rendkívül éles kritikának volt kitéve. Ez közismert. Ő volt a 19. századi avantgárd
ellen irányuló hadjárat legfőbb célpontja. Bárki más azzal válaszolt volna,
hogy az ellenfeleit támadja. Liszt Ferenc válasza azonban egyedülálló volt.
Segítette legádázabb kritikusait, ajánlóleveleket írt számukra, sőt ha kellett,
pénzt adott kölcsön nekik. Lesújtó, megszégyenítő "felelet" volt ez a támadóknak.
De Liszt nagylelkűsége a magánéletben is tetten érhető. Elég, ha Wagnerhez fűződő
viszonyát említem. Mialatt Wagner száműzetésben élt, Liszt támogatta őt, például
műsorra tűzte a műveit. Amikor Wagner visszatért, Európa egyik legünnepeltebb
zeneszerzőjének számított, és sokat tehetett volna Lisztért - de nem tett. Bárki
más talán elfordult volna a barátjától, ám Liszt épp ellenkező módon reagált.
Megvolt az a képessége is, hogy különbséget tegyen a sérülékeny személyiség
és a művész, a zseni között, és ez utóbbi támogatását mindennél fontosabbnak
érezte.
- Ez vonzza leginkább Liszt Ferenc személyiségéhez?
- Gyakran felteszik nekem a kérdést: miért éppen Liszt Ferenc életét kutattam.
A válaszom összefüggésben áll Liszt felfogásával a muzsika szerepéről. Ő volt
az egyetlen komponista a zenetörténetben, aki úgy vélte, a zene akkor tölti
be legméltóbban a hivatását, ha valamilyen nemes ügy szolgálatába áll. Liszt
Ferenc úgy gondolta, hogy ha Isten vagy a Természet tehetséggel áldott meg valakit,
akkor annak vissza is kell valamit adnia. "Génie oblige!" - A tehetség
kötelez! - ez volt a jelszava. Ezért áldozott oly sokat az idejéből és az energiájából,
hogy segítsen az árvíz vagy a tűzvész károsultjainak, az egyházaknak és a kórházaknak,
a szegényeknek és a rászorulóknak. Egész aranyfolyam özönlött hozzá, de aranyfolyam
áradt is ki tőle. A zene történetében ez a nagylelkűség páratlan. De általában
is igaz, hogy az ember nem véletlenül választja ki, hogy kiről ír életrajzot.
Sose hittem abban, hogy lehetséges volna hiteles képes festeni arról a személyiségről,
akit utál az ember.
- Most az ön nagylelkűségét is megismerhettük: tízezer dollárt ajándékozott
a Liszt Ferenc Emlékmúzeumnak. Miért döntött így?
- Mert hálás vagyok magyar kollégáimnak. Nagyon jól emlékszem, miként találkoztam
először Magyarország néhány vezető Liszt-tudósával, amikor elmondtam nekik,
hogy háromkötetes Liszt-életrajzot szeretnék írni. Köztük volt Legánÿ
Dezső, Kecskeméti István, Vavrinecz Veronika, Eckhardt Mária, Hamburger Klára.
Később találkoztam még Eősze Lászlóval és Kárpáti Jánossal. Sokat
tanultam tőlük. Vavrinecz Veronikától hallottam az egyik legnagyobb igazságot,
amely az életrajzírásra vonatkozik. "Gondolja meg - mondta -, egy egész élet
kell hozzá, hogy egy életet tanulmányozhassunk." Azt hittem, hogy ez nem egészen
így van, de az idő bebizonyította, hogy igen. S miközben megírtam Liszt Ferenc
életrajzát, a munka megváltoztatta az életemet, és jobban megismertem magamat
is.
- Mit kapott magyar tudóskollégáitól?
- Némelyek saját kutatási eredményeikkel segítették a munkámat, mások értékes
kapcsolatokat teremtettek számomra Kelet-Európában. De a legfontosabb az volt,
hogy többen saját, még kiadatlan kutatásaikba is betekintést engedtek. A zenetudomány
területén szerzett sokéves tapasztalataim során ez a teljesen önzetlen segítség
példa nélkül való volt. Tegnap tehát Magyarország segített engem. Ma én szeretnék
tenni valamit Magyarországért.
