(Szigliget, 1999 október)
- Tanár úr! Mögöttünk magasodnak a szigligeti vár romjai, előttünk a Balaton. Messzire lát el innen az ember térben és időben egyaránt...
- Szigliget talán az első otthonom, immáron huszonnyolc éve, sőt azelőtt is jártam már le az Alkotóházba dolgozni. Felnőttkori barátságaim itt épültek ki. A gyerekkoriakat elveszti az ember, s a felnőttek között keresi. Én megtaláltam, s megtaláltam itt magamat is. Miközben Budapesten változtak a lakásaim, ez állandó maradt. Az én hazám Európának ez a vidéke. Itt egy magyar várban állunk, ahol voltak törökök is, majd az osztrákok felrobbantották. Én mindezt magaménak tudom érezni. Ez is a hazám, de a Balkán is a hazám, és Budapest is a hazám. Én a hazát arra a közösségre, azokra az épületekre, tájakra, vidékekre redukálom, amelyekben eddig is éltem, és amelyekhez hűséges akarok lenni. Akár ehhez a várhoz, akár a Duna-parthoz. Tavaly itt, a Balaton partján komponáltam kantátámat éppen a Dunáról (József Attila versére). De Szigliget a mag, a centrum, amelyről dél, nyugat, észak és kelet felé egyaránt van kilátás. Azért is szeretek itt lenni, mert innen mindenfelé nézhetek.

(Budapest, 1999 július)
- Milyen szellemiség jellemezte a családot?
- Apám - Spinozát olvasván ugyebár - nyilván liberális gondolkodású ember volt, legalábbis úgy tűnt később, amikor már felnőtt fejjel nyomozni kezdtem utána, hogy milyen ember is volt és mit tudott. Tőle kaptam a műveltségre való ösztönzést, és - bármennyire gyerek voltam is - az irodalom, a nyelvek iránti érdeklődést. Másrészt a szembehelyezkedést a katolikus, kispolgári világgal, ami később is megmaradt bennem. Édesapám úgynevezett reverzálist adott. Ez azt jelentette, hogy - bár az akkori törvény szerint a fiúnak az apja vallását kellett fölvennie - hozzájárult ahhoz, hogy engem katolikusnak kereszteljenek, ami viszont az ő szüleinek nagy keserűséget jelentett. Nagyanyám, akit Szultána Bugarcsicsnak hívtak, elvitt a görög-keleti templomba, és azonnal észrevette, hogy én nem tudok ott viselkedni... Az egyébként titokzatosan vonzó világ volt számomra, és az is maradt; még másfél-két évtizeddel ezelőtt is el akartam menni Athosra, a görög félszigetre a szerzetesekhez, hogy néhány hónapot eltöltsek a pravoszláv egyházi zenében. Bizáncot szerettem volna kutatni, de nem voltam annyi filológiai szenvedéllyel megáldva. Ettől függetlenül szeretek elmenni görögkeleti istentiszteletre, mindenekelőtt a szertartás atmoszférája miatt. Egyébként nem vagyok templomba járó ember. Tehát két, szélsőségesen eltérő világból nyertem az impulzusokat. Apám intellektualizmusából, művészetszeretetéből, világképéből merítettem a sajátomat, miközben a katolicizmus, a német-magyar világ motiválta a gyermekkoromat.
- Hogyan került Tanár úr Magyarországra?
- A világháború Jugoszlávia számára első évében, 1941-ben édesanyám elvált. Azért kellett Magyarországra jönnie, hogy elválhasson, mert ez Jugoszláviában nem volt egyszerű. Attól kezdve apámtól elszakadva éltem, ami csak erősítette a hozzá való vonzalmamat, mert mindent idealizáltam, ami vele kapcsolatos, s ebből az álomvilágból építettem a magam titkos szláv, délszláv, pravoszláv világát. Ezt a világot aztán tizenöt éven át, 1956-ig megőriztem. Közben leérettségiztem, elvégeztem a Zeneakadémiát. 1956-ban kértem egy útlevelet, és három hónapra elmentem egyedül barangolni Jugoszláviába, hogy eldöntsem: ki vagyok én? Magyar vagy szerb? Megtaláltam apámat is még, ami életem döntő eseménye volt. Ekkor szembesültem azzal, hogy nem egészen olyan, amilyennek gondoltam, mégis legalább annyira olyan, mint amilyennek gondoltam.
- Ez ennyire fontos volt?
- Igen, ennyire. A lent eltöltött három hónap ébresztett rá arra, hogy magyar vagyok. Rájöttem, hogy Njegoš költészetét nem értem úgy, mint Petőfi Sándorét, aki kortársa volt, hogy József Attila számomra a legfontosabb, hogy a szerb nyelv - melyet a mai napig folyékonyan beszélek - nem vált annyira sajátommá, lényegemmé, mint a magyar, nem beszélve Bartókról és Kodályról. S aztán jött egy sorsdöntő esemény. 1956. október 21-én tértem vissza Jugoszláviából, és október 23-án jöttem rá véglegesen, hogy magyar vagyok, Magyarország a hazám és Jugoszlávia a szülőföldem.
- Lehet, hogy ezt nevezik majd otthontudatnak az új Európában? Mindenesetre a Kárpát-medence népei ebből a szempontból is sok tanulsággal szolgálhatnak. S most fordítsuk mindezt zenére! Petrovics Emilnek zenei téren is több anyanyelve van, s nemcsak deklarált módon, a különböző ifjúkori népdalfeldolgozások miatt. Szinte egzotikusan ható balkáni zene fér meg az életműben magyar prozódiával és dallamduktussal, sőt - horribile dictu! - a budapesti "folklór", a kávéház, a jazz, az operett is beszűrődik, persze bizonyos műfaji határok tiszteletben tartásával.
- Diplomamunkámhoz (Első kantáta) Eminescu-verseket választottam, 1955-ben a VIT-en szerb népdalokkal nyertem első díjat. Szándékosan nem magyar anyaggal kezdtem a pályámat, mert azt a rögeszmémet akartam hangsúlyozni, hogy szeretném, ha ezen a vidéken a népek békességben élnének egymással. Nekem éppannyira fáj a bosnyák bánat, mint a szerb, a horvát vagy a román, a magyarról már nem is beszélve. Gondoltam, a népek testvérré válásának eszméjéhez, mely már Bartókot is hatalmába kerítette, szerény hozzájárulásként komponálok szerb népdalfeldolgozásokat és egy olyan kantátát, melyet románul is el lehet énekelni (bár harminc évet kellett várni, míg Romániában románul elénekelték).
A balkáni zenéhez való vonzódásnak persze tisztán zenei okai is vannak. A Balkán - melyet különösen Magyarországon divatos lenézni - Európának leggazdagabb szellemi kohója. Minden van ott: görög, szerb, horvát, dalmát, román. Emlékszem, az ötvenes évek elején járt Budapesten egy román népi együttes, amelynek pánsípos zenéje borzongató gyönyörűséget szerzett. Magam is szeretek aszimmetrikus formákban írni. Koszovóban jöttem rá, hogy a 7/8-os metrum nem valami kifundált dolog, hanem tánclépésekből adódik, benne van a mozgásban, mert az első vagy az utolsó lépés megnyúlik (3+2+2 vagy 2+2+3). A bolgároknál, akik ezt ugyancsak nagyon jól tudják, szintén a tánc sugallja ezt az aszimmetriát. Prištinában, amikor a táncosok körbe mennek egymásba kapaszkodva, és elkezdenek kólózni, olyan természetességgel járnak 5/8-ra, 7/8-ra, 9/8-ra, mint ahogy a negyvenes években tangóztak a tánciskolákban. Ez a mozgásvilág a Balkánon talán mezopotámiai örökség lehet, nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Azért írok ilyen ritmusokat én is, mert szeretem, ez hoz tűzbe. Amikor először hallottam gyerekkoromban Ravel Daphnisának 5/4-es fináléját, hirtelen nem tudtam, mitől hat rám olyan revelációként. Aztán elkezdtem számolni. Lehet, hogy Ravel ravaszul kifundálta az egészet, de az is lehet, hogy anyai ágon baszk származása révén a vér hajszálerein átfolyt hozzá.
A magyar népdalok megtanulását nem a Zeneakadémiának köszönhetem, ott csak idegenné tették tőlem. Viszont sokat köszönhetek annak, hogy cserkészként, a gimnáziumban tanultam népdalokat, szájhagyomány útján, ami a dolog természetes rendje. Megértettem Kodály népdalkezelésének módját is, amin lehet vitatkozni, mindenesetre az én számomra gyönyörű, és ezzel az ügy elméleti vonatkozásait félre tudom tenni. A Székely fonón elsírom magam. "Szegény vagyok, szegénynek születtem" - már nem is tudom megmondani, hogy népdal?e? Ahogy Kodály felemelte és átadta, az úgy tökéletes.

Tanulóévek, pályakezdés
(Budapest, 1999 július)
- Mikor és hogyan mutatkozott meg zenei tehetsége?
- A családi legenda szerint a harmincas évek elején, amikor már volt rádió, egyszer muzsikus nagyapámmal hallgattuk, és én kisgyerekként felismertem, hogy a zenekarban éppen a xilofon játszik. Nagyapám azt mondta: ebből a gyerekből zenész lesz. Anyai ágon az egész család tanult valami zenét, többen muzsikusok lettek. Anyám is jól zongorázott, elkezdett tanítani, de nem sokat foglalkozott velem. Aztán, amikor Budapestre kerültem, beíratott a budai Zeneakadémiára, ott tanultam zongorázni tovább. Könnyűzenét is játszottam, később a háború után tánciskolában, sőt lokálban is zongoráztam. Jól lehetett vele keresni. Aztán változott a kurzus: néptánccsoportokat, kórusokat kísértem. Egy bábszínházban, amely a gyerekek fogmosását reklámozta, még tangóharmonikáztam is.