A tízezer dolláros csekk, amelyet átadtam a Liszt Ferenc Emlékmúzeum alapítványának,
Liszt-életrajzom harmadik kötetének tiszteletdíjából származik. Azt hiszem,
úgy helyénvaló, ha ezt a pénzt "visszaadom" Liszt hazájának, hogy segítsek a
múzeumnak néhány Liszt-kéziratot megvásárolni, s így a budapesti gyűjtemény
ezáltal is bővülhet, értéke növekedhet. Amikor kéziratokat árvereznek el, és
a kincset érő dokumentumok magánkézbe kerülve hosszú időre eltűnnek a kutatók
szeme elől, a tudományt súlyos kár éri. A kéziratok megfelelő helye a közgyűjteményekben
van, ahol bárki megtekintheti őket.
- Azt tervezte, ha elkészül a Liszt-életrajz harmadik kötetével, könyvet
ír a könyvről, azaz papírra veti a "kalandokat", amelyek a biográfia megszületése
közben megestek önnel, összegyűjti mindazt, ami a három kötetből kényszerűségből
kimaradt. Készül-e ez a könyv?
- Nem írtam meg, s nem is fogom megírni, de előadásaimban rendszeresen mesélek
a kalandjaimról. Készül viszont egy másik könyv, a Liszt-sorozat negyedik kötete,
melynek egyharmada már számítógépben van, de a többi is kész - a fejemben. A
Liszt-életművel huszonöt éve élek "házasságban", s nem tudok elválni tőle. Otthon
már igen gazdag archívumot őrzök. Sok ezer dokumentumot, amelyek közül több
száz törvényszerűen kimaradt az eddigi három könyvből. Szívesen szoktam idézni
Voltaire intését: "Ha unalmas akarsz lenni, mondj el mindent!" A jó életrajz
nem nyit ki minden kaput, és kíváncsivá teszi az olvasót, aki, ha érdekli, majd
utánanéz a kimaradt dolgoknak. Ugyanakkor a tudomány nagy kihívása, hogy valóban
mindenki számára hozzáférhetővé, illetve érthetővé tegye a kutatások eredményeit.
Amikor Einstein megalkotta a relativitás elméletét, sokan sokáig nem tudták,
miről is van szó. Aztán jött Bertrand Russell, és megírta a relativitás elméletének
ábécéjét, és ezzel Einstein zseniális felfedezését az emberek számára hozzáférhetővé,
jelentőségét felfoghatóvá tette. Ha ilyesmi lehetséges a fizikában, miért ne
volna az a zenetudományban?
- Pontosan mi lesz a negyedik könyvben?
- Liszt-olvasókönyvről van szó. Lesz benne egy rész, amely idézetek segítségével
mutatja be, mit gondolt Liszt Beethovenről, Smetanáról, miként vélekedett a
kritikaírásról. A kötet tartalmát tárgykörökre osztottam. Külön fejezet szól
majd a zenei életrajzírás elveiről, a közreadó Liszt Ferencről, a zeneszerző
halálának körülményeiről, betegségeiről, illetve azok kezeléséről az utolsó
tíz évben. Lesz egy fejezet Walter Bache-ról, Liszt egyik legfontosabb angol
tanítványáról. És lesz a kötet végén egy hosszú, tízezer szavas nyílt levél,
amelyet én írok Liszthez.
- Miért született meg ez a levél?
- Mert ebben elmondhatok a mesternek és a közönségnek olyan dolgokat, amelyeket
a biográfus nem vethet papírra. Az életrajzírónak megfelelő távolságot kell
tartania attól az embertől, akiről ír, egy bizonyos határon túl nem lehet szubjektív.
Sőt a biográfusnak némelykor a "védő" szerepét kell vállalnia. E levélben kritikusabb
lehetek, néha "vádló" is. Foglalkozhatom Liszt komponálásának olyan aspektusaival
is, amelyekkel az életrajzban nem.
- És mi lesz az ötödik kötetben?
- A kiadóm meggyilkolna, ha erre a kérdésre válaszolnék...
- Egyszer azt mondta, ha Magyarországra utazik, már úgy érzi, mintha hazajönne...
- Őszinte volt ez a vallomás. Engedje meg, hogy ehhez Liszt Ferenc egyik
jól ismert mondását idézzem: "Bár sajnálatosan nem vagyok elég jártas a magyar
nyelvben, bölcsőmtől a síromig magyar vagyok szívemben és érzelmeimben." Nos,
én Liszttel ellentétben nem vagyok magyar születésű, de remélem, azt azért megengedik
nekem, hogy szívemben magyarnak érezzem magam.
|