Nem akartam zenész lenni, a politikai rezsim kényszerített rá. Amikor kirúgtak az Eötvös Collegiumból, és nem vettek fel az egyetemre (hogy jugoszlávok voltunk, ez nagyon sok bajt okozott nekünk akkoriban), elmentem egy szénbányászati vállalathoz, amelynek nagyon jó kultúrcsoportja volt. Ott kísértem, írtam mindenfélét. Kínomban felvételiztem a konzervatóriumba, amely akkor a Semmelweis utcában működött. Sugár Rezső vett fel zeneszerzésre. Ahogyan 1956. októberében rájöttem, hogy magyar vagyok, úgy jöttem rá 1949-ben, hogy zenész vagyok. Addig francia-magyar szakos tanár akartam lenni, meg újságíró. Egyszer hazakísértem Sugár tanár urat, és megkérdeztem tőle: menjek-e én zenei pályára. Rám nézett és azt válaszolta: azt hiszem, igen. Ez volt az a biztatás, amit egy életre kaptam tőle. Nem mondta azt, hogy "csak előre!", de amit mondott, az nekem elég volt. Harmincéves volt akkor, fekete kalapban járt, és igen szorongatott helyzetben élt.
- Zeneszerzőként Sugár Rezső akkoriban élte fénykorát. Milyen érzés volt a monumentális Hősi ének szerzőjétől tanulni?
- Borzasztóan büszkék voltunk. Akkoriban még jártunk a tanáraink koncertjeire. Ma megkérdezem a növendékeimtől: meghallgattátok tegnap? Nem. S kérdik: mi volt? Eszük ágában sincs. Mi meg ott tomboltunk a második emeleten a Zeneakadémián, eksztázisban üvöltöztünk.
- Tanár úr zeneakadémiai tanulóévei egybeestek a magyar zeneszerzés meglehetősen érzékeny éveivel. Az ötvenes évek elején fölmerült-e - legalább a zeneszerzés órákon - a modernség kérdése?
- Én ott - ez ma szinte mulatságosnak hat - egyszerre jártam Szabó Ferenchez és Viski Jánoshoz. Akkoriban ilyen témáról nem lehetett beszélni. Félelem és reménytelenség uralkodott, hogy ennek soha nem lesz vége, mert nem lehet vége. Emlékszem, az egyik vizsgára elvittem egy hegedű-zongoraszonátát, ami egy kicsit bartókos volt. Viski haldoklott a félelemtől, hogy mit szól hozzá a bizottság. Ekkor határoztam el, hogy átkérem magam Farkas Ferenc tanár úrhoz. Ez akkoriban nem volt divat a Zene-akadémián, Kozma Erzsi, a főtitkár be is hívott magához és ordított velem. Azt hittem, ki fognak rúgni. Nem rúgtak ki, hanem Farkashoz kerültem, akinél csodálatos négy-öt évet töltöttem el, ami egész pályámat meghatározta. Ugyanabban az évben, 1905-ben született, mint az apám, s lényegében apám helyett apám lett. Én vállaltam őt, nem ő vállalt engem.
- Farkas Ferenc legendás tanár volt, ebben a háború utáni "fiatal" zeneszerző-nemzedék legkülönbözőbb karakterű élvonalbeli képviselői mind egyetértettek, Durkótól Kurtágig...
- Farkas tanár úr titka sok mindenből tevődött össze. Elegáns volt, fantasztikusan tudott viselkedni, nagyszerűen és szellemesen társalgott, remekül fogalmazott. Ritkán ragadtatta el magát. Mindig a zenéből indult ki, s a műről, a zeneszerzői attitűdről, a hangok sajátos rendjéről beszélt Bachnál, Mozartnál vagy Beethovennél éppúgy, mint Kálmán Imrénél. Tökéletesen elfogulatlan volt minden szempontból. Egy sanzonhoz ugyanolyan elemző készséggel, komolysággal szólt hozzá, mint egy kettősfúgához. Nem tett különbséget; a zene egy és oszthatatlan volt számára. Ezt próbáltam aztán én is utánozni. Amennyire ihletetten elemzett, annyira értelmesen zongorázott, tehát úgy frazeált, azokat az jelenségeket emelte ki, amelyeket már előzőleg, elemzésekor megmutatott. Amit ugyancsak nagyon megjegyeztem, és tovább gondoltam, az az, hogy a zeneszerzésnek van interpretációs vonatkozása is. A szerzőnek úgy kell megírnia darabját, mintha interpretálná. Tehát meg kell komponálni a darab életét. Ezt mindig megmutatta Farkas tanár úr a zongorán. Hogy miként él az a szerzői képzelőerő, amely működteti a darabot.
- Ez maradt tanítási ideálja Petrovics Emilnek, aki 1968-tól tanít a zeneszerzés tanszakon, s később, Farkas Ferenc utódaként a tanszakot vezette?
- Igen - akkor is, ha mást csinálok, ha sokkal agresszívabb, gorombább, keményebb, olykor kedvesebb vagyok. Szélsőségesebben tanítok, ez az én természetem. Nem a viselkedését, hanem a zenéhez való viszonyát akartam átvenni.

(Az interjú második részét következő számunkban közöljük.)